2017. november 18.

Társadalmi nemek a munkaerőpiacon a polgári Magyarországon

Szerző: Gyáni Gábor

A munka, gondolhatnánk, egyenlő, sőt egyenlősítő, hiszen a gazdagabbak (a „dologtalan osztály” – Thorstein Veblen) kivételével nőnek és férfinak, sőt olykor a gyereknek is dolgozni kell a puszta fennmaradás érdekében. A helyzet azonban nem olyan egyértelmű e téren sem. Vitathatatlan persze, hogy a dolgozó osztályok körében – értve ezen modern társadalmi körülmények között a bérmunkásokat, a kistulajdonosokat, a szellemi önállókat, valamint az alkalmazottakat (tisztviselőket) – gyakran, de tegyük hozzá, nem mindig, a férfiak és a nők egyaránt munkára vannak késztetve és képesítve. S ezen az utolsó szón van most a hangsúly, amikor rá szeretnénk mutatni a munka világán belüli alapvető nemi különbségekre. Nevezetesen arra, hogy a piaci kapitalizmus és az urbanizáció feltételei mellett a munka mint a nyilvánosság világa – a nyilvánosság egyéb színtereihez hasonlóan – egyre inkább bezárult a nők előtt. S történt ez annak arányában, ahogy a munka világa modernizálódott, azaz mezőgazdaságiból iparivá vagy szolgáltatásbelivé lett, valamint falusiból városivá alakult át. A modernizáció, ennek megfelelően, a női házon-családon kívüli munkavégzés tereinek beszűkülésével, az egyéni életúton belüli megrövidülésével, azaz kifejezetten rapszodikus és epizodikus fejleménnyé változott. Magyarán ez azt jelenti, hogy ha meg is jelentek a nők a mezőgazdaságon és a falun kívül a munkaerőpiacon, az rendszerint a fiatalabb kor és a házasságot megelőző életciklus kitöltésére szorítkozott csupán. Ami mutatja a nő családi közösségen belüli társadalmi helyének további fontosságát és az ún. női emancipáció gazdasági alapjainak feltűnő hiányosságát. A kutatások tanúsága szerint a női munka korlátozott volumene fokozódott az iparosodás és az urbanizáció előrehaladtával.

Mielőtt bepillantanánk a történet hazai alakulásába, egy módszertani és egy fogalmi kérdést kell röviden érintenünk. A módszertani probléma a női munka kvantitatív megközelítésének nehézségeit, nevezetesen az ezzel kapcsolatos statisztikai adatgyűjtés gyakori homályosságát és kétértelműségét illeti. Mi számít női fizetett munkának? Ez a fogas kérdés változó statisztikai számbavétellel párosult, ami jelentős mértékben torzítja a nők tényleges munkavégzésének a mindenkori mértékéről alkotható képet. Kritikus pont e tekintetben a családi gazdaságon-üzemen belüli női tevékenység értékelése, az ún. segítő családtag fogalmának változó kategorizálása, valamint az ipari házi munka (a bedolgozó tevékenység) megítélése. A dolog súlyát érzékeltetendő hadd hivatkozzam elsőként arra, hogy 1900 és 1910 között a segítő családtagok száma 715 ezerről 418 ezerre zuhant vissza. Ez azonban nem tényleges számbeli csökkenést jelez, hanem egyenes következménye annak, hogy a korábban segítő családtagként, tehát aktív keresőként nyilvántartottakat eltartottakká minősítették vissza. Ez a patriarchális szemlélet következménye, amely nem egyedül a háztartási (háziasszonyi, anyai stb.), tehát a nem fizetett női tevékenységet nem tekinti munkának, hanem azon túl is igen szűkre szabja a családi gazdálkodáshoz való női hozzájárulás elismerését.

Ami mármost a háziipari munkát illeti, amely zömmel szintén nem került be a munka legitim fogalmába ebben az időben, noha ténylegesen jövedelmet hozott a nő családjának, jó tudni, hogy ha statisztikailag mérték, nyomban kiderült: roppant széles körű munkaerőt foglalt magába. Kizárólag az 1900-as népszámlálás tért ki e sajátos, elsősorban nők által teljesített munka világára. Ebből kitetszik, hogy ezt a részmunkaidős tevékenységet közel 363 ezren végezték az országban, mely szám jóval felülmúlja az iparban foglalkoztatott női népesség létszámát (kevesebb mint 200 ezer) és valamivel túlszárnyalja a legnépesebb városi női foglalkozásban részt vevő cselédség lélekszámát is.

Az előbbi két példa jól kifejezi a női munka sajátos vonását: nevezetesen ,hogy nem mindig, talán az esetek többségében nem válik el egymástól az otthon és a munkahely, melynek kettőssége, térbeli elkülönülése szinte mindig markáns jegye volt a férfi munkavégzésnek. S akkor nem is szóltunk még a házicselédekről: az ő esetük szintén a privát és a nyilvános szféra sajátos egybefonódására példa.

