Szerző: Tverdota György

József Attilát négyszer temették el. Először Szárszón. Aztán 1942-ben a Fiumei úton, majd a munkásmozgalmi hősök parcellájába, végül pedig a családi sírba Etelka nővére helyeztette végső nyugalomba.

A sírhely, a temetkezési hely az emberiség történetének legrégibb idejétől kezdve döntő ismérve a sajátosan emberi kultúra meglétének. Az archeológusok a legkülönbözőbb kultúrák azonosítása során nem véletlenül a temetkezési helyek feltárásától várják az adott civilizációra nézve legértékesebb információkat. Egy-egy konkrét sírhely azonban általában csak egy család vagy egy kisebb közösség történelmi emlékezetének kultikus helye. Az a hely, ahol az elhunyt szülők, hozzátartozók, barátok földi maradványai nyugszanak. A kiemelkedő személyiségeknek, a tágabb közösség reprezentatív alakjainaka sírja ezzel szemben az adott közösség fontos szellemi tájékozódási pontjául szolgál. Ez történt József Attila halála és temetése során is: a szárszói sír tüneményes gyorsasággal szimbolikus tájékozódási ponttá emelkedett.

Az irodalmi zarándoklat
A távollevőt úgy is részesévé lehet tenni a gyászszertartásnak, hogy a szerzők – akik tájékoztatnak a temetésről vagy utalnak rá – a szó hatalmával odaröpítik olvasóikat a szárszói sír mellé, vagy lerövidítik a távolságot, amely Érsekújvárt, Prágát vagy Makót elválasztja Szárszótól, fölnagyítják a temetőt, vagy ami ugyanaz, összezsugorítják a Kárpát-medencét egyetlen nagy ravatallá. A magyar világ alkalmi szellemi centrumává, omphaloszává teszik meg a sírt. Lehet ezt realista módon végrehajtani:

„De gondolatban ott volt a sír körül az újat, szépet, jobbat akaró Magyarországnak minden olyan intellektusa, gondolkodója és dolgozója, aki valaha olvasott József Attilától verset, és megérezte ennek a fiatal, nagyszerű költőnek a zsenijét. Gondolatban ott volt Magyarország szegény és dolgozó népe, amely egyik legszebb szavú költőjét veszítette el benne.”

Ugyanez a gondolat, talán emfatikusabban, az azonosulás nagyobb hőfokán így hangzik: „De lélekben ott voltak mindazok, akik érezték ennek a bátor lírikusnak a teremtő művész erejét, akik becsülték” stb.

Aztán sorjáznak azok az írások, amelyekben a gyászoló és a sír között a kapcsolatot a „nézés” teremti meg, ez hidalja át a távolságot, mintha bizony a szomszéd országokból el lehetne látni József Attila sírjáig: „A magyar nép fiát siratja, s minden országból könnyes szemmel fordulnak a magyarok a balatonszárszói hantok felé. Mi is együtt zokogunk minden magyar testvérünkkel.” A Költő a ravatalon c. cikk szerzője (Dsida/Kosztolányi) mondja:

„Elszorult szívvel nézünk a Balaton melléki kis helység temetője felé.” Aztán már a távolság is elenyészik, és „a frissen hantolt sírnál mélységes gyászával ott állt a csehszlovákiai magyarság is […] Sírja körül is egybeforr az egész magyarság szétszakíthatatlan szálakkal.” És itt csakugyan kibukik a szerzőből az omphalosz képzete: „A szomorú alkalom, a balatonszárszói sírdomb is emlékeztető és dokumentáló szimbóluma az osztatlan, egyetemes magyar kultúrának.”

Mit lehet csinálni egy képletes sír körül egy reális embernek vagy egy reális sír körül egy képletes embernek? A gyász, a kegyelet megszokott kifejezésmódjait produkálni, természetesen csak képletesen, verbálisan.

„Kedvetlen verselő utódja / utána dob pár szál virágot.”  Sértő Kálmán

„Hadd küldjem el egy gally-fenyővel arra a balatonszárszói sírra…” Győry Dezső

„küldjük könnyből és káromlásból / font koszorúnkat / a mosónő megölt dalos fiának”. Egy amerikai magyar költőtárs képletes koszorút küld

„e bús percben görgessünk hantjára fekete rögöt, melyet a költő szeretett.”
Stern Emil Jugoszláviából

„S most, amikor megértettem verseit, a Külvárosi éjszakát, érzem szükségét, hogy magam is összemarkoljak néhány szál virágot és fájdalommal tegyem a József Attila irodalmi sírjára.” Nagy István 1938 februárjában díszíti fel képletesen a költő sírját

„A kritikus élvezhetné azt a valóságos költői dalnokversenyt, amely az öngyilkos József Attila koporsója körül keletkezett.” Egy jobboldali visszatekintés a költőt búcsúztató versekről szólva

A kultusz kezdete
A temetési beszámolók tehát közvetlenül a költő halála után, kultusza keletkezésének pillanatában körülhatárolják és megjelölik az egyik földrajzi helyet, amelyhez a költő iránti tisztelet megnyilvánulásait valóságosan és jelképesen kötni lehet: a balatonszárszói sírt. A kultusz kibontakozása során nincs más teendő, mint élni az emberi együttélés során kialakult kulturális szokásokkal, szertartásokkal, s ezek gyakorlása révén megszilárdítani, időben meghosszabbítani a kultuszhely létét.

Az emberek halottak napján, más ünnepi alkalmakkor, a halál évfordulóján ma is felkeresik szeretteik sírját, gondozzák a temetkezési helyet, virágokat, koszorút visznek ki elhunyt családtagjaik fölé. Az emlék tartósabb megőrzésének látható, külsőségekben is megnyilvánuló jele, ha a halott sírját idegenek is felkeresik. Első körben barátok, közeli munkatársak jönnek számításba. Így történt ez József Attilával is. A Szép Szó 1938. decemberi számában a szerkesztőség tudatta az olvasókkal, hogy „sírját halála évfordulóján hű emlékezéssel megkoszorúztuk.”

Ez a gesztus önmagában még nem válik el a mindennapi élet szokásrendjétől, s nem ad biztosítékot arra, hogy egy év múlva ugyanannak a közösségnek a képviseletében újra megjelennek majd a kegyeletes szándékú sírlátogatók. Az a bejelentés ellenben, amely közvetlenül megelőzi az idézett mondatot, már határozottabb elköteleződést jelent a halott emlékezetének megőrzése mellett: „Nővéreivel egyetértésben akciót indítunk méltó síremlékének felállítására; az akció nyilvánosság elé tartozó részleteiről olvasóinknak idejében beszámolunk.” Az akció indításának kollektív, az intézményesülés felé mutató tendenciájának jelzésén túl ez a bejelentés két irányban is érdekes. Egyrészt a családi emlékőrzés szokásához kapcsolódik, azaz a magánszférában gyökerezik: „nővéreivel egyetértésben”, másrészt azonban a szerkesztőség úgy értékeli, hogy a síremlékállításnak a „nyilvánosság elé tartozó részletei” is vannak, s a költőhöz közel álló írói kör kötelességének érzi, hogy „olvasóinknak idejében beszámoljunk” a kezdeményezés megvalósításáról.

A Szép Szó szerkesztősége a szárszói sír fölé akart emléket állítani, az újratemetés szándéka 1938 és 1939 fordulóján még nem fogalmazódott meg. Hogy a szándék nem valósult meg, abban nem a szerkesztők és munkatársak áldozatkészségének vagy buzgalmának hiánya a ludas. A sajtó elleni támadások, majd a zsidótörvények miatt, illetve a személy szerint ellene irányuló fenyegetés következtében Fejtő Ferenc már 1938 tavaszán jobbnak látta elhagyni az országot, s őt nem sokkal később Ignotus Pál követte. Hatvany Bertalan és Németh Andor is emigrációba kényszerült. A folyóirat és az írói kör mozgástere, anyagi lehetőségei egyaránt beszűkültek. A síremlék emelése egyelőre lekerült a napirendről.

Zarándoklat Szárszóra
A kultusz intézményesülése más úton indult el. Ez is a halálhoz és a sírhoz kapcsolódik, nagy hagyományokra tekint vissza: a zarándoklatról van szó. Dávidházi Péter a Shakespeare-kultuszt elemző „Isten másodszülöttje” című könyvében külön fejezetet szentel a zarándoklat kérdésének, amely a nagy angol drámaíró esetében a stratfordi Shakespeare-helyek áhítattól telt felkeresését jelentette, s amely a vallásos zarándoklatok mintájára szerveződött. A szakrális minták közül az egyik legfontosabb és leglátványosabb a keresztények szentföldi zarándoklata, amely már a középkorban is, a modern időknél sokkal kockázatosabb, nehézkesebb körülmények között is tömeges mérteteket öltött. De természetesen nemcsak a Szent Sírt keresték és keresik föl vallásos tömegek, hanem olyan templomok, kápolnák váltak fontos zarándokhelyekké, búcsújáró helyekké, amelyek szentek valóságos vagy vélt ereklyéit őrzik.

A szárszói sír vonzása ehhez a jelenségkörhöz tartozik, ennek világias változata, éppúgy, mint a stratfordi zarándoklatok Shakespeare szülőhelyére. A költő tisztelői úgy érezték, hogy akkor adóznak kellőképpen a nemrég meghalt zseni emlékének, ha Balatonszárszóra utaznak, s felkeresik az egyszerű sírt. Megfontolást érdemlő változás ez a költő kultuszában. A kultusz híve egy idő után, voltaképpen elég hamar úgy érezte, hogy nem elég kinyitnia a költő verseskötetét, tevőlegesen is tanúsítania kell elkötelezettségét. Helyváltoztatásra, utazásra kell elszánnia magát, hogy a tisztelet méltó megnyilvánulást kapjon. Az irodalommal kapcsolatos élményeknek mindig is volt egy nem verbális dimenziója. A költő képe, relikviái, az irodalmi múzeum kiállításának meglátogatása stb. az irodalmi mű gravitációjának körébe tartozik. Az irodalom élete túllép a logocentrizmus korlátain, még akkor is, ha ebben a folyamatban a szöveggel való foglalatoskodásnak kiemelkedő, különleges jelentősége van.

