2017. november 22.

Szerkezet-visszaváltás Tokaj-Hegyalján

Szerző: Tompa Imre

A Grand Tokajról szóló dolgozatunkban felvázoltuk, hogyan számolta fel a pártállam mint elsőszámú szőlősgazda Tokaj-Hegyalján a magántulajdonon alapuló birtokszerkezetet és koncentrálta hatalmas konglomerátumokba a hajdan nemesi és polgári tulajdonú dűlőket, hogyan vette át a minőségi paradigma helyét a mennyiségi, s hogyan épül fel az ehhez szükséges instrumentum. E folyamat inverze, az állami tulajdon lebontása, a privatizáció, a (külföldi) tőke megjelenése, Tokaj-Hegyalja technológiai és piaci modernizációja a rendszerváltást követő években, 1991–1993 között zajlott le (kezdődött el). A legújabb kori bortörténelem e meghatározó, rendkívül fontos eseménysorozatának főbb tényeit a változást levezénylő Bacsó András segítségével vázoljuk fel.

A 2007-ben alapított Borászok Borásza díjat 2016-ban – éppen tizedikként – Bacsó András nyerte el. aki az Oremus Pincészet birtokigazgatója 1993 óta. A borvidék meghatározó személyisége 1978 óta dolgozik szülőföldjén, s a borvidéken végigjárta a szamárlétrát, 1990-ben a vállalati tanács választotta meg a kombinát vezérigazgatójának. Mint ismeretes, a Borászok Borásza díjat a szakma adja, a borászok választják ki maguk közül azt, akit abban az évben a legjobbnak tartanak a magyar borvilágban. Bacsó esetében ennek van némi életműdíj jellege, a díj mintha nemcsak a borász vezette Oremus Pincészet több mint két évtizedes világszínvonalú borászati teljesítményét ismerné el, hanem Bacsónak a hegyaljai gazdasági rendszerváltásban játszott szerepét is. E szerepet Jean-Michel Cazes, a világhírű bordeaux-i Lynch-Bages tulajdonosa az 1995. szeptemberi Wine Spectatorben így értékelte: „Amit Bacsó tett, fantasztikus és bátor tett volt, azt jósolom, egy napon szobra fog állni Tokaj-Hegyalján.”

Ugrás a sötétbe

Tokajnak a rendszerváltáskor precedens nélküli ugrást kellett végrehajtania a sötétbe. Nem volt rá kotta, hogyan kell a monolit kombinátok világát valós magántulajdonosok világává át-(vissza-)alakítani. Az ellenkezőjére volt példa, de – ahogy egy rendszerváltó közgazdász megjegyezte – a tojásból rántottát csinálni könnyebb, mint megfordítva… Az addigi egyszerű modell így működött: a kombinát integrálta a borvidék mintegy 85-90%-át, azaz felvásárolta a magántermelők, szakcsoportok, szakszövetkezetek és téeszek termelte, heterogén színvonalú alapanyagot (szőlőt, mustot és/vagy kész bort), s ebből iparszerűen elkészítette a bort. Államközi szerződések szabták meg a számokat, nem a piac. Az állami gazdaságok fővárosi központjában határozták meg, hogy az adott évben hány millió palack bort kell előállítani, és abból mennyi esik egy-egy borvidékre. Volt olyan év, amikor Tokaj-Hegyalja 25 millió palack bort termelt (ma a legnagyobb tömegborpincészet termel 14 milliót).

A tokajiaknak azzal kellett szembesülnük, hogy egyik pillanatról a másikra, 1991. január 1-jével megszűnt az értékesítés 70%-a. Bacsó államtalanítási víziójának lényege a decentralizáció, a liberalizálás és a gyors privatizáció volt. A merész magánosítási folyamatban jelentős pozitív szerepe volt olyan sajátos szubjektív tényezőknek, hogy Bacsó francianyelv-tudása révén a nyolcvanas évektől sokat járt a legfejlettebb francia borvidékeken, és tanulmányozhatta a valós piaci viszonyok között működő borgazdaságokat, valamint szakdolgozott Tokaj-Hegyalja történelméből, így ismerte a borvidék régi, a kombinátos idők előtti, működőképes tulajdonviszonyait is, azaz személyes ismeretei voltak a működő nyugati és a működő múltbéli struktúrákról. Abban, hogy törekvéseit érvényesíteni tudta, jelentős szerepe volt Raskó Györgynek, az FM világot járt privatizációs főosztályvezetőjének, későbbi közigazgatási államtitkárnak, aki ugyancsak a decentralizált magánosítás híve volt, illetve az akkori pénzügyminiszternek, Kupa Mihálynak, szerencsi képviselőnek, aki segített a válságkezelés hitelezésében. A decentralizáció első lépéseként 1991-ben kezdődött el a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdasági Borkombinát privatizációja, a föld, a pince, a borkészlet és a működéshez szükséges eszközök magán- vagy társasági tulajdonba adása.