S nézzük végül a fogalmi kérdést. Egy amerikai történész szerzőpáros, Louise A. Tilly és Joan W. Scott három évtizeddel ezelőtt megjelent munkájukban, amely közvetlenül Franciaországgal foglalkozik, egy hármas fejlődési tipológiát állított fel a női munka hosszabb távú változásainak társadalomtörténeti értelmezését megkönnyítendő. Ez a fogalmi rendszer a női gazdasági tevékenységnek a családi közösséghez való változó viszonyát modellezi. E szerint a tőkés átalakulás hőskorában, az ipari kapitalizmus időszakában a családi gazdaság volt a mérvadó gazdasági-társadalmi közeg, ennek feltételei között öltött intézményes formát a női munkavégzés. Ez azt jelenti, hogy a korábban már ecsetelt nem fizetett, vagy kvázi-fizetetlen női munka a legáltalánosabb, amely akár háziipari munkaként, akár segítő családtag minőségében ellátott tevékenységként valósult meg. Magyarországon ez a fejlődési szakasz volt érvényben a 19. század végén és a századfordulón. Ha felidézzük az 1880-as népszámlálást, az első olyan cenzust, amely külön is beszél már a női munkáról, megtudhatjuk belőle, hogy a legtöbb dolgozó nőt földművesként (segítő családtagként) tartották nyilván (636 ezer), ezt követte a napszámosok tömege (közel félmillió fő), valamint a házicselédség (366 ezer). A többi foglalkozási ágban elenyésző a nők száma. 1910-ig a mezőgazdasági munkát végző nők aránya egyharmaddal visszaesett, az általános női részvétel a munka nyilvános világában viszont nem csökkent, sőt inkább nőtt ez időben, ami azt jelenti, hogy Magyarország is kezdett átmenni a Tilly–Scott-tipológia második fázisába, az ún. családi bérgazdaság korába. Amíg családi gazdaságon azt értjük, hogy a termelés a családi és háztartási egységen belül lokalizálódik, és a nők (a fiatal hajadonok) rendszerint szüleik vagy mások háztartásában ténykednek, a feleségek pedig nem végeznek a házon-családon kívül kereső munkát, a családi bérgazdaságban megváltozik a helyzet. A családi gazdasági stratégia ez esetben inkább abba az irányba mutat, hogy a lányokat is kihelyezik külső fizetett munkákra, jóllehet továbbra is fontos szerepük marad a családi jövedelem kiegészítésében. S ekkor nemcsak a hajadonok, de nemegyszer, bár változó ütemben, a feleségek fizetett házon-családon kívüli munkájára is igényt tart a család. Ez utóbbi fejlődési fázisban válik tömegessé a nagyipari női munka, s ekkor terjed el a szolgáltatásban végzett női munka, amely immár nem egyedül cselédi szolgálatot jelent, és ugyanekkor jelentkezik a tisztviselői és értelmiségi női munka mint reális perspektíva is.

E tipológiában létezik egy harmadik fázis is, az ún. családi fogyasztási gazdaság modellje, melyben újra kevésbé kap lehetőséget a nő hajadonként és kivált feleségként arra, hogy kijusson a munkaerőpiacra. Ez esetben nem a családi üzemben kötik őt le, hanem a hajadonokat iskoláztatják, illetve kedvezően férjhez adják, a feleségeknek pedig a reprezentálás munkátlanságát szánják kizárólagos hivatásul, ami gondosabb gyermekgondozást és -nevelést, igényesebb háztartásvezetést stb. foglal magába hangsúlyos követelményként. Ez utóbbi sem hiányzik teljes egészében a magyar fejlődésből, bár töredékesen mutatkozik meg csupán. Mindent egybevetve: a Scott–Tilly fogalmi rendszer hasznos segédeszköz a női munka magyarországi történetének értelmezésében is, jóllehet korlátozott mértékben magyarázza csupán a sajátos hazai fejleményeket.

De vajon milyen mértékben vannak jelen a nők a munkaerőpiacon, és mekkora hányaduk képes ily módon kilépni a család és háztartás szorosan vett közegéből? Általánosan megállapítható, a családi gazdaságnak megfeleltethető fejlődési szakaszban a fizetett munkát végzők teljesen tömegének legfeljebb a negyede a nő, ez az arány a családi bérgazdaság korában egyharmadra ugrik fel. Mellettük ott vannak azok a tíz- és százezrek, akik háztartásbeliként látnak el nem fizetett, gazdaságilag ugyanakkor értékelhető munkát. Városokban és kivált a nagyvárosokban, így Budapesten ez az arány természetesen magasabb, ami részben abból fakad, hogy csekély vagy elhanyagolható itt a mezőgazdasági népesség. Budapesten pl. a harmincas években a keresők kétötöde volt nő, ami tekintélyes arány.

A nők közül azonban szintén kevesen vették ki részüket a házon-családon kívüli fizetett munka végzéséből. Így volt ez szerte Európában a 19. század végén, a 20. század elején, s a helyzet nem alakult másként Magyarországon sem. Ami konkrétan azt jelenti, hogy a fejlett ipari országokban a nők 20-30%-a vállalt munkát, Magyarországon pedig 18-25%-a. A családi bérgazdaság terjedésével némileg megnőtt ugyan a nők munkaerő-piaci jelenléte, ám ahol a fogyasztás uralma váltotta fel a családi bérgazdaság rendszerét, újból visszaesett a női munkavégzés intenzitása. Mindez természetesen nem vonatkozik a második világháború utáni nyugati és keleti fejleményekre, amelyek eltérő okból ugyan, de egyaránt a női munkaerő-piaci részvételének emelkedését hozták magukkal.