A jámbor olvasótól, az irodalom iránt érdeklődő, egy-egy alkotó iránt lelkesedő értelmiségitől eltérően a hivatásos írástudó hívek igen gyakran nem elégednek meg a puszta utazással, magukba szállással, áhítatos meditációval a költő földi maradványai fölött. A kultusz körébe tartozó irodalmi műfajok egyikének művelésére is vállalkoznak. Ez a sajátos műfaji változat József Attila vonatkozásában csak néhány évig létezett, amíg a költő teste a szárszói sírban nyugodott, illetve az újratemetést követően még egy ideig fennmaradt. A költő tisztelői közül tehát többen zarándoklatukról újságcikkben számoltak be.

Az első ilyen beszámoló Benamy Sándor újságíró és könyvkiadó tollából született, s a Népszava 1940. aug. 25-ei számában látott napvilágot. Benamy a szárszói állomásra való megérkezéssel indítja riportját. Első körültekintésével a haláleset tanúit keresi. Meg is találja a „bakter” személyében, aki rámutat a gyilkos szerelvényt vontató mozdonyra, amely véletlenül épp ott állomásozik. A látottakat reflexiók kísérik, amelyek az öngyilkos költőre, magára a gyászos esetre vonatkoznak. Következik a temető felkeresése, a sír felkutatása, a halom minősítése, szóba elegyedés a helybeliekkel, arról, ismerték-e a költőt, érdeklődés arról, látogatják-e a sírt mások is.

A második zarándok Mártonvölgyi László volt, aki Elfelejtett sírhant… címmel 1941 tavaszán jelentette meg szárszói beszámolóját. A szerző bemutatja a települést, majd felidézi az egykori öngyilkosságot. Ezután felkeresi a panziót, ahol a költő utolsó hónapját élte. Itt újra visszatekint a halált megelőző időszak történéseire, József Etelka kalauzolását igénybe véve és József Jolán könyvének leírását követve. A leírás az életmű méltatásába torkollik, majd visszakanyarodik a temető és a költő sírjának leírásához. „Ki zarándokolna el ide csak úgy piétásból?” – hangzik az ilyen zarándok beszámolók örök refrénje, szemére vetve az utókornak a kegyelet hiányát.

A Film Színház Irodalom című lap 1941. december 12–18-ai számában név nélkül megjelent cikke kapcsolódik a zarándoklatról beszámoló sajtótermékek sorába, amennyiben utal a költő sírjának állapotára:

„Oly elhagyatottan és szürkén áll József Attila sírján a megkopott, esőverte, kiszálkásodott fejfa, mintha a magyar társadalom részvétlenségét jelezné, cicomázatlan, de szívhezszóló jelekkel, amilyenekkel Attila mondta el panaszait.”

Ugyanakkor a Szép Szó szerkesztőinek 1938. decemberi kezdeményezéséhez kapcsolódik vissza címével: Síremléket József Attilának! és az írás végén bejelentett kezdeményezéssel:

„A Film-Színház-Irodalom megindítja a gyűjtést a József Attila-síremlék érdekében, és a maga 100 pengős adományával megnyitja a sort, mely elkésve, de nem későn, zarándoklatokra indul a legszegényebb és legnagyobb magyar költők egyikének sírjához…”

Elárvult sírgödör
Rónay György a Magyar Csillag 1942. június 1-jei számában megjelent Jegyzetek József Attila sírjánál című írásában az újratemetés után elhagyott szárszói sírnál tett zarándoklatáról számol be. Életkép egy kis falusi temető sírjának maradványáról, amelyből eltávozott a halott. Az életképhez tartozik a névtelen helyi lakos, aki kijelenti az elhunytról: „Nagy ember volt…”, majd a sír látogatóiról ejt néhány szót. Az írást elmélkedés zárja a költő örökségéről, a kisajátításról.

De nem ez az utolsó megörökített zarándoklat Szárszón. Kovalovszky Miklós Üres sír a szárszói temetőben című riportjában (1942. augusztus 26.) hűségesen meglátogatja az első nyughelyet, és cikke végén, az öngyilkosság helyszínén fölteszi a kérdést: „Mikor kerül ide egy kis emlékoszlop, hogy legalább egy percre megállítsa az embereket a költő tragikuma?” De ide sorolhatjuk Horváth Béla emlékezését is, aki az 1937-es szárszói temetéskor a költői kar nevében versben búcsúzott tragikusan elhunyt társától. A Magyar Nemzet 1942. december 4-ei számában megjelent írása: Hogyan temettük el József Attilát Balatonszárszón? visszaköti a kegyeletet a halál és az első temetés helyszínéhez.

Az „elárvult sírgödör meglátogatása” című műfaji változat újabb példánya Földes István 1943. augusztus 28-án megjelent József Attila nyomában Balatonszárszón című riportja. Itt is előkerül egy névtelen helybéli, aki útba igazítja a költő utolsó lakóhelyét felkereső zarándokot. Aztán a költő utolsó háziasszonya részleteket mesél el a tragikus halott végső napjairól. Majd az öngyilkosság felidézése következik, de nem a már akkor is közismert hiteles variáns szerint, hanem az első laptudósításokban leírt módon. A halálhír elterjedése a falu bolondja révén, a temetés az egész falu részvételével, ezek már kijegecesedett formulák. Következik a kérdés arra vonatkozólag, látogatják-e a sírt, mennyien és kik. Aztán mint új elem az exhumálás. Az „utolsó háziasszony” szerint a nővérek nem tudták meg idejében a kihantolás hírét, s ő, Horváthné képviselte a családot. Szóba kerül az emléktábla-helyezés terve és megvalósulásának elmaradása is. Aztán, persze, a sírdomb obligát felkeresésével és az ehhez fűzött reflexiókkal zárul a gondolatmenet.

Balatonszárszót a háború idején nemcsak a költő tragikus halála tette nevezetessé, hanem azok az értelmiségi találkozók is, amelyek célja a nemzet jelenének és kilátásainak felmérése. Balogh Edgár az, aki a népi írók Balatonszárszóját a szárszói halott örökségével szeretné összekapcsolni a találkozó résztvevőihez írott, 1943. augusztus 29-én megjelent nyílt levelében:

„Sokan vagyunk, akik találkozóhelyetek hallatára József Attilára gondolunk. […] Elszavaljátok-e valamelyik tábortűznél a Hazám kemény sorait? Ebben a versben követeli József Attila »a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk«. Ti most Balatonszárszón döntő lépést tesztek a költői álom valóra váltása felé.”

Az Emlékbizottság
1942. január 18-án a Népszava újsághíre tudatja, hogy megalakult a József Attila Emlékbizottság. Ez a kezdeményezés már jelentős továbblépést jelent a december közepihez képest, amely a költő síremlékét még Balatonszárszón kívánta felállítani. Itt már a kihantolásról, a költő földi maradványainak a fővárosba szállításáról és budapesti eltemetéséről van szó:

„Január 9-én József Attila Emlékbizottság alakult a haladó fiatal értelmiség és a munkásság részvételével. A bizottság célja, hogy József Attila hamvait Balatonszárszón kihantolva Budapestre hozassa, és itt, a nagy költő szülővárosában díszsírhelyre elhelyeztesse. Tervéhez a bizottság megszerezte József Attila testvéreinek beleegyezését. A bizottság eljár az illetékes hatóságoknál, hogy József Attila hamvainak díszsírhelyet adjanak.”

Ugyanezt a hírt közli január 19-ei számában az Esti Kis Újság is.

Érdemes ezen a ponton megállni és a kulisszák mögé pillantani. Mi ez az emlékbizottság? Kik a tagjai? Hogyan, milyen céllal és kikből alakult? Milyen szándékok mozgatták? Ezzel a leskelődéssel voltaképpen bepillantást nyerhetünk abba a folyamatba, hogy hogyan intézményesül a kultusz. Egy eleven költői mű köré hogyan épülnek ki szervezetek, hogyan szerveződnek tömegeket megmozgató akciók, hogyan állítják egy klasszikus teljesítményét kulturális, társadalmi, sőt politikai célok szolgálatába? Nem először történik ez meg a magyar történelemben és a magyar kultúra történetében. Beidegződések, viselkedésminták, kulturális modellek mozgatják az intézményesülés aktivistáit. Az intézményesülésnek vannak tagadhatatlanul megrendítő, megható, szép mozzanatai, de viszolyogtató megnyilvánulások is igen hamar felütik benne a fejüket. Az intézményesüléssel szinte szükségszerűen együtt jár a manipuláció, a kisajátítás, és felrémlenek későbbi, ijesztően torz fejlemények első kezdeményei is. Vegyük tehát szemügyre a József Attila-kultusz intézményesülésének ezt az első nagy hullámát a maga összetettségében!

Már az egyik szervezőjének személye is viszolygást kelthet a magyar történelem elmúlt évtizedeinek ismerői előtt. A fiatal Marosán Györgyről van szó, aki ekkor a szociáldemokrata párt energikus, ambiciózus aktivistája volt.

„Az a gondolatom támadt – kezdi Marosán Tüzes kemence című emlékiratának ide vonatkozó részletét –, ha a Történelmi Emlékbizottság Petőfit tűzte zászlóra, mi, ifjúmunkások, tűzzük József Attilát!”

Tehát maga Marosán jelöli meg az egyik magatartásmintát: a Petőfi alakja és öröksége köré épülő akciózást. Tudjuk, a későbbi „fővonal”, „fősodor” első és utolsó tagja Petőfi és József Attila, a középső pedig az 1942-ben nem szereplő Ady Endre volt. Az intézményesülés egyik igéje: „zászlóra tűzni”.

„Arra gondoltam, hogy nekünk József Attila Emlékbizottságot kellene létrehozni. Az ötletet Mónusnak és Szakasitsnak is elmondtam, akik megkérdezték: és mit akarok az Emlékbizottsággal? A kérdésre jó ideig nem tudtam megfelelően válaszolni.”

Létrejön tehát egy viszonylag tartósan létező társadalmi szervezet, amelynek szervezője eleinte csak azt tudja, hogy József Attila nevével élve vagy visszaélve valami olyan programot kell megvalósítani, amely sok embert képes mozgósítani. Mozgósítani, de kinek és minek az érdekében? Az emlékezés ezt is világosan megjelöli. Szakasits és Mónus a szociáldemokrata párt vezetői voltak. József Attila nevében a szocialista ifjúmunkások valamiféle akcióra készülnek.

„1941 végén aztán, amikor gyűléstilalom volt, és mi minden alkalmat megragadtunk, hogy közelebb kerülhessünk az emberekhez, és szólhassunk hozzájuk, felötlött bennem a gondolat: hozzuk fel József Attila hamvait Balatonszárszóról Budapestre, szülőhelyére, és temessük el itt, a tömegek részvételével.”