Borászok Borásza

A díjat 2007-ben alapította Rókusfalvy Pál. Ezt nem intézmények-szervezetek, hanem a borászok adják és a határon kívüli magyar borászok is kaphatják, akik először kiválasztják az ötven legjobbat, akik kiválasztják a legjobbat. Egyszerű, transzparens és hiteles lévén, gyorsan nagy presztízsre tett szert.

2007 Demeter Zoltán
2008 Lőrincz György
2009 Szepsy István
2010 Légli Ottó
2011 Kaló Imre
2012 Györgykovács Imre
2013 Szentesi József
2014 Berecz Stephanie
2015 Bussay László
2016 Bacsó András

Dezintegrálás és privatizáció

A kombinát és a Hungarovin dezintegrálása során három gazdálkodási egység(típus) alakult ki: a jogutód Tokaji Kereskedőház, a pinceszövetkezetek, melyek azóta lényegében elsorvadtak, és a gazdasági társaságok: négy magyar és külföldi érdekeltségű részvénytársaság, valamint egy korlátolt felelősségű társaság vegyes vállalati rendszerben. A magyar állam részesedése a megalakuláskor 19 és 49% között mozgott e társaságokban.

A külföldi cégek a szőlő- és borszakmában ismert szakmai befektetők, amelyek mögött többnyire pénzügyi tevékenységet végző jogi személyek állnak. Megjelent egy angol befektetői csoport, mely létrehozta a Royal Tokaji Wine Co.-t, a befektetők között Lord Jacob de Rotschilddal, a világ egyik vezető bordeaux-i pincészetének, a Chateau Lafitte-nek a résztulajdonosával, három francia biztosítótársaság, az AXA Millesimes, mely megvette a Disznókő Szőlőbirtok és Pincészet Rt. döntő tulajdoni hányadát, a közalkalmazotti kockázatközösséget szervező GMF-et (Grand Millésimes de France) és japán partnere, a világ egyik legnagyobb szeszesital-kereskedő cége, a Suntory, melyek a létrehozták a Tokaj Hétszőlő Rt-t. A Pajzos Rt. Sárospatak (Chateau Pajzos) részvényeinek egy részét (a borkombináti hányadon túl) a Luxemburgban bejegyzett Compagnie Financiere des Grand Vins de Tokaj (Tokaji Nagy Borok Befektetői Társasága) elnevezésű társaság birtokolta, amely magánszemélyek kifejezetten erre az üzleti vállalkozásra szerveződött tömörülése volt, míg a Megyer Rt-t (Chateau Megyer) a GAN VIE nevű társaság szerezte meg. Mindkét közvetlen befektető egy-egy biztosítótársaság szőlészeti-borászati leányvállalata.

A privatizáció következő hullámában 1992 augusztusa és decembere között a versenytárgyalásokon az egyéb ingó és ingatlan vagyonelemeken kívül mintegy 35 pincét és összesen 77 500 hl űrtartalmú tárolóedényzetet (fahordó, bortároló tartály) értékesítettek, és a helyi kistermelők önszerveződésének eredményeképpen 19 pinceszövetkezet jött létre. 40 pince, 44 ezer hl tárolótér jutott a pinceszövetkezetek birtokába. Vizsgált időszakunk vége felé, 1994-ben a termőföldkárpótlás révén jelentős földterületek kerültek magánkézbe, ami csökkentette a privatizálható föld mennyiségét.

A tolcsvai Oremus

A tolcsvai Oremust, mely a spanyol Bodegas Vega Sicilia tulajdona, Bacsó András vezeti 1993 óta. Tolcsván mindig nagy nevek birtokolták a szőlőket a Dobóktól a Lónyayakon és Dessewffyeken át a Rákócziakig és a Waldbottokig. Az Oremus-borokat a kezelhetetlenül széles tokaji szortimentről – máslás, fordítás, száraz és édes szamorodni, 3-5-6 puttonyos aszú, aszúeszencia és eszencia, azaz nektár – három értelmezhető elemre egyszerűsítették: száraz bor, aszú és a kettő közt mintegy átmenetet képező kései szüret. Bónuszként az Eszencia nevű nektárt is forgalmazzák, amely nem is bor, van kb 3% alkoholtartalma, ez az a mézszerű, magas cukrú és savú, sűrű lé, amely a tartályokban összegyűjtött aszúszőlőszemekből magától kipréselődik.