Az imént röviden felvillantott statisztikai képlet némi magyarázatot igényel. Az első magyarázat abban áll, hogy a női munkavégzés mindig a házasságkötés eseményétől függ. Ez azt jelenti, hogy leginkább fiatal életkorban és értelemszerűen döntően a házasság előtt nyílt mód nagyobb tömegek számára fizetett munka vállalására.. Magyarországon a 15 és 25 év közötti nők alkották ezen női munkaerő legnagyobb részét, akik között férjezett alig akadt. 1910-ben pl. a 15–19 éves nők csaknem háromnegyede kereső. Idővel kissé feljebb tolódott a kereső nők átlagéletkora, így 1935-ben a 20–25 éves nők között leggyakoribb a fizetett, házon-családon kívüli munka végzése (kétharmaduk sorsa ez). Ahogy feljebb haladunk a korlétrán, úgy csökken a gazdaságilag aktív nők aránya. Ami nem független attól, hogy a hajadonok munkavégzése számít igazán normának; kezdetben szinte teljesen ez a helyzet, így alig találunk férjezett nőt a munkaerőpiacon. Idővel változik a helyzet. Budapesti adatokat idézve: 1910-ben a kereső nők több mint kétharmada, 1935-ben már csupán valamivel több mint a fele hajadon. A feleségek aránya ezzel szemben a korábbi szerény egytizedről 20% fölé emelkedik. Terjedőben vannak az olyan női életpályák, ahol kezd elfogadottá válni a feleségek foglalkoztatása is (ipari és kereskedelmi fizikai munka), egyúttal kezdenek visszaszorulni azon jellegzetesen női tevékenységi területek, így mindenekelőtt a házicselédség, ahol kizárólag hajadonokat foglalkoztatnak.

Az idő előrehaladásával párhuzamosan, amikor ráadásul valamelyest meg is emelkedik a nők munkaerő-piaci jelenléte, a férfi és a női munka világa közelebb kerül egymáshoz. Ezen azt értem, hogy a sajátosan női munkák, mindenekelőtt a házicselédség fokozatos visszaszorulásával és az ipari, gyáripari női munkavégzés térnyerésével, ami Magyarországon a húszas évektől érvényesül, jobban keverednek egymással a férfiak és a nők egyazon munkahelyen belüli is. Ez kifejezetten jótékonyan hat a női munkabérekre is: ott ugyanis, ahol férfiak is dolgoznak a nők mellett, és a többséget alkotják, magasabbak a női bérek: olykor a férfiak bérének a 80%-át is elérik. Ahol a nők magukban vannak, a férfiak munkabérének 60%-át érik el csupán.

Fontos kérdés a fehérgalléros női munka vontatott terjedése, amely a tízes évektől kezdődik meg Magyarországon. Azzal, hogy 1895-től a nők gimnáziumi érettségire, valamint egyes szakokon egyetemi képzésre egyaránt jogosultságot nyernek, előbb szórványosan, a háború éveiben tömegesebben áramolnak a nők értelmiségi és tisztviselői pályákra is. Ez korábban csak a tanítónői pályán volt számukra elérhető: már 1880-ban 3600 tanítónőt tartották számon az országban, a 20. század első évtizedeiben pedig már a nők monopolizálják ezt az élethivatást. Jellemző és fontos női emancipációs foglalkozás a tanítónői, ahol már nemcsak a hajadon nők, hanem a feleségek is egyre növekvő számban találnak a maguk számára élethossziglan foglalkozást. 1900-ban a tanítók 15%-a, 20 év múlva egyharmada volt 40 évesnél idősebb, és a feleségek aránya is több mint egyharmad közöttük ez időben (korábban egynegyed körül volt ez az arány).

Az értelmiségi és fehérgalléros (tisztviselői, irodai) munka nők általi birtokba vétele ugyanakkor komoly gátakba ütközik még ekkor is a férfiak változatlan monopóliuma folytán. Az 1920-as numerus clausus rendelkezés nem csupán a zsidó diákok, de a női egyetemisták számának drasztikus csökkentését is célozta. A kormány ezzel az első világháború éveiben megszaporodott női egyetemistákat igyekezett visszaszorítani, illetve megpróbálta kiszorítani a nőket az olyan értelmiségi pályákról, mint az orvosi. Az 1910-ig terjedően ugyanis a hallgatók közel egyharmada, a háború éveiben már mintegy a fele volt medika. Ez az arány a húszas és harmincas években radikálisan lecsökkent az említett intézkedés hatására. 1930-ban az orvoskari hallgatóknak már alig több mint a tizede nő.

Ezzel együtt a praktizáló orvosnők számbeli súlya csekély maradt a Horthy-korban. Budapesten tömörül az orvosnők döntő hányada, és ők az orvosok alig több mint tizedét teszik ki csupán. Egy 1928-as értelmiségi statisztika megvilágítja a jelenséget. 464 budapesti orvosnőről szólnak az adatok; közel a fele részük nincs még 30 éves (tehát a háború idején végzett), ami jól mutatja, hogy csak rövid ideig praktizálhattak: valamivel több mint kétötödük legföljebb egy évig, kétharmaduk maximum négy évig folytatott orvosi gyakorlatot. S hová tűntek ezek után? Egész egyszerűen férjhez mentek, lehetőleg orvost választva házastársnak, aki mellett intelligens asszisztensnőként gyakorolhatták tovább foglalkozásukat, és megmaradhattak az orvosi közegben. Ez a magasan kvalifikált női foglalkozás is szorosan életciklushoz kötött társadalmi jelenség volt tehát ebben a korban. E benyomást erősíti tovább a statisztikának az az adata is, mely szerinta többségük egyáltalán nem volt ráutalva az önálló keresetre: a 464 fő majdnem fele nem megélhetési kényszerből praktizált, harmaduk életében pedig az ebből eredő jövedelem csupán kiegészítette a férjük által megkeresett jövedelmet. S ami talán ennél is sokatmondóbb tény: több mint harmadrészük önként és anyagi ellenszolgáltatás nélkül élt hivatásának.