A viszolyogtató, manipulatív szándék meglepő nyíltsággal ütközik ki az idézett szavakból. Mivel gyülekezési tilalom van, olyan alkalmat kell keresni, amit nem lehet vagy nehéz a hivatalos szerveknek betiltani. A gyász, a kegyelet joga régi jog. Már Szophoklész Antigonéja is e körül a probléma körül forog. S hogy még egy világirodalmi jelentőségű drámát említsek ebben a tárgykörben: Shakespeare Julius Caesarjában az államférfi temetése sorsfordító jelentőségűnek bizonyult.

A temetés tehát a tüntetés jó ürügyéül szolgálhat. Ha valakit eltemettünk, temessük el újra. Ha a temetése vagy a jelenlegi sírhelye méltatlan volt, akkor az újratemetés legyen méltó az illető személy jelentőségéhez. Soroljam a történelmi példákat? Vörösmarty temetését, amely az önkényuralmi korszak kellős közepén a nemzet nagy tiltakozó megmozdulásának alkalma volt? Szabó Ervin temetését a háború végén? Vagy Adyét a polgári forradalom kellős közepén?

„De hogyan és kikkel kezdjük el? József Attila tömegeket mozgató zászló lehet, egyre határozottabban láttam. A munkásosztály adta az egész magyar népnek. Személyes ismeretségünkön felül hozzá fűzött eszmei tisztasága és az irodalom-politikai harca, amit az »új szellemi front« idején, a Gömbös-éra alatt vívott, és amellyel nemcsak elhatárolta magát a fasizmussal kacérkodó író-költő társaitól, de hitvallásában és igazmondásában a magyar valóság tragikus, nagy alakjává vált. […] Halála mélyen lesújtott bennünket. Mi nem vitatkoztunk azon, hogy elég nagy költő-e, mert mi a legnagyobbnak tartottuk. S úgy láttuk, neve és emléke hatásos zászló a fasizmus elleni harcban.”

Kultusz és kisajátítás
A kultusz és ezzel együtt a kisajátítás a gyászban, a lamentációban gyökerezik. Újra idézem: „Halála mélyen lesújtott bennünket.” Marosán úgy érzi, hogy ez a szubjektív, érzelmi elköteleződés elégséges alap ahhoz, hogy a szociáldemokrata ifjúmunkások számára kisajátíthassa az életművet. „Mi nem vitatkoztunk azon, hogy elég nagy költő-e” – mondja polemikus éllel, azt a látszatot keltve, mintha mások, polgárok, népiek netalántán vitatták volna költői nagyságát. Holott a József Attila-kultusz érdekes vonása, hogy egy-két kirívó esettől eltekintve a korabeli olvasók és kritikusok szinte pártállástól függetlenül leteszik előtte a fegyvert. Némi túlzással azt mondhatjuk: senki sem vitatkozott azon, hogy elég nagy költő-e.

Lelkifurdalás nélkül, a legkisebb kétely nélkül belevonják József Attila költészetét egy nemes ügybe, „a fasizmus elleni harcba”. Ez derék dolog, csak az a baj, hogy ezáltal a „neve és emléke hatásos zászló”-vá alacsonyodott le. Később aztán kevésbé nemes ügyek képviseletében is „hatásos zászlót” kívántak belőle csinálni. Eladdig, hogy 1957-ben Marosán György volt az, aki az MSZMP Központi Bizottságának ülésén kikelt magából az ellen a hazugság ellen, hogy József Attilát valaha is kizárták volna a pártból, s megakadályozta, hogy a József Attila Emlékkönyv a könyvesboltok polcaira kerülhessen, mert egyes emlékezők arra utaltak, hogy ez a kizárás megtörtént. Akkor a „hatásos zászló” azt kívánta, hogy eltagadjuk az igazságot, ami ekkor mindenki számára nyilvánvaló volt már.

Jó és rossz ügy már a kezdet kezdetén is szétválaszthatatlanul összenőtt.

„Hegedüs B. Dániel és Rudas László helyeselték a tervet, hogy alakítsunk József Attila Emlékbizottságot, méghozzá kettős céllal. Először is politikai feladat eltemetni Pesten, díszsírhelyen, nagy tömegdemonstrációval. Másodszor: az Emlékbizottság hirdessen pályázatot József Attila-szobor vagy -emlékmű felállítására. Messzebb menő tervek is voltak: József Attila-díjat alapítani, és ehhez országos gyűjtést indítani. Széles körű ifjúmunkás-kapcsolatokkal rendelkeztünk, főképp bőrös, vasas, építő és fás szakszervezetekből. Kurkó elnökkel megegyeztem, hogy az Élelmezési Munkások Országos Szövetségének irodája legyen a József Attila Emlékbizottság állandó helye.”

Ezt a passzust megint roppant érdekesnek tartom, hiszen Marosán itt előlegez egy sor olyan dolgot tervként vagy vágyálomként, ami aztán később mind valóra vált. József Attila-szobor és emlékmű nem egy született, egyiküket a Parlament mellett csodálhatjuk meg. József Attila-díj is alapíttatott. Az első intézmény tehát láncreakció-szerűen hívja elő a többit. Az emlékbizottságnak nyomban központja és irodája is alakult. S ez még nem minden. Ha intézményesülés, akkor legyen intézményesülés:

„A sajtónak jeleztük az Emlékbizottság megalakulását. Bejelentettük a hatóságoknak. Bélyegzőt, levélpapírt csináltattunk, Gáspár Zoltánnal röplapot szerkesztettünk, amelyet pénzért árultunk. József Attila három szép versét külön is kiadtuk. Testvérétől, József Jolántól, felhatalmazást kaptunk az exhumálás és a temetés előkészítésére. A szociáldemokrata párt községi frakcióját hivatalosan megkerestük, kérjen díszsírhelyet a költőnek.”

József Attila halhatatlan költői teljesítményére támaszkodva hirtelen minden megtermett egy jó kis akció végrehajtására: iroda, sajtónyilvánosság, hatósági bejegyzés, bélyegző, levélpapír, röplap, küldöttség a nővérhez, frakcióhatározat, beadvány díszsírhely ügyében. És, persze, pénz is akadt. Az idézett mondatokban a leghumorosabb az, hogy még „József Attila három szép versét külön is kiadtuk”.

Az ember azt mondaná, hogy csoda, hogy még erre is gondoltak a nagy sürgés-forgásban. Az emlékbizottság egyfajta hatalmi pozícióban van, amelyet pontosabban tárgyalási vagy alkupozíciónak nevezhetünk. A nővérek hozzájárulását ők szerzik meg, ők egyeztetnek a sír ügyében, az újratemetés engedélyezését ők eszközlik ki a hatóságoknál. Ők a felelősek azért, hogy az esemény rendbontás nélkül folyjék le. Van azonban ebben az akciózásban és intézményesítésben két olyan összetevő, ami nem tűr iróniát. Az egyik az emlékbizottság összetétele:

„Javasoltam, kérjünk fel elvtársakat és neves, velünk szimpatizáló embereket arra, hogy az emlékbizottságban vállaljanak elnökségi tagságot. Veres Péter, Kovács Imre, Kállai Gyula, Gáspár Zoltán és Szabó István így lettek az elnökség tagjai. Kovács Imre, Gáspár Zoltán és Szabó István a gyakorlati munkából is kivették részüket. Helyettesem a munkában Hegedüs B. Dániel volt.”

Az, hogy a költő Szép Szó-beli körét az egyetlen Gáspár Zoltán képviselte, ne botránkoztasson meg bennünket. A szerkesztők és belső munkatársak jelentős része emigrált vagy munkaszolgálatos volt, esetleg ilyen veszély fenyegette. Gáspár Zoltán pedig a Szép Szó szerkesztője lett, amíg a lap élt, s hűségesen őrizte a folyóirat eredeti szellemiségét. Az újratemetéskor ő olvasta föl József Attilához és az ügyhöz méltóan tiszta szellemiségű búcsúbeszédét.

A felsoroltak között döntő többségben voltak olyan írástudók, akik a népi mozgalomhoz, s azon belül a falukutató csoporthoz sorolhatók. De Veres Péter József Attila régi jó ismerőse, kölcsönös megbecsüléssel voltak egymás iránt. Kovács Imre és Szabó Zoltán pedig azok voltak a népi táborból, akikkel József Attila Szép Szó-szerkesztő korában is baráti viszonyban volt. Kállai Gyula ekkor szociáldemokrata, talán kriptokommunista volt, József Attila nagy tisztelője, a Radnóti Miklóst is elindító Szegedi Fiatalok volt tagja. Kommunista szerepvállalása, 1956 után a Kádár-rendszerben vállalt szerepe visszamenőlegesen nem kell, hogy szükségképpen minősítse.

Maga Marosán sem volt még ekkor, mint a fordulat éve táján, a szociáldemokrata párt elárulója és kiárusítója Rákosiék számára, sem pedig a Kádárnál is szélsőbb balra álló 1956 utáni vezető politikus. Az emlékbizottság tehát egészében véve kiváló emberekből állt, s a vállalkozás hitelét nem torpedózta meg. Legalább ennyire fontos az, amit Marosán a bizottság munkájának spontán támogatásáról ír:

„Meglepően sokan segítettek, pénzzel és ötletekkel. A pékek szakszervezetében gyanakodva nézték azt a mindenfajta embert, aki ott megfordult: tanárembert, öreg, magányos nénit, híres szobrászt, színészt, neves zeneszerzőt, polgárokat, vidékről egy-egy parasztembert. Munka közben láttuk, mennyi nemes, jó szándék és áldozatkészség van az emberekben. De láttuk az irigységet és a féltékenységet is.”

Az intézményesülés
Ami az utóbbit illeti, természetesnek kell mondanunk. Hiszen az intézményesüléssel óriási változás történik a József Attila-recepcióval. Nem az értelmezés, nem az elemzés területén. Ennek változatlanul maradásával is gyökeresen új helyzet állt elő. A nyilvánosság színe előtt a nemzet, a közvélemény igazságot szolgáltatott a félreállított, magát a nemzetért feláldozó tragikus költőnek. Az, hogy 1945 után Budapesten (majd vidéken) utcát neveztek el róla, hogy úszódaru és kollégium is róla kapta a nevét, hogy múzeuma lett, hogy díjat osztottak a nevével, hogy születésnapja a költészet napja lett stb. már nem jelentett radikális újítást az újratemetéshez képest. József Attila örökségének ápolása 1942-ben átesett az intézményesülés nagy fordulatán.

