2017. június 23.

Teória Széchenyi betegségéről

Szerző: Gazda István

Naplóiból kitűnik, hogy Széchenyi jó néhányszor jegyzett fel egy-egy gondolatot, tényt, panaszt valós vagy vélt betegségével kapcsolatosan, s nemcsak a katonaéveiben szerzett sérüléseivel voltak gondjai, hanem az őt megtámadó fertőző betegségekkel is. Leírásait néhányan egy érzékeny idegzetű hipochonder megnyilvánulásainak vélik, ez azonban nem felel meg a valóságnak. Sokkal inkább arról van szó, hogy mivel kezelőorvosai sem tudták mindig orvosolni panaszait, s azok okát nem tudták pontosan megállapítani, a gróf maga próbált következtetni betegségére. Ezek a következtetések többnyire nem helytállóak, a panaszok azonban valósak voltak. Valósak voltak, de orvosai nem vették komolyan, nem értették, hogy honnan erednek mindezek.

A kezdet

1830 nyarán – első al-dunai útja során – expedíciójának lényegében minden tagja megbetegedett, valószínűleg maláriában és tífuszban, az utazás során olasz inasa el is hunyt, s ekkor jegyezte fel a gróf: „ki tudja, nem volt-e pestises.”

Széchenyi útközben maga is lázas lett, sokat szenvedett, Konstantinápolyban másfél hónapon át feküdt. Október 5-én kénytelenek voltak tíz napra vesztegzárba vonulni. Az expedíció csak október 19-én tért vissza Pestre.

Hogy hova kívánjuk visszavezetni a gróf által az 1830-as években és az 1840-es években folyamatosan feljegyzett panaszokat? Ehhez az expedícióhoz. Íme néhány naplórészlet:

1830. 07. 01.: „Július 1-én napkeltekor elindultunk Zimonyból. A rovarok valósággal felfaltak szúnyoghálós angol ágyamban.”

1830. 07. 11.: „Lázas lettem, – nyomorú éjszakám volt, és a lehető legbetegebben kezdettem.”

1830. 07. 13.: „13-án. Jó éjszakám volt – 11 óra tájban azonban megint rám támadt a láz és teljes 16 óra hosszat gyötört hol hideggel, hol forrósággal. […] A szúnyogok egész éjjel csaknem agyongyötörtek.”

1830. 07. 21.-én: „Néhány napig láztalan voltam, de mindvégig szerfölött rosszul. Míg végre 24-én ismét kitört rajtam a láz...”

A fertőzés okozta panaszok

Az ezt követő években számost panaszt jegyzett fel naplójába, amelyek nagy valószínűséggel az 1830-ban szerzett betegségének következményei. Sajnos nem érthető, hogy háziorvosa, Almási Balogh Pál miért nem figyelt fel a gróf 1830-as betegségtörténetére, a szúnyogok okozta fertőzésre és az ennek nyomán kialakult harmadnapos és negyednapos lázra.

Elsősorban ilyen panaszokat jegyzett fel az 1848-ig vezetett naplójába: fogfájás, lábfájdalmak, derékbántalmak, gerincbántalmak, hátfájás, májpanaszok, gyomorpanaszok, léppanaszok, lázas állapotok, sűrű vizelési inger, szempanaszok.

Ezen túlmenően az alábbi pszichés tényezők sűrűn előfordulnak a naplóban: csüggedtség, enerváltság, mélabússág, súlyos alvászavarok, „halotti álmok”, nyomasztó álmok.

Következtetés

Mindezekből több ideg- és elmeorvos egy kialakuló elmebetegségre gyanakodott, s igyekezett azt összhangba hozni a gróf 1849 utáni állapotával.

Jelen sorok szerzője több orvostörténésszel, belgyógyásszal és fertőzőbetegség-szakértővel is konzultált arról, hogy a fenti panaszok mire utalhatnak, s mindebből egy más kórkép állt össze, mégpedig a malária kórképe.

Talán Schaffer Károly elmegyógyász professzor fogalmazott a legóvatosabban, amikor ezt írta Széchenyi Döblingben című, 1934-ben megjelent tanulmányában:

„Széchenyi sohasem volt elmebeteg, amint azt róla Béla fia, Kacskovics Lajos, később pedig maga Kossuth Lajos mondta. […] a 48 előtti időre nézve a Grünwald Béla állította búskomorság felvételét én […] megcáfoltam, úgyhogy ez az időszak tisztázottnak tekinthető. […]

Széchenyi világéletében nem volt melancholiás vagy mániás egyéniség, hanem egy szerfeletti hangulati labilitás képviselője, aki pillanatnyi hangulati adottságok szerint külső viselkedésében tudott depressiv, illetőleg hypomániás lenni.  […]