Az orvosi pálya tehát az első világháborút követően még nem vált társadalmilag elfogadott, teljes értékű női foglalkozássá, szemben a tanítónői pályával.

A tisztviselői pályákon ennél is korlátozottabb a nők érvényesülési lehetősége. Ennek az a fő oka, hogy 1945 előtt nő nem végezhetett jogi tanulmányokat, ami a közhivatal vállalásának kizárólagos előfeltétele a korban. Így marad a magántisztviselői pálya, ahol nincsenek képzési követelmények. A közhivatalokban a fogalmazói szakon kívül az az alatt álló szinten, a négy középiskolai osztályt végzett, napidíjas vagy kezelői státusba sorolt nők (mindenekelőtt titkárnők, gépírónők stb.) előtt nyílt meg csupán az elhelyezkedés lehetősége. 1930-ban ötezer női tisztviselő volt hazánkban, ami a közhivatali alkalmazottak 14%-a, holott az összes tisztviselői és értelmiségi hivatású kereső harmada nő volt ebben az időben. Jellemző azonban, hogy még a pedagóguspálya feminizálódása is addig jutott el csupán ez időben, hogy az elemi iskolai tanszemélyzetet érintette, de sem a polgári iskolai, sem a gimnáziumi tanári karban nem érződött különösebben a hatása. Az egyetemeken pedig még mutatóba sem akadt női oktató.

Mindez visszautal arra, hogy középosztályi társadalmi szintén nem elvárt, sőt, mondhatni, tiltott volt a nők munkába állása. Jelentős presztízsveszteséget könyvelhetett el az az úri család, melyben a feleség fizetett állást vállalt. Ez tehát az általánosan érvényes ethosz, jóllehet létezik már a korban az emancipált nő társadalmi típusa is, amely főként a tisztán polgári középosztály köreiben bukkan fel nagyobb rendszerességgel. S természetesen léteznek nők a kreatív kultúra művelői között is; a kultúra férfiak által uralt világában az ő érvényesülésük ugyanakkor megannyi akadályba ütközött. Talán a színészmesterség, kivált a hangosfilm színészei képeznek ez alól kivételt. Ez a Karády-jelenség maga.

Nézzük meg ezek után a legnépesebb női bérmunkás csoportokat. Mondani sem kell, hogy legtöbb nő a mezőgazdaságban talált magának megélhetést, elsősorban segítő családtagként, vagyis a kis- és középparaszti gazdaságokban foglalkoztatva férje és a gyermekei oldalán. Ez milliós nagyságrendű népességet jelentett akár még a 2. világháború idején is. Külön kategóriát képeztek a gazdasági cseléd családok nőtagjai (pár százezer fő a két háború között) és az ún. hónapos cselédek, vagyis a summások fiatal női munkavállalói. Az utóbbiak nemcsak idénymunkások, hanem olyan női munkaerőt is alkotnak, akik a házasság előtti életciklusban teljesítenek bérmunkát.

A házon-családon kívüli fizetett női munka további, változatlanul agrár változata a női napszámos munka, amely hajadonokat és feleségeket egyaránt mozgósít. A női napszámosok, akik a férfi bérek 70%-át keresték, döntő mértékben hozzájárultak a családok létfenntartásához.

Markáns, specifikusan női munkának számító megélhetési tevékenység a házicselédkedés, melynek különös világába érdemes mélyebben is betekinteni. Jóllehet Kosztolányi Dezső izgalmas és megannyi értelmezést szülő regénye, az Édes Anna révén sokak számára jól ismert világ ez.

A cselédi intézmény fénykora a századelő, de a Horthy-korban is sokat őriz még korábbi vitalitásából. Holott ez időben Európa nyugati felén, ahol 1900-ig tartott a cselédkedés virágkora, egyre kevesebben vannak már a cselédek. A századfordulón nagyjából 300 ezer cselédet regisztráltak a népszámlálások során, e szám többszöröse volt azonban ebben a foglalkozásban egy-egy évben. Azért, mert roppant nagy a cselédek munkahelyi fluktuációja: sokan csak néhány hónapot töltenek el itt, gyorsan átadva helyüket az újonnan jövőknek. Hiszen óriási a kínálat. Ennek okaira kérdezünk rá a továbbiakban.

Egy 1927-es budapesti cselédstatisztika jóvoltából pontos képet alkothatunk magunknak azokról a társadalmi csoportokról, melyek lányai különösen nagy előszeretettel jönnek Budapestre cselédeskedni. Megjegyzendő: a budapesti cselédek adják az ország cselédeinek negyedét-harmadát, a századforduló éveiben ugyanakkor az itteni kereső nők 40-45 százaléka volt cseléd. Az utóbbi arány a két háború között is igen magas, 20-25%.