A száraz bor a Mandolás furmint, mely kultbor volt a kétezres években, eleinte – az akkori korszellemnek és szájíznek megfelelően – határozottan több volt benne a fa, mint ma. A Mandolás furmint jellemzően karcsú szerkezetű, nem afféle nagy, nehézsúlyú, sűrű és dűlőszelektált ásványbor, hanem a vidám, iható szárazbor szerepére törekedő bor, nívós közönségnek nívós közönségbor, mely nem uniformizált, a vezérfonal az egyensúly és az elegancia, ez ma a jellemző ízirány a világ fehérborpiacán.

A borok a Vega Sicilia disztribúciós csatornáin jutnak ki a világpiacra. Van egy spanyol és egy francia disztribúciós központ, előbbi a latin országokba, utóbbi leginkább Amerikába küldi az Oremus-borokat, a közép- és kelet-európai régióba pedig közvetlenül innen mennek a palackok. Az Oremusnál az 5 puttonyos aszú a legfontosabb, mert úgy gazdag, hogy könnyedebb, ivósabb, mint a hatputtonyos, a fogyasztó jobban szereti. A melegebb évjáratok (2000, 2007) vidámabb, elegánsabb és könnyebben értelmezhető, a kevésbé melegek (1999, 2006) mélyebb, fajsúlyosabb, összetettebb bort adtak.

A létrejött társaságokról elmondható, hogy többnyire szerény kondíciójú, leharcolt ültetvények és sokszor kopottas infrastruktúra birtokába jutottak olyan piaci térben, ahol se privát, se állami, se uniós források nem álltak rendelkezésre, az egyetlen forrást a külföldi tőke jelentette. E vegyes vállalatok külföldi tulajdonosai 1993-ig csaknem egymilliárd (925 millió) forintot invesztáltak a borvidékbe, a szőlőrekonstrukcióba, az épületekbe és a technológiába, megalapozva Tokaj-Hegyalja modernizációját és megújulását, s egy gyökeresen új, modern és világpiacképes borképet alakítottak ki.

A szerkezet-visszaváltási folyamatot nem könnyítette meg, hogy egymás után rossz évjáratok jöttek (1990, 1991 és 1992), viszont az 1993-as aszúkat a Wine Spectator a legfinomabb aszúnak nevezte a második világháború óta. A dinamikus tokaji gazdasági rendszerváltásnak az 1994-es földtörvény vetett véget, mely megtiltotta külföldi jogi személyek, így a gazdasági társaságok részére is a földhöz jutást, véget vetve a külföldi befektetők bejövetelének.

Az új borkép

Már a magánosítás és a külföldi tőke behatolása is élénk viták tárgyát képezte, a legnagyobb vitát azonban a borkép teljes megváltozása váltotta ki. Egy nemzedék nőtt fel abban a tudatban, hogy az igazi tokaji borostyánszínű vagy barna, karamelles-fügés-zölddiós-almás-csokis-kávés illatú és ízű, oxidált karakterű, puttonyszám plusz két évet tölt a hordóban, ezért sokszor lomha és kesernyés, ha közben elillan a szesze, akkor avinálható, azaz szesszel erősíthető, kicsit hasonlóan a fortified wine-okhoz (madeira, portói, sherry).

Az új borkép ezzel ellentétben nem a végtelen hordózás aromáit, hanem a talaj és a gyümölcs természetes, minden beavatkozástól, így mindenekelőtt az avinálástól mentes, intenzív virágosságot (gyöngyvirág, rózsa, hárs, orgona, akác) és gyümölcsösséget (citrusok, kajszi és birs, füge stb.) jeleníti meg, üde savai és ásványossága vibrálóvá teszik. Érdekes módon az idő múltával a palackban az új aszú borképe mind színben, mind aromákban konvergál a régi aszúkép felé: lassan mély, borostyános színt ölt, és aszalt gyümölcsös, diós-kenyérhéjas, dohányos-karamelles stb. jegyek alakulnak ki benne, az oxidáció nehézkessége nélkül.

Összességében a világos zöldarany színű, az aszúsodás összetéveszthetetlen illata mellett intenzív virág- és gyümölcsillatokat mutató új aszú körül majd egy évtizeden át dúltak a viták, melyeket az elképesztő borminőség és a piac visszajelzése döntött el az új stílus javára. Az új stilisztikai paradigma áttört, ma már vitán felül ez a mainstream tokaji aszú stílusa, soha nem látott illat- és aromagazdagsággal, ismét a világ legjobb borai közé emelve a tokajit.