Ha ez 1945 után történik, akkor bekövetkezhetett volna a közvélemény ellenére, őszintétlenül, hazug, képmutató módon is, ahogyan Rákosi kultusza ilyen mesterségesen létrehozott képződmény volt. Csakhogy 1945 előtt az intézményesülés nem mehetett volna végbe a közvéleménnyel szemben. József Attila mögött tömegbázisnak kellett állnia, a közönség szívében kellett lennie a költőnek ahhoz, hogy a folyamat bekövetkezzék. A vidéki paraszt bácsik, a tanáremberek, az öreg, magányos nénik egyetértése kellett ahhoz, hogy a kultusznak ez az újabb megnyilvánulása bekövetkezzék.

A hamisság, sandaság, manipulatív szándék jelen volt az intézményesülésnél, s ekkor talán még a lehető legártatlanabb alakját öltötte. Jó ügyet, antifasiszta összefogást szolgált. A torzulások csak a későbbi fejleményekben váltak nyilvánvalóvá és fejlődtek ki a maguk riasztó voltában. De nagyon elfogultnak kell ahhoz lenni, hogy ne lássuk azt, hogy az újratemetés sok tiszta szándékot, nemes törekvést is maga mellé állított. Egészében véve nem eshet kifogás az ellen, hogy a kortársak a szárszói félreeső, szerény sírt nem találták méltónak a magyar irodalom új halhatatlanja számára, s ezzel a jóvátétellel kívántak szabadulni a költő öngyilkossága miatti kollektív lelkifurdalástól.

A díszsírhely
Az emlékbizottság február és március folyamán csendben dolgozott, és március 23-án már kész tervvel állt a nyilvánosság elé. A bizottság tagjai időközben tárgyaltak a fővárosi polgármesteri hivatal illetékeseivel, s ennek eredményeként

„a székesfőváros díszsírhelyet ajándékozott az elhunyt nagy magyar költő hamvainak eltemetésére. A sírhely a Kerepesi temetőben van, közvetlen közelében Táncsics Mihály sírjának.”

A „díszsírhely” azt az igényt jelenti, hogy a szegény származású, szerencsétlen sorsú proletárlírikus teljesítménye alapján részesülhessen a nemzeti reprezentációban, azaz ismerje el nagyságát a hivatalosság is. Táncsics sírjának közelsége ellenben a társadalmi antagonizmusok másik mártírjához, az örök ellenzékiség pozíciójához köti a költőt:

„Mintha ez az elhelyezés is messze összefüggéseket villantana meg az utókor előtt: a magyar sors, a magyar élet és a magyar munkásság nagy költője és a jobbágyokért küzdő, a szabadságeszmékért börtönt szenvedett száz év előtti magyar hős egymás mellé került örök nyugovóra.”

A sír szimbolikus hely, tájékozódási pont. Kijelölésénél, különösen, ha az elhelyezés aktusa (mint minden újratemetés esetén) nagy hangsúlyt kap, a szomszédságnak, a közelségnek igen nagy jelentősége van. A cikkíró mindenesetre korán örült, mert egy április eleji tudósítás másként jelöli meg a sírhelyet: „A sírhely Gömbös Gyula síremlékétől – a temető bejárata felől számított – jobboldali parcellában van.”

A végleges sírhely kijelölésével kapcsolatban a háttérben folyó alkudozásokról és manipulációkról Gáspár Zoltánné emlékezése révén van tudomásunk:

„A József Attila Emlékbizottság munkája és gondjai fényt vetnek az akkori hivatali elintézések farizeus módjára. Egyes lapok lelkendezve írták meg, hogy közbenjárásukra a főváros díszsírhelyet adományozott József Attilának. A valóság az volt, hogy egy százpengős rendelkezési keretet kaptak, ezzel azonban csak a temető legvégén, eldugott sírhelyet szerezhettek volna meg. Ez nem felelt meg, gyűjtést indítottak a sírhely, a kihantolás, és szállítás költségeinek fedezésére. A pénzt munkások, üzemi tisztviselők, s egykori barátok adták össze. A bizottság tagjai céljaik megvalósítása végett először a József családhoz mentek, hogy tőlük felhatalmazást kapjanak az exhumálási eljárás megindítására. Aztán Táncsics Mihály sírja mellett szemeltek ki sírhelyet. Meg is kapták. Sajnos, ezt elsietett örvendezéssel Bajcsy Zsilinszky hétfői lapjában idő előtt megírták. Az idő előtti nyilvánosságnak az lett az eredménye, hogy erről a helyről – utóbb érvényesített formai okok miatt – le kellett mondani. Helyette két másik parcellában ajánlottak sírhelyeket. Az egyik sírhely az ellenforradalmár Nikolényi, Stenczel, Lemberkovits sírjai között volt. Ez azonban nem mutatkozott megfelelőnek, mert előtte csupán egy keskeny út húzódott s előrelátható volt, hogy megfelelő alkalmakkor, ha nagy tömeg vonul fel a költő sírjához, a szűk helyen a provokációk és verekedések elkerülhetetlenek lettek volna. Így választották aztán a másik felajánlott lehetőséget, egy ezerpengős sírhelyet a Gömbös-emlékműtől jobbra eső parcellában. A József Attila Emlékbizottság ezzel még nem érte el teljesen célját, mert emlékművet is akart a költő sírja fölé emelni, de erre már nem kerülhetett sor.”

A tömegdemonstráció
Az emlékezés nagyon jól mutatja, hogy az újratemetés, a gyász megújítása, a legemelkedettebb, a földi érdekektől a legtávolabb elrugaszkodó magatartások egyike egyáltalán nem jámbor, ártatlan viselkedés, hanem erősen polemikus. Az újratemetés tárgya iránti erős elkötelezettség, extázis ugyanilyen erős, de negatív indulatokat, felfokozott érzékenységet jelent azokkal szemben, akik ezen a körön kívül állnak vagy vele szemben ellenséges pozícióban vannak, illetve ilyen pozíciót tulajdonítanak nekik. Az is jól látható, hogy a hatalom, az adminisztráció nagyon is résen van. Tisztában van a halott pozíciójával, azzal a szimbolikus szereppel, amelyet bizonyos közösségek értékrendjében betölt, s a hatalom viselkedését ez a többé-kevésbé ellenséges elővigyázatosság szabályozza.

A hivatalos szervek óvatossága és ébersége a maguk részéről érthető is, hiszen a szociáldemokrata ifjúsági mozgalom és a baloldali magyar értelmiség összefogásával létrejött emlékbizottság szervezkedése egy – a korban egyre szélesebb körű népszerűségre szert tett – költő ürügyén legális keretek között lezajló, kegyeleti célú vagy ürügyű mozgalmat ígért. A Független Magyarország március 23-án kelt cikke ennek a mozgalomnak a szerveződését nem is titkolja:

„Kétségtelen, hogy az utóbbi időknek, de minden bizonnyal az egész magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb és legnagyobb hatású költőjének, József Attilának méltó sírhelyre való helyezése nemcsak a magyar irodalomnak, de az egész országnak aktuális égető kérdése, mely minden bizonnyal a legszélesebb társadalmi rétegeket fogja megmozgatni az ügy érdekében.”

A hivatalos szervek ellenséges óvatossággal és éberséggel figyelték a költő újratemetése kapcsán készülő tömegmegmozdulást, a baloldali ellenzék pedig leplezetlenül mozgósította híveit arra, hogy a gyászeseményt tüntetésre használják föl. A lapok megírják, hogy az emlékbizottság április 30-án, csütörtökön este a Zeneművészeti Főiskola nagytermében József Attila-estet rendez annak az összegnek az előteremtésére, amely a halott exhumálásához, testének a fővárosba szállításához, az adományozott díszsírhely költségeinek kiegészítéséhez és a költő újratemetéséhez hiányzik.

A munka ünnepének, május elsejének előestéjén egy ilyen tömegdemonstrációt valószínűleg veszélyesnek ítéltek a hatóságok, ezért az est megtartását nem engedélyezték. A jegyek azonban elkeltek, a pénz összejött, és a rendezőség megígérte, hogy az estet egy későbbi időpontban megtartják. Radnóti Miklós április 30-ai naplóbejegyzéséből láthatjuk, hogy az est elmaradása némi bizonytalanságot idézett elő a költőhöz közel állók körében is. Radnóti Szántó Judit szavait idézi: „Attila Pesten van… Felhozták Szárszóról, még nem tudom, mikor lesz a temetés, az estet nem engedélyezték…”

Az emlékbizottság az elmaradt ünnepi műsorral adósnak érezte magát, sőt, további estek szervezését helyezte kilátásba, amelyeket praktikus és egyben kegyeleti okokra hivatkozva szeretett volna megtartani: „További célként az lebegett a József Attila Emlékbizottság előtt, hogy a költőhöz méltó síremléket állíttasson valamelyik kiváló szobrászunk művészi elképzelései szerint. Hogy ezt nyélbeüsse, József Attila-esteket akart rendezni.” A temetés botrányok nélkül zajlott le, de impozáns, következésképpen fenyegető tömegmegmozdulás volt, s valószínűleg ez a körülmény magyarázza, hogy a hivatal a további estek megtartását sem tette lehetővé. Az emlékbizottság a történtekre a Népszavában közzétett közleményben így reagált: „Ismeretes, hogy április 30-ra tervezett, kész műsorral bíró estet az Emlékbizottság rajta kívül álló okokból nem tarthatta meg. Ugyanígy alakult a helyzet a május 12-re tervezett irodalmi est ügyében. A József Attila Emlékbizottság ezek után úgy látja, hogy irodalmi, művészi programját jelenleg nem képes megvalósítani.” Az elmondottakból látható, hogy a békés és ünnepélyes újratemetés körül milyen feszült politikai erőtér alakult ki, és az is nyilvánvaló, hogy az újratemetés a kegyeletes látszat ellenére sem volt áhitatos, jámbor, tendenciamentes esemény.