A húszas években a pesti cselédek közel fele az agrárszegénység, a kis földű vagy földtelen parasztok köréből került ki. A süllyedő kispolgárság újabb fontos társadalmi forrása a pesti cselédlányoknak, közülük érkezett a pesti cselédek további mintegy negyede. Főleg a falusi kisiparos háztartások küldték Pestre nagy számban lányaikat szolgálni. Lehet, hogy csupán háború utáni sajátosság, de tény, hogy meglepően sok volt közöttük a fél- vagy teljesen árva.

S miért volt kezdettől olyan vonzó a fiatal és hajadon falusi lányok számára a városi, kivált a fővárosi szolgálat? Ennek egyik magyarázata tisztán gazdasági, pontosabban kalkulatív megfontolásokban keresendő. A két háború között a házicselédként megkereshető nagyjából havi 30-40 pengő zömmel megtakarítható jövedelmet biztosított, mivel a cselédek ingyen laktak alkalmazóik otthonaiban (a konyhában és a 20. században egyre inkább a külön cselédszobában), ingyen étkezhettek, és egyéb kiadásaik is alig adódtak. Márpedig ilyen rendszeres jövedelemre fiatal és képzetlen lányok nemigen tehettek volna szert más módon, legkevésbé mezőgazdasági napszámosként otthon maradva vagy summásként vándormunkát vállalva. Ezzel számottevő mértékben hozzá tudtak járulni szüleik, testvéreik megélhetéséhez is, és ami különösen fontos, egyszersmind összegyűjthették a kelengyére valót. Hiszen a nélkül nemigen mehettek kielégítően férjhez.

De volt itt más is. A cseléd az 1876-os cselédtörvény betűjének és szellemének megfelelően munkavállalóként jogfosztott emberré lett, olyanná, aki „a gazda és családja házanépének tagjává” válva a legteljesebb személyi függés körülményei között élt és dolgozott. Ez a paternalista, olykor valóban patriarchális állapot kitűnően megfelelt a korabeli nőideálnak és a női társadalmi szereppel kapcsolatos akkori normáknak. Cselédként szocializálódni lehetett a feleség-anya-háziasszony jövendő szerepére, amely szintén ehhez hasonló alárendeltséget követelt meg tőle. Ráadásul szakmai szocializálódás is együtt járt a cselédkedéssel: az úri háztartásban végzett cselédmunka a hagyományos női készségeket fejlesztette és emelte magasabb szintre, amire különösen nagy szüksége volt jövendő házas életében. Az úri szokások megismerése és gyakori átvétele ráadásul kívánatos házassági partnerré is tette a valamikori cselédet sok férfi szemében. Komplex jelentése van tehát az egyébként kétségkívül megalázó cselédmunkának, ha azon társadalmi szükségletek és elvárások felől közelítünk hozzá, melyek a munkaerő-kínálat társadalmi oldalát jelenítik meg. A falusi lányok számára a legföljebb öt-hat évig űzött házicselédkedés kívánatos és elengedhetetlen volt tehát a felnőtt kori női szerepek kívánatos betöltéséhez.

Kiegészíti még az előbbi képet, hogy a középosztályi, úri rétegek napi élete elképzelhetetlen volt legalább egy cseléd alkalmazása nélkül: ez egyrészt mentesítette az egyébként nem dolgozó nagyságát az általa mélyen megvetett fizikai, háztartási munka végzése alól, ennélfogva úri lényként konzerválhatta magát; másrészt a cselédtartás úri luxus volt, annak hiányában a középosztályi család könnyen elveszíthette úri mivoltához fűződő elvárásait, legalábbis annak látható imázsát.

A cselédség – mint talán a legjellegzetesebb polgári kori női foglalkozás – átmeneti életciklust töltött ki: ennek megfelelően a 15–25 év közötti hajadon lányok gravitáltak e foglalkozás irányába. A két háború között a 25–30 év közöttiek aránya is megnőtt, mivel ez időben kitolódott a nők átlagos házasodási életkora. Kérdés: mennyien maradtak meg tartósan ebben a foglalkozásban. Nem többen, mint a mindenkori cselédség egytizede. A többiek vagy közvetlenül hazatértek és férjhez mentek, vagy kerülővel tették meg ugyanezt az utat, netán tragédiába torkollt a sorsuk. Hiszen a cselédsors különös kegyetlensége, a gyakori munkahely-változtatással együtt járó teljes egzisztenciális bizonytalanság, amely a lakhely és a távol lévő család nyújtotta biztonság hiányából fakadt, gyakorta késztette őket devianciára. Kiugróan nagy volt körükben az öngyilkosok aránya (ők alkották a budapesti női öngyilkosok legnépesebb foglalkozási csoportját), és a cselédek jelentették a századfordulón virágzó fővárosi prostitúció fő utánpótlási forrását is. Végül: a törvénytelen gyerekek magas száma a nagyvárosokban szintén az ő számlájukat terhelte. A cselédlányok társadalmi kiszolgáltatottsága mérhetetlen volt tehát.