A borvidék véleményvezérei között konszenzus van abban a tekintetben, hogy a sikerek és a borvidék modernizációja nem történhetett volna meg a külföldi befektetők és borkultúra behatolása nélkül. Bacsó szerint „az a szomorú, hogy ha összehasonlítjuk Tokajt, a világ egyik legszebb és legjobb adottságokkal rendelkező borvidékét Európa hasonló bortájaival, akkor Tokaj tűnik a legszegényebbnek. De ha mérleget vonunk az elmúlt 25 évről, a végkicsengés mégis pozitív. Hihetetlen fejlődés zajlott le, és strukturálisan változott meg úgy a borvidék, hogy benne van a fejlődés, az előrelépés lehetősége.”

Ez a decentralizációs folyamat a nagyszervezetek szintjén zajlik, a modernizáció nem hatja át Tokaj-Hegyalja egészét. Szepsy István, a borvidék rendszerváltásának másik főszereplője szerint – aki nem a vállalati, hanem a magánszektorban folytatja tovább rendkívül eredeti, kreatív és sikeres borászati pályáját, mely a világ leghíresebb magyar borászává tette – a változás, az állam kivonulása és az addigi felvevőpiac összeomlása teljesen felkészületlenül érte a régió szereplőit, a többségnek fogalma sem volt, hogyan tovább. Jelentős volt a pályaelhagyás (a 7400 hektár gyorsan leesett 6 ezer hektárra, a borvidéknek egyébként ma is alapvető problémája a népességcsökkenés: az elvándorlás és az elöregedés, valamint az ebből fakadó munkaerőhiány), reménytelennek látszott a helyzet. Ma van körülbelül félszáz csúcstermelő, akik durván a borvidék bő negyedét birtokolják – pesszimistább vélemények szerint összesen ezer hektárt –, a másik fertályt a GT képviseli, azaz a régiónak csaknem a fele elkötelezett a progresszió mellett, ami azt is jelenti, hogy a borvidék másik fele az alacsony jövedelmezőség miatt ma is a mennyiségi termelés paradigmájának bűvöletében dolgozik, tulajdonképpen ugyanazt csinálja, mint anno. Ez azt is jelenti, hogy a mai 5724 hektár felén nem történt meg a rendszerváltás…

Az Év Bortermelője

A komolyabb presztízsű bordíjak közül ez a legrégebbi, és jóllehet évente osztják ki, inkább életmű-díj jellege van az önmagát szerényen a borászok Kossuth-díjának tituláló titulusnak. Presztízse és marketing-értéke főleg a fogyasztói körökben magas, annak ellenére, hogy kiválasztási mechanizmusa okán évről-évre egyre több kritika éri. Első körben a széles értelemben vett borszakma, másodikban az ún Magyar Borakadémia voksol, a végeredmény mégis sokak szerint azt sugallja, hogy lobbiérdekek és homályos megfontolások  is belejátszanak a döntési folyamatba. A díjat osztrák mintákat követve Rohály Gábor találta ki 1989-ben, 1991-ben osztották ki először, 1995-ben a Magyar Borakadémia átvette, pontosabban elvette a díjat az alapító privát borklubtól, a Hét Borbírák Rendjétől, azóta az akadémia választja ki, ki az Év Bortermelője. 

2015 † Szöllősi Mihály, Neszmélyi borvidék
2014 Dúzsi Tamás, Szekszárdi borvidék
2013 Gálné Dignisz Éva, Kunsági borvidék
2012 Áts Károly, Tokaji borvidék
2011 Vida Péter, Szekszárdi borvidék
2010 Légli Ottó, Balatonboglári borvidék
2009 Dr. Lőrincz György, Egri borvidék
2008 Konyári János, Balatonboglári borvidék
2007 Frittmann János, Kunsági borvidék
2006 Garamvári Vencel, Balatonboglári borvidék
2005 Vincze Béla, Egri borvidék
2004 Takler Ferenc, Szekszárdi borvidék
2003 Árvay János, Tokaji borvidék
2002 Malya Ernõ, Etyek-Budai borvidék
2001 Szepsy István, Tokaji borvidék
2000 † Figula Mihály, Balatonfüred-Csopaki borvidék
1999 Kamocsay Ákos, Ászár-Neszmélyi borvidék
1998 † Gál Tibor, Egri borvidék
1997 Bock József, Villányi borvidék
1996 Polgár Zoltán, Villányi borvidék
1995 Thummerer Vilmos, Egri borvidék
1994 Gere Attila, Villányi borvidék
1993 Vesztergombi Ferenc, Szekszárdi borvidék
1992 † Báthori Tibor, Etyek-Budai borvidék
1991 Tiffán Ede, Villányi borvidék