Az exhumálás
De térjünk vissza a krónika kezdetére, az exhumálás műveletéhez. Láttuk, Radnóti szerint Szántó Judit április 30-án mondta, hogy „Attila Pesten van”. A Független Magyarország április 27-én így fogalmaz: „Ezen a héten exhumálják Szárszón József Attila hamvait.” A mondat jövő idejű, azaz az exhumálás feltehetően 28-án vagy 29-én következett be. Alább ez olvasható: „holtteste nemsokára elindul a főváros felé.” Az eseményről az Ujság számolt be Spontán ünnepség az exhumálásnál alcímű fejezetében. Itt időpont-megjelölés gyanánt a „múlt hét elején” kifejezés szerepel, s ez megint csak a kedd, 28-ai vagy a szerda, 29-ei időpontra utal.

„Az exhumálás hírére nagyon sokan jöttek ki a temetőbe – írja az újságíró, szemtanúkra hivatkozva. – Kendős asszonyok, csizmás parasztok állták körül a sírt, és ünnepélyes komolysággal nézték végig a hivatalos eljárást, a tisztiorvosi vizsgálatot. Ezután a hamvakat érckoporsóba zárták, faládába helyezték, és kocsin vitték ki az állomásra.”

Aki a kissé morbidabb részletekre is kíváncsi, az kíváncsiságát Földes István 1943-as zarándoklati beszámolójából elégítheti ki, aki a költő utolsó háziasszonyát, Horváthnét idézi:

„– Teljesen véletlenül tudtuk meg, hogy mikor lesz az exhumálás. A férjem találkozott a temetkezési vállalkozóval, az mondta meg a pontos időpontot. Én azonnal írtam a nővéreinek Pestre, de későn kapták meg a levelet. A~k nem is tudtak lejönni, én képviseltem a családot. – Mikor a koporsót felnyitották, megismerte őt? – Csak a csontváza feküdt a koporsóban, de a koponyacsonton még rajta volt a haja. A ruhája teljesen épen maradt, arról ismertem meg.”

A temetés megszervezése
A következő esemény maga a temetés. A Független Magyarország már március 23-án megírta, hogy „József Attila hamvainak hazahozatalára már a pontos időt is kijelölték. Eszerint valamivel több, mint egy hónap múlva, május 3-án helyezik végső nyugalomra a költőt.” Az időpontot Rátz Kálmán, akinek személyére még visszatérünk, április 28-án megjelent cikkében megismétli: „Május 3-án fogják eltemetni József Attila hamvait a Kerepesi úti temetőben.” A temetés időpontját a sajtó nem tette közzé. Elképzelhető, hogy a csütörtöki zeneakadémiai József Attila-esten szándékoztak kihirdetni. Az Ujság mindenesetre családi okokra vezeti vissza a tartózkodást:

„Hozzátartozói nem akarták azt, hogy a temetésen nagy tömegek legyenek kint, s egyben meg akarták kímélni a költő emlékét egy nagyszabású temetés után bizonyára felburjánzó többoldali hozzászólás tömegétől. Ezért úgy határoztak, hogy nem publikálják a temetés időpontját.”

A háttérben lezajlott eseményeket Marosán a következőképpen eleveníti fel:

„A temetést nem hirdettük meg – a suttogó propagandára bíztuk. Voltak ugyan olyan nézetek, hogy csak minél nagyobb reklámot, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a temetési propagandát ne kössük össze a zeneakadémiai előadással. Ez annál inkább helyesnek bizonyult, mert időközben segítőtársaim közül, kémkedés vádjával, Kovács Imrét letartóztatták. Ez óvatosságra intett. Április 30-án Gáspárral felmentem Szakasitshoz, hogy a temetéssel kapcsolatos tennivalókat számba vegyük. Szakasits az ügy mellé állította az egész szerkesztőséget és a titkárságot. Már arról is beszéltünk, hogy meghirdetjük a szoborpályázatot, és a szobor felállításához megkeressük a megfelelő teret. […] Amikor beléptem a Szövetségbe, már várt a rendőrség döntése: írásban közölték, hogy az április 30-ra hirdetett József Attila-emlékestet betiltották, s mint a József Attila Bizottság vezetőjét, arra köteleztek, hogy minden rendzavarást meggátoljak. Az első pillanatban elállt a lélegzetem. Most mi lesz? Telefonon hívtam Gáspár Zoltánt, Szabó Istvánt és Hegedüs B. Dánielt. Egy órán belül négyen törtük a fejünket, hogy mit csináljunk. Tanácstalanok voltunk. Az előadást betiltották, a jegyeket vissza kell váltanunk. Akkor pedig csődbe jutunk. Abban maradtunk, hogy Hegedüssel elmegyek a Zeneakadémiára, és megmondjuk mindenkinek az igazat; aki akarja, visszakaphatja a pénzét. A temetést megtartjuk, a költségek felét már kifizettük, a másik felét a temetés után kell kifizetnünk. Amit eddig soha nem mertem megtenni: 700 pengő volt a szövetségi kasszában, magamhoz vettem. Hegedüsnél is volt némi pénz, de ha kell, szerez Rudas Lászlótól. Reméltem, hogy a baráti köröm sem hagy cserben.”

Marosán tehát felajánlja, hogy a Zeneakadémián visszaválthatják a jegyeket. „Morognak, de én mondom a magamét: József Attilát a bevételből akartuk eltemetni, sajnos megakadályozták.” A munkások megértik, hogy szükség van a jegy ellenértékére: „– Tudja mit? Nem adjuk vissza a jegyeket. Mi erre a célra szántuk a pénzt.” Efféle válaszokat adnak a szervezőknek. Már csak egy feladat van hátra. Marosánéknak le kell szerelni a tömegharagot, hogy a rendőrség nehogy erre hivatkozva betiltsa a temetést.

„Háromnegyed hét óra. Mindkét bejáratnál nagy az embertömeg: munkás, tanár, orvos, férfiak, nők, fiatalok és öregek. Agitálásba kezd az egész csarnok – főképp az ifjúság és a Vándor-kórus tagjai. Veszélyes a dolog, mert nem váltják ugyan vissza a jegyeket, de el sem mennek. Csurog rólam a verejték. Figyelem Danit, kézzel-lábbal magyaráz. Telik az idő. Felkérem a közönséget, távozzanak, nehogy közbeszóljon a rendőrség. Háromnegyed nyolc órára kiürült a csarnok. Senki sem váltotta vissza a jegyét.”

A veszélyes pillanat elmúlt, a pénz megmentve, a temetés engedélyezve. Való igaz, hogy nem tették közzé a temetés időpontját. Hogy mit jelenthet az a kitétel, hogy „a suttogó propagandára bíztuk”, azt Radnóti naplójának érdekes május 2-ai bejegyzéséből tudhatjuk meg:

„Este egy papírdarabot találok az előszobában, aláírás nélkül, az írást nem ismerem: »Attila temetése holnap, 10 órakor, Fiumei út.« Az esti lapokban semmi hír róla. Miért?”

A válasz egyszerű: csak a beavatottakat értesítik titokzatos aktivisták, és Radnóti a beavatottak közé tartozik. A többször idézett Ujság így kezdi tudósítását a temetési szertartásról:

„Vasárnap délelőtt fél tíz órakor, zuhogó esőben már sűrű sorokban indult meg a közönség Gömbös Gyula lovasemlékműve felé, amely mellett jelölték ki József Attila díszsírját. […] 1942. május 3-án délelőtt 11-kor temették a kerepesiúti temetőben József Attilát.”

A résztvevők számát Radnóti félezerre becsüli:

„Talán ötszáz ember van a temetőben, munkások, Darvast, Veres Pétert, Major Tamást, Gobbi Hildát látom.”

A Népszava ugyanilyen józanul becsüli meg a jelenlévők mennyiségét:

„Megrendült, lehajtottfejű gyászolók sokszázas tömegének közepén állott a ravatal a szakadó esőben.”

A Független Magyarország ennél számosabb gyászoló közönségről tud:

„Tíz óra előtt már nyolcszáz-ezer ember állta körül a koporsót. A temető főbejárata felől még mindig áradt a tömeg.”

A Kis Újság tudósítása emeli a tétet:

„A lapok nem közölték a temetés időpontját s vasárnap délelőtt mégis ezerötszáz-kétezer főnyi tömeg szorongott a frissen ásott sír körül.”

A Hétfő Reggel c. lap tovább tódítja az adatokat:

„már nyolckor több ezer főnyi gyászoló tömeg gyűlt egybe a temetőben.”

Nyilvánvalóan nem az abszolút szám itt a fontos. Egy temetésen több száz főnyi közönség is impozánsan hat. Az emlékbizottság elégedett lehetett az eredménnyel. A tömeg – ahogy mondani szokás – hódolt József Attila emléke előtt. Az idő, ahogy a Magyar Nemzet cikke fogalmaz,

„egyáltalán nem kedvezett a kegyeletes szertartásnak. Makacsul szakadt az eső, a piszkos, ólomszürke ég mintha örökre ilyen szenvedélyes kíméletlenséggel akarna ránehezedni arra a szellemre, mely e kitűnő költő verseiből határozott erővel csap ki. Minden összeesküdött az ellen, hogy a koszorúk szép piros virágai tűzzel ragyogjanak. De még így is ezren álltak a katafalk, a sír körül.”

A gyászszertartás
Akik rászánták magukat arra, hogy az esős tavaszi időben kimenjenek a temetőbe, a szertartás végére bőrig áztak. Az újratemetés a gyászszertartások szabályai szerint bonyolódott le. Koszorúk, kandeláberek, gyászoló hozzátartozók – köztük ott feszített a költő özvegyévé kinevezett Szántó Judit – katafalk, fejfa, nyitott sír, a Vándor-kórus, amely A város peremén megzenésített szövegét énekelte, Gáspár Zoltán személyében a sírbeszédet tartó szónok és végül sötét ruhába öltözött emberek tömege.

Amin mindenekelőtt el kell gondolkodnunk, az az, hogy mi a gyászszertartás voltaképpeni tartalma? A válasz első pillantásra egyértelmű. Hát mi más, mint a gyász? A költő elsiratása? A szemekben a fájdalom és a megrendültség könnye csillog. A közönség megilletődve hallgatja a gyászbeszédet. Olyan az egész, mintha egy igazi temetésen lennénk. Csak épp ez a „mintha” hibádzik. Nem lehet ugyanazt az érzést évek múltán újra életre kelteni, amely 1937 decemberében spontán fogta el a hozzátartozókat, barátokat és a kortársakat. Nem elsődleges gyászról, hanem a gyász meghosszabbításáról, az elsiratás megismétléséről lehet csak szó. A nem megfelelő, elfojtott vagy méltóképpen kiteljesülni nem tudott ősérzés újra jogot kapott arra, hogy megmutassa magát.