Egészen más körülmények jellemzik az ipari munkásnőket. Ez a méreteiben elsősorban a húszas években jelentőssé váló női munkavégzési forma már nem csak a falusi bevándoroltakat és a hajadon lányokat vonzotta, hanem teret engedett a feleségeknek is, miután főként a városi munkáscsaládok nőtagjait szippantotta be. A kevésbé jól kereső gyáripari munkások lányai és asszonyai adták az utánpótlást, akik felerészben az iparban, felerészben a szolgáltatásban ténykedtek. A húszas években a textilipari boom növelte meg látható módon a munkásnők létszámát, amely női betanított és segédmunkásokat vont be tömegesen az ipari munkaerő állományába. Akadtak olyan könnyűipari ágazatok (len- és szövőipar, szabóipar és különösen a kötött- és kötszövött áruk), ahol a nők a férfiakkal közel azonos arányban dolgoztak, vagy éppen túl is szárnyalták őket. Itt már nem a 20-25 év alatti munkavállalók, hanem az ennél korosabbak jelentik a többséget, és jellemző módon (1929-es adatok szerint) közel egyharmaduk volt férjezett, s alig több mint a felük hajadon. Az ipari nőmunkások között jóval több tehát a feleség, mint általában a budapesti keresők nők között, ami a cselédek még mindig jelentős súlyából is fakadt.

A munkásnők azonban végig hátrányban voltak férfi társaikkal szemben a jóval alacsonyabb képzettségi szintből következően: 1939-es adatok szerint a tanulatlan segédmunkások csaknem fele nő, de a szakmunkásokon belüli női arány alig haladta meg a tíz százalékot.

Érdekes, hogy magát a gyáripari munkásságot már a Horthy-korban elérte a családi fogyasztási gazdaságra jellemző ethosz. Az átlagos jövedelmű munkáscsaládokban ekkor is követelmény a feleség munkába állítása, ha a gyerekszülés éppen nem akadályozza őt ebben. Mivel azonban itt is megindult a születéskorlátozás, a szülés egyre kevésbé gátja a nők mind gyakoribb munkába állásának. A magas jövedelmű gyári szakmunkás családok ugyanakkor komolyan utánozzák a kispolgárságot oly módon, hogy nem engedik ki a feleséget a munkaerőpiacra, és a gyerekeket is többnyire tovább taníttatják, ahelyett hogy korán munkába állítanák őket.

Nem állítjuk persze ezek után sem, hogy alapvető változás történt volna a fizetett női munka természetében a családi szerepekhez való viszonyát illetően. Igaz, a 19. század utolsó negyede és a 20. század dereka, a 2. világháború vége közötti idő során számottevően megnőtt a feleségek házon-családon kívüli munkavégzése, ám ekkor is főként csak a hajadonok vállaltak fizetett munkát. Ennek egyedül a mezőgazdasági női munka jellege mond némileg ellent, ahol akár segítő családtagként a kisparaszti és középparaszti gazdaságokban és persze a kiskereskedők boltjaiban is a nők aktívan kivették a részüket a családi üzem működtetéséből; hasonlóképpen az uradalmi cselédeknél is a feleségek minden alkalommal fizetett bérmunkát végeztek. A modern gazdasági szektorokban, a városokban azonban továbbra is a hajadonok jelentik a női bérmunkás, valamint a női fehérgalléros munkaerő legelterjedtebb társadalmi típusát. Mindez pregnáns bizonyítéka a női emancipáció kényszeredett és igencsak lassú előrehaladásának, hiszen a nő a munka nyilvános világának legitim szereplőjeként csak a családon belüli hagyományos női szerep függvényében ténykedhet továbbra is.

A képet tovább árnyalhatjuk, ha körvonalazunk néhány jellegzetes korabeli, tehát 19. század végi, 20. század eleji, a század közepéig azonban érvényes női keresőtípust. Áttekintésünket a társadalmi hierarchia alján kezdjük, ahol számszerűen a legtöbb a női dolgozó, a kenyérkereső. Az agrárszegénység világának enciklopédikus elbeszélésével szolgál a néprajztudós Kiss Lajos, aki A szegény emberek élete című páratlanul izgalmas néprajzi-szociográfiai könyve második kötetét a szegény asszony életének szentelte. Kiss külön beszél a Nehezen élőkről és külön a Könnyen élőkről. Az előbbiek között tartja számon a libapásztort, a pulykapásztort és a peszrát (mind gyereklányok), továbbá a szolgálót (aki falusi és tanyai cseléd), a szobalányt, a szakácsnét (vagyis a városi cselédeket), az öreg lányt, a megesett lányt (akik a család terhére és szégyenére többnyire eltartottak), az asszonyt, vagyis a feleséget, végül a tépő asszonyt, a tollfosztó asszonyt, valamint az özvegyasszonyt.

A könnyen élők kategóriájába sorolja Kiss a „jófajtákat”, a kofát, a bábát. Ez utóbbinál egy pillanatra megállva elmondhatjuk, hogy a 18. század közepe óta érvényben voltak bizonyos képzési követelmények a bábai tevékenységet illetően, ám faluhelyen még a 19. század nagy részében is képzetlen bábák működtek mint egyedüli szülésznők. A szülészet mint orvosi hivatás 19. század végén megtörtént intézményesítése a városokban, főként a középosztály körében férfi nőorvossal cserélte fel a bábát; a falvakban azonban a 20. század derekéig megmaradt a bábák monopolhelyzete. Ök, amint az 1930-as évek eleji Tiszazugi arzénperekből is tudjuk, az élet dolgaiban, így a haláléban is nagy, sőt döntő befolyással rendelkeznek faluhelyen, s akár még a mérgezéses gyilkosságokban is az ő kifejezett tanácsaik szerint jártak el a feleségek. Vagyis a Kiss által külön említett gyógyítós asszony szerepét töltötték be.

