Szerző: Saád József

Az 1950 júniusában létrehozott hét tábor között mindössze egy olyan volt, a kormó-pusztai (Tiszagyenda mellett, a Nagykunságban), amelybe később nem érkezett új szállítmány. A bácskai határ menti falvakból 81 családot (271 főt) deportáltak ide. A családfők 70 százalékban gazdálkodó parasztok, 20 százalékban falusi kereskedők és kocsmárosok (föld- és kupec kulákok) voltak. Az igazi "reakciósokat" két volt katonatiszt és négy egykori csendőr képviselte. A családok száma a szabadulásig nem változott. A kormói táborlakók homogén kis tömbjét inkább a nemzetiségi jelleg, mint a társadalmi státus és foglalkozások különbözősége tagolta: kb. 20-20 százalékra tehető azoknak az aránya, akik sváb és bunyevác eredetüket is számon tartották, egymás közt nemcsak magyarul beszéltek.

A többi tábor esetében a táboralapító szállítmányt újabbak követték: éjjeli és nappali akciók, az éppen aktuális kampányok turnusai, mintegy rárétegződve az első - többé-kevésbé homogén összetételű - csoportra. Csúcslétszámuk idején ezekben az 500 - Borsós, Árkus, Kócs esetében 1000 - fő körüli táborokban a társadalmi hovatartozás és a kulturális jellegzetességek sokfélesége zsúfolódott egymásra és egymás mellé a szállásul szolgáló juhhodályok, istállók emeletes priccsein.

A borsósi tábor
A társadalmi tagoltság bemutatására talán a borsósi tábor látszik a legalkalmasabbnak. "A társadalom minden rétegét meg lehetett találni a kitelepítettek között - írja emlékiratában az egyik deportált -, volt itt tábornok, ezredes, polgármester, ügyvéd, tűzoltóparancsnok, közigazgatási és pénzügyi tisztviselő, újságíró, vállalkozó, földbirtokos, kereskedő, iparos és szervezett munkás, paraszt, vásári árus, gépírónő, kofa, egyetemista, gimnazista, sőt volt párttitkár is. Itt voltak a Padányi szülők vagy 10 napig, amíg ÁVH-s ezredes fiuk, Mihály értük nem jött Pestről. Volt még egy koncentrációs tábort megjárt zsidó házaspár is, akik mindenkinek panaszolták az őket ért sérelmeket."

Borsóst a hortobágyi kilenclyukú híd közelében, az 1952. június 25-én kitelepített több mint 500 fős miskolci szállítmány részére hozták létre. Ezt követően Rédicstől (Zala) Hangácsig (Borsod-Abaúj-Zemplén), Tótkomlóstól (Békés) Fertőrákosig (Győr-Sopron) az ország sokféle vidékéről még közel 500 főt szállítottak Borsósra 1953 tavaszáig. A táborlakók 1953-ban a tábor teljes létszámáról névsort állítottak össze, a kitelepítettek életkorának, családi állásának (családfő, feleség, családtag) és a családfő kitelepítés előtti foglalkozásának feltüntetésével. Ha erre az utóbbi adatra - a foglalkozás és státus dimenziójára - figyelve összetartozó adatainkat kategóriákba rendezzük s az emlékiratokból, interjúinkból kivehető ismereteinkkel is kiegészítjük, akkor a kulákfélékre összpontosító ellenségképzés érzékletes közelségbe kerül.

A borsósiakat célszerű kettéválasztani a miskolci (I.)
és a nem miskolci deportáltak megközelítőleg azonos
létszámú körére (II.).

I.
A miskolci családfők száma 194. Körükben - arányukat és különösen jellegadó szerepüket tekintve - meghatározó jelentőségű a volt katonatiszti kar jelenléte. A lista pontosan feltünteti státusukat és rangjukat a katonai hierarchiában: az 58 (30%) katonatisztből 22 ezredes, alezredes, 28 ennél alacsonyabb rendfokozatú csapattiszt volt 1945 előtt. Hét magas rangú törzstiszt is volt Borsóson: egy tábornok (Akay László), három vezérőrnagy (Halász János, Henkey-Hőnig Vilmos, Hunfalvay Elemér), két vezérkari ezredes (Nagy László, Németi Tibor) és egy vezérkari százados (Száraz Ernő). Ide soroltam - mivel a táborban három serdülőkorú gyermeke mellett családfővé vált - Szalai Tibornét is, akinek férje az 1950. augusztusi tábornokperek elítéltjeként életfogytiglani börtönbüntetését töltötte.