A primér, a megszokás által elhalványodott gyászélményhez pótlólagos érzelmi elemek adódnak. A korrekció és a kompenzáció műveletei mögött, amelyek az újratemetés szertartása során teret kapnak, az elégtétel érzése rejlik afölött, hogy a korábban megrövidített, méltatlanul félreszorított halott utólag végre megkapja azt, ami őt illeti. Az esetek egy jelentős hányadában ehhez hozzáadódik a halottal szembeni valamiféle irracionális adósság törlesztésének élménye is. Ez az érzés nagyon érdekes megfogalmazásban kap formát a Független Magyarország március 23-ai közleményében:

„A balatonszárszói korhadt fejfa helyébe márványemléket akar állítani az ország, mintegy fájdalmas és késői kiengesztelésül a hányatott és méltatlan életért, melyet költőjének juttatott.”

Az újratemetés – mint Rákóczi vagy Nagy Imre esetében is – polemikus. Titkos, tompított agresszivitás, álcázott vád, ellenséges indulat lappang a gyászolókban azokkal szemben, akiket a meggyászolt tényleges, közvetlen vagy csak áttételes ellenfeleinek tekintenek. Ezt a megismételt, a primér gyászon túl más tartalmakkal kiegészült és az elsődleges fájdalmat részben helyettesítő elsirató magatartást nevezem kegyeletes attitűdnek.

A József Attila-recepció első tíz esztendejét a gyász, a tragikum élménye dominálja. Az újratemetés voltaképpen 4-5 évvel a haláleset okozta megrázkódtatás után mintegy megerősíti a szakrális tónus létjogosultságát a József Attiláról való beszédben. Ha a temetésről írott tudósításoknak a gyászszertartást felidéző részeit végigolvassuk, voltaképpen ennek, a szárszói temetéshez való visszacsatolásnak, a gyász áramkörébe való bekapcsolódásnak, a rituális magatartásminta kiépítésének vagyunk részesei.

Nekrológ vagy emlékbeszéd?
A nekrológ, a sírbeszéd, mint a neve is mondja, a ravatalnál, a nyitott sírnál elhangzott gyászbeszéd. Kötelező érvénnyel annak a szabálynak kell engedelmeskednie, hogy a halottról jót vagy semmit. A nekrológ elmondójának vagy írójának senki sem veti a szemére, ha a halottat egyoldalúan dicséri vagy elhallgatja a hibáit. Az emlékbeszéd megtartására a temetéshez képest többé-kevésbé jelentős időbeli elcsúszással kerül sor, ünnepélyes körülmények között, a Tudományos Akadémián vagy más reprezentatív intézményben, de nem a friss sírnál vagy a ravatalnál. Az emlékbeszéd hangnemét a kegyeletesség jellemzi, azaz apologetikus jellegű, pozitív tónusú. De nem tűri a túldicsérést, megengedi a kritikai magatartást is, illendő keretek között. Informatív, elemző részek terhét is képes elviselni.

Gáspár Zoltánnak az újratemetéskor elmondott beszéde sajátos átmenetet képez a nekrológ és az emlékbeszéd között. Emlékbeszédszerű vonása, hogy évekkel a haláleset után hangzik el. A nekrológra emlékeztet, hogy nyitott sírnál, a költő koporsója előtt mondják el. Az emlékbeszéd nem nélkülözi a gyásznak, a halottra való szomorúsággal teljes visszagondolásnak az elemét, de a gyász fölött győzedelmeskedik az a jóérzés, amely a beszéd elmondóját és hallgatóit eltölti, számba véve azt az örökséget, amelyet a nagy halott az utókorra hagyott. Gáspár Zoltán utólagos sírbeszédét a gyászos alkalom, a koporsó sírba tétele kötelezi a nekrológ műfaji kötelmének figyelembevételére, mégsem a gyász uralja, hanem a könnyeken átcsillanó öröm és büszkeség, hogy a gyászolók azzal az értékkel rendelkeznek, amelyet a halott bocsátott rendelkezésükre.

A beszéd nem hosszú, de remekbe szabott. Gáspár gondolatmenetének első tételét a bevezető mondat tartalmazza: „József Attila íme, hát meglelte hazáját.” Ez a mondat a költő magánemberi énjére és sorsára rávetíti versbeli kijelentését. Ha egyszer József Attila azt írta, hogy „Íme, hát megleltem hazámat”, akkor lehetségesnek látják olyan eset bekövetkeztét, amikor ez a kijelentés tényigazságként lesz igazolható. Hamvainak eltemetése a Fiumei úti temetőben megteremti a referenciát a verssor mögé. A költőhöz való elsődleges, kultikus viszony nem tartja tiszteletben szöveg és szövegen kívüli valóság eltérő státuszát, a valóságos emberből és az általa leírtakból összegyúr egy félig fiktív, félig valóságos lényt, s a mondatnak a fiktív vagy referenciális oldala attól függően lép érvénybe, hogy e lény valóságos vagy irodalmi aspektusára alkalmazzuk.

Ez a mondat, a mögötte álló idézettel: „hazámat, – a földet, ahol nevemet – hibátlanul írják fölébem – ha eltemet, ki eltemet” az újratemetés egyik jelszavát mondja ki, amelyet a sajtó sokszorosan visszhangoz: „hazajött József Attila”, ahogy a Népszava fogalmaz, majd később megismétli: „József Attila végre hazajött.” „Isten hozott, József Attila!” – írja az Ave atque vale! című cikk szerzője, Barcs Sándor, és hozzáfűzi: „Most majd a Város peremén fogsz nyugodni.” „A költő hazaérkezett.” – így a Független Magyarország. A Kis Újság az „Íme, hát megleltem hazámat…" kezdetű verset idézi. „Hamvai is közöttünk vannak itt Pesten” – olvassuk a Magyar Nemzetben. A ferencvárosi proligyerekből lett nemzeti nagyság, mintha a torinói száműzetésben meghalt Kossuth vagy a Rodostóban eltemetett Rákózi sorstársa, azaz száműzött lett volna azáltal, hogy Balatonszárszón hantolták el, s az újratemetéssel ez a száműzetés ért volna véget.

Gáspár Zoltán második tétele szerint József Attila tisztelete a magyar kulturális élet új hagyományának rangjára emelkedett. A halála óta eltelt „négy és fél esztendő a halhatatlanság próbája volt”. Erről a tradícióról a következőket állapítja meg:

„Hagyomány, mert kötelez: kötelez, nem a társadalom sokféle írott és íratlan rendje, de a benne hívő lelkek hite, önérzete és méltósága által. És hagyomány, mert erőt ad, mert ösztönöz, mert megszólaltatja a bensőnkben a szózatot, amely e kötelesség munkálására buzdít. A hagyományt, amelynek munkálására elhivattunk, szemünk előtt láttuk keletkezni s mégis, mintha időtlen messzeségből szólnának hozzánk egy nagy élet morális parancsai. Minden igazi hagyomány friss, mert természete a folytonos megújulás, az élettel való állandó kölcsönhatás. Tegnap és ma váltakozásából, hagyomány és jelenvalóság dialektikájából születik a diadalmas igazság, amely elbírja az idők változását, a szerencse forgandóságát és a biztos holnap felé mutat.”

Azért idéztem ezt a passzust hiánytalanul, mert ugyan a kegyelet, sőt a kultusz nyelvén, elhivatottságról, szózatról és egyéb ezzel rokon minőségekről szól emelkedetten, ugyanakkor iskolapéldaszerű pontossággal írja körül azt a jelenséget, amelyről ma annyi szó esik: a kanonizálást, kánonná emelést. Nem a szubjektív megrendülés, a kritikátlan lelkesültség jogán, hanem a tárgyszerű igazság higgadtságával, az általános érvényűség igényével, mint négy és fél év történéseiből levonható végkövetkeztetést szögezi le József Attila életművének minta és példa voltát. Beszéde végén expressis verbis visszatér a halhatatlanná avatás, a kanonizálás gesztusa:

„József Attila, a halhatatlanság lakója nyugodtan várhatja az igazság diadalát. Sírja diadalmasan él majd túl sok hazug emlékművet.”

Az örökség megóvása
Az újratemetés azért különösképpen alkalmas szertartás a kanonizálásra, mert a friss halottal szemben kötelezően apologetikus és ezért későbbi, higgadtabb felülvizsgálatra feljogosító magatartást évek múltán, a lehetséges kritikával szembesítve, a presztízs megkopására lehetőséget nyújtó idővel dacolva változatlanul megismétli. A nekro-logika győzedelmeskedik a kritikával szemben.

Gáspár Zoltán sírbeszédének harmadik tétele ezért érthető módon az újratemetések egyik obligát elemével: a kisajátítás elleni harc kérdésével foglalkozik. A fogadalomnak, azaz az azonos oldalon állók közösségének tagjai által belsővé tett eskütételnek a kétségbevonhatatlan logikájával jelöli ki az örökség megóvásának feladatát:

„fogadjuk meg […], hogy sírjára, ahogy remélte, hibátlanul írjuk a nevét. Mert ez a névírás nem egyszerűen írásjelek kérdése. A betűk tovatűnő árnyakat próbálnak örök formákba illeszteni. De az idő múlásával a sorközök új jelentéssel telnek meg s az írásjelek más valóság jelképei, más árnyalatok kifejezései lesznek. Írás és lélek küzdelmébe beleszólhat a torzító szándék. Mi fogadjuk meg itt, a most még névtelen sírnál, hogy lelkünkben mindig hibátlanul írjuk ezt a nevet. Akkor majd utóbb, mikor mi, kortársai is már múlttá leszünk, a márványba vésett név az igazi József Attilát jelenti majd az utókornak. Vigyázzunk József Attila soraira! S ha egyes sorait ma nem lehet fennen hangoztatni, vigyázzunk sorközeire, ne férkőzhessen közéjük a torzító hamisság! A hamisság pillanatnyi és sikeres; az igazság hosszantartó és győzedelmes.”

Kié József Attila?
Gáspár itt egy olyan bonyolult, nehéz kérdéskörbe vezeti bele az általa kanonizált friss hagyományt, amelyben igen nehéz kiigazodni: a kisajátítás problémakörébe. Kié József Attila? – tette föl a kérdést már 1940-ben egy kitűnő esszében, amely árnyaltságban és nyitottságban példamutató. Igyekszik a kisajátítás minden esélyét eltávolítani az életműtől. De éppen kiemelkedő voltában mutatja, hogy a kisajátítás logikájától alighanem csak akkor lehet megszabadulni, ha az adott életmű iránt közömbösekké vagy egyenesen ellenségesekké válunk.