Kiss beszél továbbá lelenctartó asszonyokról, akik kapcsán megjegyezhetjük: különösen Budapest környékén nagy számban éltek falusi nők lelencek bérért végzett gondozásából. Főként a nagyvárosi házicselédek törvénytelen gyerekei kötöttek ki igen gyakran ezeknél a bérdajkáknál, akiknél többségük hamarosan meg is halt. A fővároson belül a szoptatós dajkák töltenek be hasonló, mégis alapvetően eltérő szerepet: cselédként fogadják fel őket a csecsemők anyatejjel való táplálására. A szoptatós dajkák csecsemői kerülnek azután a vidéki bérdajkákhoz és lelenctartókhoz. A kor lelencházai ugyanis az oda bekerülő csecsemőket szintén külső bérdajkákhoz továbbították.

Kiss Lajos könnyen élő szegény asszonyainak listáján szerepel továbbá a gondviselő asszony, a kosztadó, kifőző asszony és a kvártélyadó asszony. Ezek olyan jellegzetesen női jövedelemforrások, amelyek különösen városon, de hellyel közel a falvakban is elterjedtek voltak ez időben. A diákokat, agglegényeket és egyéb egyedülálló férfiakat gondozó, ellátó, ezt a tevékenységet üzletszerűen végző női réteg kiterjedtségét lehetetlen pontosan felmérni, hiszen nem készült róla statisztika.

A szegény asszonyok világából ezek után átugorhatunk a középosztály világába, hogy bepillanhassunk az itt megnyíló női karrierek némelyikébe is. Mint korábban már jeleztünk, a többnyire valamilyen magasabb fokú képzettséghez kötött munkalehetőségek súlyos nemi diszkrimináció körülményei között nyíltak meg csupán szűk résnyire a felfelé törekvő nők előtt. Három példát említek a mondottak illusztrálása végett. Nézzük elsőként a művészi pályát, azon belül a képzőművészeti, pontosabban a festőművészi karrier esetét. A Mintarajziskolában, amely a művészképzés felsőfokú iskolai letéteményese volt e korban, nem vagy alig kaptak helyet a nők; ha be is jutottak ide, nem azzal a céllal és nem azon a módon képezték őket, hogy művész lehessen majdan belőlük; ez ugyanis a két háború közötti időkig, sőt annak végéig kizárólag a férfiak kiváltsága volt. A jobb társadalmi körökből származó úri hölgyek szórakozásként, műkedvelőként nyertek csupán létjogosultságot arra, hogy a Mintarajziskola diákjai lehessenek, nem pedig művészi professzionalizációjuk elősegítése vagy lehetővé tétele végett. A nők ugyanis, a kor uralkodó felfogása szerint, nem rendelkeznek művészi alkotóképességgel. Ha szóba jött egyáltalán valamiféle professzionalizáció e nőhallgatók esetében, az sem más, mint elemi iskolai rajztanárnői képzettségük biztosítása, ugyanakkor sem a polgári iskolában, sem a gimnáziumban nem alkalmaztak nőket rajztanárként. Nem csoda tehát, ha a művészek elenyésző hányada volt a korban nő, akik számát az újabb kutatás 100-ra tette a századforduló idején. Az ő művészi elismertségük is olyan alacsony azonban, hogy nem is tagjai a hivatalos művészi életnek. Ha kiállítanak, akkor erre kizárólag saját csoportos női kiállításaik adnak alkalmat, melyet saját szervezeteik gründolnak. Noha közülük számosan képek eladásából is élnek, sokan akadnak azonban közöttük olyanok is, akik számára nem ez a főhivatás, illetve a fő jövedelmi forrás, mert jómódú családból származnak, illetve a férjük tartja el őket. Nem is igen említhetünk a korból, az 1945 előtti évtizedekből olyan neves és elismert festőnőt, aki egyedül művészetének és művészetéből élt volna.

Ehhez hasonlóan alakult a helyzet az újságírás terén is, ahol fehér hollónak számított a Szederkényi Annához vagy Tormay Cécile-hez hasonló, autonóm, sőt főszerkesztői hatalommal is bíró női újságíró. Többségük egyszerre írogató (tehát ilyen-olyan színvonalú) szépíró és valamelyik lapnál alkalmazotti állásban lévő újságíró. Jellemző ez esetben is, hogy családilag kellőképpen beágyazódnak az újságíró-társadalomba apjuk, férjük vagy mindkettőjük révén. Az újságírói karrier előszobája lehet egyébként a gyors- és gépírás, amely szinte az első percben kifejezetten női hivatásként jelenik meg és amely egyúttal a női irodista talán leggyakoribb típusának is megfelel. Az írógép elterjedése egyengeti az utat a női szellemi munkavégzés terjedése előtt.

Talán a fényképészet, az önálló fényképészműhely és kisvállalkozás számít itt némi kivételnek, bár idehaza a nyugat-európainál kevésbé terjednek el a női fényképészműhelyek, melyeknek Máté Olga, a művészi értelemben is kimagasló jelentőségű fővárosi fényképész lehet példaadó mintája.