Széchenyi egyénisége végletekben hányódó volt, rendkívüli lelki túlérzékenységénél fogva, s ez adja magyarázatát ún. »elmebajának« vitathatatlanul ép állapotában is. […] A mai elmekórtan Széchenyi bizarr lelki reactibilitásában még semmiképpen sem lát elmebajt, hanem csupán egy sajátos egyéni, az átlagon felül, illetőleg kívül álló lelki típust, melyre nézve az érzések polaris ellentétessége, túlzott érzékenység talaján a gondolkodás és érzés szilaj ugrándozása, tehát a féktelen fantázia volt jellemző, kísérve rendkívüli értelmi mozgékonyság- és szatirikus, humorizáló írói vénától. […]

Széchenyinek ezt a psychopathiáját kiegészíti neuropathiája oly értelemben, hogy hajlott ideges tünetekre, milyenek az időnként mutatkozó szívtáji szorongó érzések, szívműködésének pillanatos kihagyása beidegzési zavar következtében, bél működési zavarok stb.; persze ő ezeket psychopathiája következtében túlértékelte és olyan merőben téves megállapításokra jutott, mint pl. hogy ő tabesben szenved.”

Valószínűleg nem tabesben, hanem maláriában szenvedett, ez a betegség egyáltalán nem volt ismeretlen Magyarországon, több magyar nyelvű könyvet is kiadtak róla, és több publikáció megjelent magyar orvosi szaklapokban, például olyan betegekről, akiket hazai kórházakban kezeltek. Ha háziorvosa körültekintőbb lett volna, s nem csak a homeopátiás gyógymódokon gondolkodott volna, akkor más gyógyszereket is ajánlhatott volna betegének, s akkor nem alakult volna ki az a súlyos, pszichés állapot, amely egy zárt intézetben történő gyógykezelését idézte elő.

Az Orvosi Hetilap 1858-as évfolyamában
Fürst Lajos ezt írja a maláriáról (váltólázról):

„A váltó láz gyógyszerelésére nézve igen kedvező viszonyokkal bírunk, mert több sajátszert ismerünk ellene, és jelenleg ezekre nézve meglehetős tisztában vagyunk. A váltó láz elleni sajátszereink gátolják azon mozgalmat, mely a rohamokat okozza, ennél fogva az utóbajokat is, melyek a rohamokból származnak, megakadályozzák, vagy mindazt előidézik, mi arra szükséges, hogy a rendellenes mozgalom elmaradjon. Minél tovább terjedtek a rohamok utóbajai, annál kevésbé valószínű és bizonyos az ismétlődések elkerülése, és tartós gyógyulás csak hosszabb idő után az által eszközölhető, ha, mint már említve volt, az összes szerves állományok üdvös átváltozása létre hozatik. […] Szükséges a kül levegő behatását eszközölni, az elválasztásokat elősegítni, az emésztést erősítni, és egyszersmind az idegrendszerben azon rendellenes izgatást, mely a rohamok által külölni fognak, magát meggátolni. […]

Tehát nem szenved kétséget, miszerint az idegrendszer rendellenes izgatottsága majd kisebb, majd nagyobb terjelmet mutat, és ha átalán létezik rendellenes izgatottságnak bizonyos foka, állíthatjuk, miszerint lázmozgalom vagyis roham lépett föl, még akkor is, ha a roham egyes tünetei hiányoznának.”

Napjaink orvosi szakvéleménye

Végül arra kellene választ adnunk, hogy a mai orvosi ismeretek alapján okozhat-e olyan panaszokat a malária, mint amilyeneket Széchenyi naplójában olvashatunk több alkalommal is. Íme  a szakorvos véleménye: Amikor magas láza van a betegnek (harmadnapos vagy negyednapos láz), akkor esnek szét a maláriával fertőzött vörös vérsejtek. Az elpusztult sejtekből lázkeltő és toxikus anyagok szabadulnak fel. Ezek okozzák a pszichés tüneteket. Fáradékonyságát a vörös vérsejtek alacsony oxigenizációja, míg májtáji és léptáji fájdalmait a sok mérget feldolgozó szervek megnagyobbodása okozza.

Mindezek alapján feltételezhető, hogy Széchenyi az al-dunai útjai során szerzett és kilenc útja során többször is megerősített maláriában szenvedett, a betegséget azonban az őt kezelő orvosok nem ismerték fel, s megfelelő gyógyszerelés hiányában az az évek során felerősödött.

Mindehhez köthető egy párhuzamos életrajz is: Bolyai Jánosé. Ő egyik levelében feljegyezte, hogy amidőn egy mocsaras területen szolgált, maláriás lett, s azt követően hosszú heteken át ugyanolyan súlyos állapotban volt, mint a gróf, aztán lassan helyrejött, de mivel őt sem kezelték célirányosan, a malária okozta pszichés tünetek egész életében fennmaradtak nála is. Mindketten 1860-ban hunytak el.