A rendvédelmi kar jelenléte elenyésző: a tiszteket egy csendőr százados és egy rendőr alezredes, az altiszti és közrendű állományt hárman képviselték, köztük két csendőrfeleség - férjeik nélkül.

A Miskolcról deportált családfők egyötöde, 38 fő (20%) az állami, közigazgatási és pénzügyi főtisztviselők közé sorolható. A városi kitelepítésekbe - a szegedi, nagykanizsai, mohácsi, csongrádi kitelepítettek közé is - a volt polgármester szinte kivétel nélkül bekerült. Miskolcról nemcsak dr. Gálfy Imrét (ő 1945 után is hivatalában maradt egy ideig), hanem két helyettesét, sőt egy korábbi polgármester özvegyét is kitelepítették. Az állami főtisztviselők körében 6 vasúti és postafőtiszt, a pénzügyiek között 9 bankár és vezető banktisztviselő volt Borsóson.

A jelentős foglalkoztatási kapacitással bíró egykori ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági nagytulajdonosok osztályát 6 földbirtokos és 13 gyáros, nagyobb üzem, kereskedelmi vállalat tulajdonosa képviselte (10%).

Itt választóvonalat kell húznunk. Eddig az ancien régime képviselőit, illetve annak maradványait kategorizáltuk. Azokat, akiket listánk következetesen egykori státusukban tüntet fel, s akik az 1940-es évek végén már - mai kifejezéssel élve - "nem játszottak". Többségükben akkor már korábbi pozícióikból "lefelé" mozdított, "deklasszált elemek" voltak. Kitelepítésük idején vagy nyugdíjasként éltek, vagy eredeti státusukból kiszorítva keresték kenyerüket. Csoportonként jellemző (modális) és átlagos életkorukat (korstruktúrájukat) tekintve is idősebbek, mint az alább következő kategóriákba sorolható családfők, akiknek többségét listánk a kitelepítésük idején is érvényes státusukban és foglalkozási körükben tünteti fel. ők egy lehetséges, de nem kívánatos alternatíva képviselői: a kisegzisztenciák bázisán kiépülő, organikus fejlődés alternatíváé, amelyben a szakkompetenciájuk alapján bizonyos autonóm tartásra is képes alkalmazotti csoportok fontos strukturáló tényezők lehetnek.

Visszatérve a miskolciak kategorizálásához: a kis- és középbirtokos gazdálkodók (földkulákok) mindössze négyen voltak. Hangsúlyosabb (10%) viszont a kisvállalkozók, kisiparosok, kiskereskedők (borbély, látszerész, kofa, fűszeres, műanyagiparos, fuvarozó, tánctanár stb.) csoportja. A két csoport együtt (12%) a csekély foglalkoztatási kapacitású, ipari, kereskedelmi, mezőgazdasági kistulajdonosok osztályába sorolható.

Az értelmiség körében egy izraelita hitoktató, egy református lelkész családja és egy minorita szerzetes képviselte a vallási felekezeteket. ők a 20 szabad pályás és az önkormányzati, illetve állami alkalmazásban álló közép- és felsőfokú képesítésű értelmiségivel (ügyvéd, orvos, művész, tanár, tanító stb.), továbbá a többnyire középfokú végzettségű tisztviselőkkel és irodai alkalmazottakkal a miskolciak valamivel több mint egyötödét (21%) tették ki. Foglalkozásaikat tekintve ez a leginkább vegyes kategória, a kommunista struktúraképben az a réteg, ahonnan felfelé és lefelé is nyílhatnak utak. A lefelé szorítás alapja az a hatósági feltételezés, hogy kiélezett helyzetben sokan közülük - nem annyira valóságos megnyilvánulásaik, inkább származásuk, családi hátterük alapján - a nem kívánatos alternatívához húznának. Hatósági szempontból jobbnak látszott elejét venni ennek.

A fennmaradt 10 százalék a munkások és a besorolhatatlanok kategóriája. A hat szakmunkás közül három neve mellett a "szocdem", egy helyen a pozíció megjelölése olvasható ("gyári főművezető"). Az idős Padányi házaspár esetében a családfőt katonaként tünteti fel a lista. ők a hatósági félreértés áldozatai. Ávóstiszt fiuk két hét múltán korrigálta a hibát: kivitette őket a táborból.