Maga Gáspár sem tudta teljesen elkerülni a kisajátítás műveletét. Az előbb idézett részletben Gáspár „az igazi József Attilát” emlegeti. Nos, ez a jelzős szerkezet mindenfajta kisajátítás egyik axiómája. Azt jelenti, hogy az „igazi József Attilát” képviselő személy vagy közösség letéteményese lehet az igaziság kritériumának, s joga és lehetősége van arra, hogy „a torzító szándékot” távol tarthassa az életműtől.

Most a kisajátításnak „csak” azt az epizódját vehetjük közelebbről szemügyre, amely az újratemetési folyamatot kísérte. A Magyar Út című szélsőjobboldali lap május 14-ei számában egy (szíj) szignójú cikk az újratemetéssel kapcsolatos sajtóbeli megnyilatkozásokra tekint vissza. A szerző József Attilát életében éppúgy, mint halála után a politikai baloldal és jobboldal ellenségeskedésének, a baloldal mohóságának és a jobboldal közönyének áldozataként állítja be: „Sokat megmagyaráz az elmúlt hét sajtója abból, hogy József Attilának miért kellett annak idején a szárszói vonat kerekei alá kerülni. A költő a jobboldal közönyének és a baloldal erőszakosságának malomkövei között zúzódott igazában tönkre már halála előtt, – s a malomkövek morzsoló munkájukat halála után is folytatják.” Jellegzetes példája ez a kisajátítási logikát követő írásoknak. A cikk írója a baloldalt vádolja a kisajátítással, és a jobboldalt arra buzdítja, hogy szerezze vissza a költő örökségét az egyetemes magyarság számára.

„A látszat az utóbbi egy-két évben az volt, hogy József Attila legalább halála után megtalálta az utat az egyetemes magyarsághoz. A költőnek díszsírhelyet is szereztek a budapesti temetőben, s a múlt vasárnap újra eltemették.”

Az újratemetést azonban [szíj] a baloldali kisajátítás új állomásaként leplezi le. Konstatálja, hogy az életmű nem lett a magyarság egyetemességének öröksége:

„De mielőtt tovább örülnénk József Attila reneszánszának, lapozzuk át a budapesti napilapokat, s nézzük, melyik hogyan emlékezett meg József Attila második temetéséről. Nézzük, s döbbenjünk meg, mennyire látszat volt csakugyan az egyetemes magyarság elismerése a halott költőnek.”

A korábbi aszimmetria az újratemetés kapcsán is újraalakult:

„A jobboldali sajtónak a halott költőről nincs egy szava sem, amint az élőről sem volt, – halálában is átengedik őt a baloldali mohóságnak, amely a Népszavától az Esti Kuriron és a 8 Órai Újságon át a Magyar Nemzetig ujjongva sajátította ki magának újra és hencegve a halottat.”

Ezután a szerző a jobboldal kárhoztatásába fog József Attila elhanyagolása miatt:

„Nem írt egy hangot sem József Attiláról a jobboldali sajtó, nem írt a Függetlenség és az Új Magyarság sem, pedig mennyit emlegetik ezek is újabban a parasztságból és munkásságból megújuló és velük megerősödött népi Magyarországot! Az »építő jobboldal« még ma sem hajlandó József Attilát magyar értéknek elismerni, – sőt itt-ott már aktuális politikai ellenszenvekkel igyekeznek mélyebbre ásni a szakadékot a nemzet és a majdnem öt éve halott költő között….”

A cikkírónak a tények leírásában igaza van. József Attila recepciója kezdettől fogva, szinte kivétel nélkül féloldalas, baloldali volt, bár nem árt figyelmeztetni, hogy a baloldalba a háború végéig lényegében nem lehet beleérteni a szélsőbaloldalt. A moszkvai emigráció sajtója igen szűkkeblű az elismeréssel, a hazai kommunista irány képviselői pedig a legritkábban kerültek olyan helyzetbe, hogy felfogásukat nyíltan hangoztathatták. A szociáldemokrata sajtóban működő, ún. „kriptokommunista” írástudók a szocialista irányvonaltól, a legális baloldali munkásmozgalmi fórumok hangvételétől nemigen térhettek el írásaikban. A hívek közé bátran odasorolhatjuk a reformkatolikusokat és a modern protestantizmus képviselőit is. Azaz József Attila oldalán a független baloldali értelmiség, a liberális, szociáldemokrata, baloldali népi írástudók, azaz a középbal körök álltak.

[Szíj] ezután analógiát von a század másik klasszikus magyar költőjével, Ady Endrével, akit a jobboldali nemtörődömség és szemellenzősség átengedett a baloldalnak:

„József Attilával most kezdődik a játék, ami Adyval 20 év előtt folyt: politikai dogmákkal megutáltatni a közönséggel az alkotó magyar lángelmét. Folyik a játék a halottak ellen, s nem járnak jobban az élők sem. […] Balról mohó kapkodás a magyar szellem értékei után, jobbról néma közöny; íme, mi veri a magyar szellemeket a harmadik oldal felé, vagy a – vonat kerekei alá…”

Válaszul a Magyar Út cikkére, a Népszava három nap múlva, május 17-én elkészítette a maga mérlegét és egyúttal a maga változatát a kisajátítás témájára. „A jobboldali és szélsőjobboldali sajtó megkezdte József Attila kisajátítását” címmel tekint vissza a névtelen szerző az elmúlt évekre, bár nem jelölte meg, konkrétan milyen írásokra gondol – igaz, túlságosan sok jobboldali kisajátító törekvést nem tudott volna megnevezni. Ebből a szempontból [szíj] helyzetelemzése reálisabbnak bizonyul. „»kimutatták« – írja a Népszava –, hogy József Attila tulajdonképpen nem is munkásköltő, nem is volt szocialista, nem is a szabadságért harcolt, hanem – mondják ők –, akárcsak Ady, a szélsőjobboldali paradicsom előfutárja volt.” A jobboldali kisajátításnak ezt a fantomját, mumusát enyhén szólva csúsztatásnak nevezhetjük, amely arra szolgál, hogy a szocialista baloldalnak alkalma legyen megtartani a magáénak a költő örökségét. Ezután a Népszava szerzője kitér az újratemetés mérlegének megvonására:

„Miután régi recept szerint így igyekeztek kisajátítani az elhunyt költőt, a tájékozatlan szemlélő azt várta volna, hogy a budapesti temetés alkalmával az annyit emlegetett jobboldali »tömegek« fognak sorfalat állni a Körúttól a Fiumei úti temető sírhelyéig József Attila utolsó útja alkalmából. Mindez nem történt meg. A szájas demagógok elmaradtak, s József Attila összeroncsolt testének kihűlt porát a szocialista munkások ezrei s a magyar jövőért lelkesülő értelmiség képviselői fogadták. Itt az utolsó aktusnál lefoszlott minden álarc. A költő azoknak körében tért nyugovóra, akikért élt és akiknek feláldozta magát.”

A költő és a nyilasok
Gondolom, a polémia eddig ismertetett részletei is világosan szemléltetik, mit jelent a kisajátítás, mit jelent József Attila életművének kisajátítása. Ebben az erőtérben nincs harmadik út, azaz nemigen körvonalazódhat és artikulálódhat írásban harmadik lehetőség. Vagy-vagy: József Attilát vagy jobboldalról, vagy baloldalról tekinthette magáénak az, aki verseit becsülte.

Az emlékbizottság úgy volt összeállítva, hogy nem akadt benne olyan személyiség, aki szívén viselte volna, hogy a középjobboldali, konzervatív közönség körében is kihirdessék a temetés időpontját, ezt a réteget is agitálják a temetésen való részvételre. A „suttogó propaganda” aktivistái pontosan tudták, hogy kinek a lakásába dobjanak be cetliket, amelyeken a temetés időpontjáról szóló hír szerepel. Szinte csodának számít eme elővigyázatosság után, hogy az újratemetésen olyan csoport is képviseltette magát, amelynek hovatartozása némi zavart keltett.

Rátz Kálmánról és híveiről van szó. Radnóti megütközve jegyzi meg a temetésről szólva többször idézett naplójában: „Rátz Kálmán is itt van a nyilasaival. Hisz valamikor sakkozott Attilával a Japánban.” Mit keresnek a nyilasok egy baloldali költő temetésén? – hökken meg a tájékozatlan olvasó. Nos, Radnótinak igaza is van meg nincs is. Miben van igaza? Egyrészt abban, hogy Rátz Kálmán kacskaringós pályafutása során volt nyilas is. Másrészt abban, hogy Rátz csakugyan sakkozott József Attilával a Japánban, vagy ha nem is sakkozott, nemegyszer mutatkoztak egymás társaságában, eszmét cseréltek.

Na, de ki is volt ez a rejtélyes Rátz Kálmán? Mi köze volt József Attilához? Az első világháborúban orosz fogságba esett. Szerette az oroszokat, s bár nem fogadta el a kommunista rendszert, tisztelte Lenint. Hazatérése után egyik megalakítója lett a MOVE-nak, tevékenyen részt vett az irredenta mozgalmakban. A 30-as évek elején szembefordult a kormánnyal, és baloldali, sőt kommunista körökkel lépett kapcsolatba. Összeköttetésben állt Madzsar Józseffel, Tamás Aladárral, Danzinger (Agárdi) Ferenccel, Lázár Vilmossal. 1935-ben NEP-képviselő lett. 1939–1940-ben a nyilaskeresztes pártnak volt a tagja. 1941-ben kilépett a nyilaskeresztes pártból, és félhivatalos kormánytámogatással Független Magyar Szocialista Párt néven németellenes, ellenzéki jobboldali pártot alapított. Rátz kapcsolataival sok szolgálatot tett az illegális kommunistáknak. Olyan könyveket jelentetett meg saját neve alatt, amelyeket kommunista szerzők írtak, de tényleges szerzőjük neve alatt nem kaptak volna engedélyt a megjelenésre. Mások szerint közönséges agent provocateur volt. A németek 1944-ben mindenesetre letartóztatták, Mauthausenbe deportálták. A Szálasi-puccs után bujkálnia kellett.