S vessünk végül futó pillantást a a. Ez talán a nők számára legnehezebben meghódítható foglalkozási pálya. Holott a nők 1895-től számos egyetemi fakultáson szerezhetnek diplomát, tudósként szinte soha sem kvalifikálhatják magukat intézményes módon. A kivételek közé sorolható a neves közigazgatástudós, olykor államtitkári posztot is betöltő Magyary Zoltán felesége, a bölcsész Techert Margit, aki filozófusként ténykedik a két háború között. Az egyetemet követően könyvtárosként, majd minisztériumi tisztviselőként a kenyerét kereső, doktori fokozatot szerző és jómódú középosztályi családból származó Techert, akiből harmadikként lesz Magyarországon egyetemi magántanár előbb Szegeden 1932-ben, majd 1941-ben a Pázmány Péter Egyetemen, szinte iskolapéldája a tudósként érvényesülő nőnek. Techert élénk női tudományos közéleti tevékenységet is kifejtett, midőn társadalmi szervezeteket szervezett és irányított, folyóiratokat szerkesztett, egyúttal sokat publikált, és számos külföldi tudományos ösztöndíjat is elnyert. Techert a női intellektuális élet egyik fő mozgatórugója a Horthy-kor utolsó másfél évtizedében, de, tehetjük hozzá, mindez aligha sikerülhetett volna neki, ha nem a nagy tekintélyű és komoly közéleti befolyással bíró Magyary Zoltánnak a felesége.

Ezek a most éppen csak felvillantott női életlehetőségek jól mutatják a női gazdasági aktivitás lehetséges és főbb irányait, a női gazdasági érvényesülés tényleges kereteit és a családi női szereppel való mindenkori szoros összefüggését. Bizton állíthatjuk tehát, hogy a nők jogi helyzetének, mindenekelőtt politikai jogképességük korlátozottságának, valamint a tulajdonnal és a vagyonnal való rendelkezés szűkre szabottságának felelt meg a keresőként való szabad érvényesülés számtalan gátja is. Az emancipáció egyik legfőbb eleme ugyanis az egzisztenciális önállás, a saját jövedelem adta autonómia és létbiztonság, ami azonban csak a legritkább esetben állt fenn még a női keresők zöme esetében is. Az özvegyek és az elváltak bizonyos hányadában találni erre inkább pozitív példákat, valamint azon nem túl nagy létszámú középosztályi és felsőbb rétegbeli nők körében, akik már ekkoriban partnerházasságban éltek, ezáltal előlegezve meg a 20. század második felében elterjedt kétkeresős családmodellt. Ez utóbbiban nem egyedül a párhuzamos férfi és női kereset állandósága a perdöntő az emancipáció szempontjából, hanem a házasságon, a családon belüli hatalmi erőviszonyok ehhez igazított rendszere, amely nem a feleségek paternalista függésben tartását, hanem az egyenrangúság ígéretét váltja immár valóra.


Irodalom:

• Bicskei Éva: Műkedvelés és professzionalizáció között. Nők képzőművészeti oktatásának intézményesítése az első világháborúig. Korall, 13. 2003. szeptember
• Csoma Zsigmond: Az első női foglalkozási statisztika Magyarországon. A női emancipáció és az első részletes női népszámlálás. In: Gyáni Gábor–• • Nagy Beáta, szerk.: Nők a modernizálódó magyar társadalomban. Debrecen, 2007
• E. Csorba Csilla: Máté Olga fotóművész. „Nagy asszonyi dokumentum”. Bp., 2006.
• Deáky Zita: A bába a magyar népi társadalomban. Bp., 1996
• Gyáni Gábor: A bábától az orvosnőig. História, 1984/1.
• Gyáni Gábor: A fővárosi női munkaerő foglalkoztatottságának szerkezetváltozása 1880–1941 között. In: Budapest Főváros Levéltára Közleményei. Bp., 1978
• Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Bp., 1983
• Gyáni Gábor: Gyermeksors a történelemben. Szoptatós dajkák a polgári átalakulás korában. Világosság, 1980. július
• Gyáni Gábor: Női munka és család Magyarországon (1900–1930). Történelmi Szemle, 1987–88/3.
• Karády Viktor: Felekezet, cselédsors és szexuális deviancia az 1945 előtti Budapesten. In: Uő: Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867–1945). Bp., 2000
• Kiss Lajos: A szegény emberek élete I–II. Bp., 1981. II. köt.
• Nagy Beáta: Nők keresőtevékenysége Budapesten a 20. század első felében. In: Hadas Miklós, szerk.: Férfiuralom. Bp., 1994
• Nagy Mariann: Nők a magyar gazdaságban a dualizmus korában. In: Gyáni Gábor–Nagy Beáta, szerk.: Nők a modernizálódó magyar társadalomban. Debrecen, 2007
• Papp Barbara: A „modern értelmiségi nő”-szerep megjelenési formái dr. Magyary Zoltánné, dr. Techert Margit életében, emlékirat-töredékeiben. In: Láczay Magdolna, szerk.: Nők és férfiak…, avagy a nemek története. Nyíregyháza, 2003
• Sipos Balázs: „Időben élni”. Hivatásos újságírónők szerepei Magyarországon a XX,. század első felében. In: Láczay Magdolna, szerk.: Nők és férfiak…, avagy a nemek története. Nyíregyháza, 2003
• Szívós Erika: Műkedvelők vagy hivatásos művészek? Képzőművésznők Magyarországon a századfordulón. In: Láczay Magdolna, szerk.: Nők és férfiak…, avagy a nemek története. Nyíregyháza, 2003
• Tátrai Zsuzsanna: Leányélet. Bp.,1994