A névsor alapján 151 családfő foglalkozása azonosítható. Az előzőekben használt státus- és foglalkozáskategóriákba rendezve őket, szembetűnőek a súlyponteltolódások. A már elmozdított ancien régime képviselete ebben a körben nagyságrendekkel kisebb: a miskolciak 62 százalékával szemben mindössze 13 százalék. Valójában még kisebb: akik ugyanis ide sorolhatók, azok többsége nem vidéki, hanem a "kulákjával" együtt szállított fővárosi. (Ilyen duplán deportált pl. a Besenyőtelekről érkezett két katonatiszt, a volt számvevőszéki igazgató, a volt miniszteri tanácsos s Kisköréről Beliczey Miklós egykori főispán és földbirtokos.) Ha viszont a másik nagy kategóriát, a társadalom strukturális átrendeződésének nem kívánatos alternatíváját nézzük, az arányok megfordulnak: ide sorolható a nem miskolciak 87 százaléka a miskolciak 38 százalékával szemben.

A miskolciak alaptáborára rárétegződő csoportok nagy része (62%) a névsorlistán "gazdálkodóként" feltüntetett parasztcsalád, a fennmaradó 25 százalék falusi kisiparos, kereskedő, vendéglős. A kevés értelmiségi és alkalmazott között itt is feltűnnek a duplán deportált budapestiek. A parasztcsaládok körében jelentős - becsléseim szerint 20 százalék körüli lehet - a szegényparasztok aránya: őket főként aratási, terménybeadási atrocitások következtében (nappal) telepítették ki.

A borsósi tábor egészét tekintve, 40 és 60 százalék az ancien régime és a nem kívánatos alternatíva körébe sorolhatók aránya. Ebben az arányszámban - mintegy a sztálini "osztályfelszámolás" vezéri víziójának operacionalizálásaként - markánsan kirajzolódik a kitelepítés individuális mozzanatokon felül álló, végső indítéka: a társadalom szerkezetének forradalmi átrendezése. Ezt az indítékot ugyanaz a célképzet vezérli, mint az 1945 utáni korszak politikai célzatú közigazgatási és igazságügyi büntetőeljárásainak sokféle módját: a háborús állapotra és a zavartalanul működtethető diktatúrára berendezkedés célja.

A régi rend lebontható: képviselői státusukból, foglalkozási körükből elmozdíthatók. A deklasszálás és demobilizálás ugyanakkor kevéssé érintette értékrendjüket, életstílusukat, kompetenciájukat. Annak kisugárzása, esetleg vonzása volt, hatása lehetett. Elszigetelésük az új rend elemi érdeke volt. Példával élve: ha Gálffy Imre már nem is volt tisztségében, a miskolciak azért tudták, hogy polgármesterként - utódjához viszonyítva - ki volt ő hivatalában. Azt is tudták, hogy annak idején megtagadta az együttműködést a nyilasokkal, s ez megint kínos összehasonlításokra adhatott alkalmat. Ésszerű és célszerű volt tehát, ha őt is és mindazokat, akik a régi rendben valakik voltak, régi státusukban veszik föl a hatósági listákra. S mint a táborban készült listán láttuk, ők maguk is így tartották nyilván magukat, aggályos figyelemmel a beosztások és rangok rendjének pontosságára.

A társadalom szerkezeti átrendezésében az is nehézséget okozott, hogy az ancien régime értékrendje a kistulajdonosi osztály részéről, továbbá a múlt felé nyitott értelmiségi, tisztviselői, alkalmazotti körökben az elutasítás mellett rokonszenvvel is találkozhatott. Vonzó-választó viszonyba kerülhettek egymással. De ettől függetlenül is: ez az osztály - s annak paraszti-parasztpolgári magva - még az 1947-1948 előtti években is, az előző évtizedekben pedig különösképpen, mint a lehetséges és kívánatos alternatíva tételeződött a szerkezetváltozásra érett társadalom átalakulásában. Az új rend megvalósíthatóságát ez az alternatíva veszélyeztette leginkább. A diktatúrának proletárok vezérelhető tömegeire volt szüksége - a proletárdiktatúra államában.