József Attilával legszorosabb kapcsolatban minden valószínűség szerint 1933 második felében volt. Ez az az időszak, amikor Hitler és a nemzetiszocialisták Németországban átvették a hatalmat. A nemzetközi munkásmozgalom egysége szétszakadozott. A bolsevizmus orosz üggyé degradálódott. Az olasz munkások Mussolini mögé sorakoztak. A német munkásság Hitlert támogatta. Nyugat-Európa munkásmozgalmai saját utat kezdtek járni. Hendrik de Man meghirdette a két és feles Internacionálét. Ebben a történelmi pillanatban állt elő Rátz azzal az ötletével, hogy minden ország szélsőbaloldali, kommunista mozgalmának saját nemzeti útját kell járnia. Ez volt a nemzeti kommunizmus elve. Rövid időre még József Attilát is megnyerte ennek az ötletének. Amikor temetésére elment és elvitte magával híveit, akiket Radnóti egyszerűen „nyilasoknak” nevez, erre az útkeresztezésre hivatkozva tehette. Ez a rejtélyes, gyanús, de máig sem tisztázott pozíciójú figura éppúgy a költő tisztelői közé tartozott, ahogyan a Hatvany támogatottjából a szélsőjobbra tolódott Sértő Kálmán is több versben őszintén elsiratta József Attilát.

Rátznak egyébként az újratemetés idején volt egy közgazdasági, tudományos és társadalmi hetilapja, amelynek címe A Holnap volt. Ennek április 28-ai számában nagy megbecsüléssel írt a költőről. S ami érdekes, ha nagyítóval keresünk benne olyan kijelentést, amely a jobboldali kisajátítás torzító következménye, s mérvadó írásban nem lenne vállalható, nemigen találunk ilyet. Olyan írás ez, amelyet a Népszava minden fenntartás nélkül a magáénak vállalhatott volna. Rátz példája mutatja, hogy a kisajátítás létrehozta nagy paradigmák mellett nagyon sokféle egyéni változat létezhetett, amelyek nem vagy csak részben illeszthetők be valamelyik trendbe.

Rehabilitáció és bűnbakképzés
Ezután a közjáték után térjünk vissza a Népszava polemikus cikkére:

„Érthetetlen ugyanakkor, hogy akad lap, amely ezeket a tényeket is megpróbálja elferdíteni és saját politikai elgondolásai vonalába beállítani. […] Szeretnők, ha tudomásul vennék a »Magyar Út« tájékán is, hogy nem a munkásság és haladó polgárság sajátítja ki József Attilát, hiszen a költő életében és halálában egyaránt a Petőfiek és Adyk szellemi vonalának folytatója volt és így vitathatatlanul a magyar nép harcosa. József Attilát mindazok ünneplik, akik a nemzet jobb részeként a kultúráért és a népszabadságért küzdenek.”

A cikk idézett záró sorai fölöslegessé teszik, hogy az újratemetést tematizáló harminc cikk más részleteit felidézzük. Kétségtelen, hogy az anarchista, majd kommunista múltú, élete utolsó éveiben a szociáldemokráciához közel álló, a Szép Szót liberális és polgári radikális értelmiségiekkel közösen szerkesztő és író József Attilának a baloldalhoz való közelsége eleve a baloldali recepció helyzetét könnyítette meg, majd halála után ez az előny folyamatosan nőtt. Az újratemetés és a kanonizáció kezdeményezői és lebonyolítói döntő többségükben ezekből a körökből kerültek ki. Az „egyetemes magyarság”-hoz, amelyre [szíj] hivatkozik, ezért 1945-ig a liberális és a szocialista recepción át vezetett az út. Ez a helyzet csak a kommunisták hatalom közelébe, majd hatalomra jutása után változott meg.

[Szíj]-nak a saját táborát, a jobboldalt illető kritikájában igaza volt. A jobboldal nem azért nem tekintette a magáénak József Attilát, mintha a baloldal erőszakossága ebben megakadályozta volna. Néhány bátortalan kísérlettől vagy néhány markáns, de elszigetelt rokonszenv-nyilvánítástól eltekintve soha nem is volt tábora a költőnek a jobboldalon. A hivatalosság ellenségesen óvatos viselkedése az újratemetés kapcsán teljességgel várható és érthető reagálási mód volt a baloldal által felkarolt életmű és költői személyiség tiszteletének látványos megnyilatkozásával szemben. József Attila újratemetése nem volt abban az értelemben nemzeti ügy, amelyben Rákóczi újratemetése vagy Nagy Imréé és társaié az volt, azaz hogy a maga módján minden társadalmi réteg és minden politikai-ideológiai oldal kivette volna belőle a részét.

Ez a körülmény magyarázza, hogy a minden újratemetésben kitapintható irányultság, a rehabilitációs logika nagyon erős benne. A rehabilitáció egy sajátos erőtérben, meghatározott szereposztásban végbemenő cselekvéssor. Szükséges hozzá mindenekelőtt egy rehabilitálandó alany. Ez az alany kiemelkedő értékek hordozója, legyenek ezek az értékek politikaiak, erkölcsiek, tudományosak vagy művészetiek, stb. Ezeket az értékeket azonban a múltban félreállították, nem ismerték el, erőszakosan háttérbe szorították, lebecsülték. Nem engedték, hogy hatásukat kifejtsék. Az értékeken esett sérelem igen gyakran az értékek hordozójának valamely tragikus vagy viszontagságokat okozó sorsfordulatával is együtt járt. A mi esetünkben a rehabilitálandó alany József Attila.

Másfelől jól körülhatárolható azok köre, akik az említett értékeket s az őket hordozó és megalkotó, érvényesítő személyiséget akadályozták, a megérdemelt elismerést tőle megtagadták, tragikus sorsfordulatát előidézték vagy legalábbis közreműködtek benne. A komor föltámadás titka című könyvemnek a bűnbakképzésről írott fejezetében részletes leltárt készítettem azokról, akik József Attila életével és életművével szemben bűnös értetlenségben, ellenségességben voltak elmarasztalhatók. Az ún. „bűnbakok” voltaképpen azok a kiszemelt alanyok, akik valamilyen okból kiváltképpen alkalmasaknak bizonyultak arra, hogy személyesen is felelősségre vonhatók legyenek mindazokért a bűnökért, amelyek az általuk képviselt réteg lelkét nyomják. Ilyenek például: Babits Mihály, Horger Antal vagy Pákozdy Ferenc, a Külvárosi éj kommunista kritikusa.

A „bűnbak” azonban csak részben esik egybe a költővel szembenálló erők reprezentatív képviselőivel, hiszen közéjük sorolódtak a József Attilát félrekezelő pszichoanalitikusok és a nők, akik nem teljesítették vele szemben kötelességüket, vagy éppen a Szép Szó munkatársai, akik – úgymond – kihasználták. Míg a költő személyes vagy elvi ellenfelei közé vagy az általa képviselt értékekkel szembenállók közé a velük nyílt sisakos harcot folytató körök, például a sajtóperekben József Attilát felelősségre vonó jogszolgáltatás reprezentánsai is besorolhatók. A rehabilitációs folyamat szereplői közé sorolhatók harmadrészt azok, akik felemelték szavukat a költő érdekében, támogatták, segítették őt, hozzájárultak művei népszerűségének terjesztéséhez, akik felismerték alkotói nagyságát, és hirdették azt. Egyszóval azok, akik felvették a harcot a József Attilát ért méltánytalanságok helyrehozataláért.

E háromszög három sarka között sajátos dinamika alakul ki. A rehabilitációhoz szükséges, hogy időben megelőzőleg súlyos sérelem essék a rehabilitálandó alany és az általa képviselt értékek kárára, s hogy ezt a sérelmet az előbbiekben körülírt csoport vagy réteg okozza. Ebben a korai időszakban tevékenykednek a harmadik csoportnak, a költő szövetségeseinek tagjai is, az elnyomott érték védelmében, de ez az aktivitás a túlerőben lévő értéktagadókkal szemben eleinte kudarcra van ítélve, vagy legalábbis nem érheti el kitűzött célját.

Az erőviszonyokban azonban az idők során fordulat áll be. Az ellenzők tábora meggyengül, a pártolóké megerősödik, lehetőség nyílik arra, hogy végre az értékek érvényesülhessenek, hordozójuk megkapja a közösség egészétől a megérdemelt méltánylást. Ez a drámai fordulat az, amit a „rehabilitáció” terminussal illetünk.

József Attila rehabilitációja voltaképpen halála másnapján kezdődött. A drámai brutalitással bekövetkező halál közelségében azonban nem volt még nyilvánvaló, hogy az idő múlása során nem higgad-e le, nem csökken-e a költészete iránti érdeklődés, a kritika nem kezdi-e ki az életmű értékeit, nem bizonyul-e indokolatlannak az iránta feltámadt nagy érdeklődés és rokonszenv. Az eltelő évek során azonban az együttérző érdeklődés folyamatosan fokozódott. A kritika igazolta a kultikus beállítódást. Közönsége egyre nőtt és szélesbedett. A rehabilitáció hamar elérte azt a mértéket, hogy látványosan megmutatkozzék, hogy általános érvényességre tartson számot, és hogy a norma érvényére jelentse be igényét. Azaz elérkezett a kanonizálás pillanatához.

A rehabilitáció nagyszabású, a figyelmet magára felhívó, sok embert megmozgató szimbolikus cselekedetekben, szertartásos formulákban csúcsosodik ki. Bizonyára nem egyetlen, de az egyik leghatásosabb formája ennek a szimbolikus cselekvésnek az újratemetés. A rehabilitáció az értéket el nem ismerők szimbolikus vereségével, az adott értékek védőinek látványos győzelmével, a rehabilitálandó értékek és az azokat hordozó alany dicsőségének kihirdetésével, apoteózisával végződik.

Ha azonban csakis és kizárólag a felsoroltak vennének részt a folyamatban, ha a szereplők – úgymond – maguknak játszanának, akkor ez a folyamat értelmetlen és megmagyarázhatatlan lenne. A játék egy széles és nem egységes közönség előtt játszódik le. Célja a nagyközönség, ahogy [szíj] fogalmazott: az egyetemes magyarság megnyerése az ügynek, vagy ha erről a közönségről feltehető, hogy csendben, magában már rég meg van győzve, akkor a közönség és a rehabilitált érték, illetve az azt rehabilitálók egyetértésének nyilvánosságra hozása. József Attila újratemetése során ez a rehabilitációs fordulat következik be a József Attila-recepcióban.