2017. szeptember 26.

Titkos kapcsolatok. Pető Iván a magyar-szovjet gazdasági kapcsolatok múltjáról

Szerző: Rácz Árpád - Beszélgetés Pető Iván gazdaságtörténésszel

Az 1956-os követelések egyike az volt, hogy a Szovjetunióval folytatott gazdasági kapcsolatok adatait hozzák nyilvánosságra. Ám e témát azóta is hallgatás, titokzatosság lengi körül. Hivatalos adatok hiányában csak a jamburgi beruházással kapcsolatban mennyi ellenőrizhetetlen hír keringett országszerte. Pedig egy alkalommal megtört a csend. A Szovjetunió kormánya 1956. október 30-án kiadott nyilatkozatában elismerte, hogy Magyarországhoz fűződő gazdasági kapcsolataiban nem érvényesült az egyenjogúság, és a teljes szuverenitás helyreállítását helyezte kilátásba. Ez azóta is elmaradt. Mit tudunk most a két ország gazdasági összefonódásának kialakulásáról és arról, hogy mi az oka ennek a titokzatosságnak- - kérdezzük Pető Iván gazdaságtörténészt.

- Titokzatosságra természetesen ott van szükség, ahol titkok vannak, vagyis ahol egyenlőtlen kereskedelmi megállapodások vannak, olyanok, amelyek Magyarországra nézve hátrányosak. Hogy milyen volumenű kereskedelem van a két ország között, az az ötvenes években, de még később is titoknak számított. Persze az egész korszakban nagy szerepet játszott az általános titkolózási mánia, a ködösítés, a tények elfedésének hajlama. De maguk a tények se túlságosan hízelgőnek két elvileg egyenrangúnak mondott országra nézve.

Mivel tudtommal ezek a szerződések mind a mai napig nem kerültek nyilvánosságra, erről közvetlenül és konkrétan keveset lehet tudni. Én inkább nem is erről beszélnek, hanem arról, ami valóban hátrányos, azaz hosszú távon hátrányos. Hiszen ha egy kereskedelmi megállapodásról, egy adott időszakra szóló áruszállítási megállapodásról kiderül, hogy hátrányos, jön egy új kormány, amely véget vet neki és új, előnyösebb megállapodást köt.

- Azt, hogy milyen hátrányos Magyarországra nézve a Szovjetunióval folytatott gazdasági kapcsolat, ma már mindenki tudja és érzékeli, de azt, hogy ennek a folyamata 1945-ben elkezdődik, sokkal kevesebben. Hogyan láncolták oda gazdaságunkat a Szovjetunióhoz?

- A két ország között különleges kapcsolatok jöttek létre a második világháború végén. 1945 januárjában Magyarország fegyverszüneti megállapodást kötött a Szovjetunióval. Igaz, ebben nem volt szó egyoldalú szovjet követelésekről. Viszont a nagyhatalmak beleegyezésével jelentős jóvátételre kötelezték Magyarországot, bár az összeget illetően nem volt közöttük teljes az egyetértés. A nyugati hatalmak csökkenteni kívánták a Szovjetunióba irányuló jóvátétel nagyságát, a Szovjetunió pedig növelni akarta. Végül is a szovjet állásponthoz közelebbi, de kompromisszumos megoldás született. Ez névlegesen 300 millió dollárt jelentett. Ebből 200 millió volt a Szovjetunióé, 70 Jugoszláviáé, 30 Csehszlovákiáé. Ez az akkori magyar gazdasági erőhöz képest igen súlyos teher volt. 1948-ig az összes magyar költségvetési kiadás egyharmadát elvitte. Ehhez tudnunk kell, hogy abban az időben a nemzeti jövedelem nagyon nagy része átment a költségvetésen. Arról viszont nem szólt a nagyhatalmi döntés, hogy milyen áron számolják a jóvátételt. Már az hátrányos volt, hogy a Szovjetunió Magyarország számára a legelőnytelenebb, 1938-as áron kívánt számolni, mivel a háború előtt az árak jóval alacsonyabbak voltak. A magyar kormány nagy nehezen kialkudta az ennél valamivel magasabb árakat. Így is - az akkori számítások szerint - közel duplájára nőtt az ország terhe, mint amit ez a 300 millió dollár jelentett volna. Ráadásul ezt a jóvátételi megállapodást 1945-ben ugyanolyan fix árakon kötötték, mint később a KGST-ben, és a világpiaci ármozgásokról gyakorlatilag nem vettek tudomást. Ez újra megduplázta, most már másodszor az eredeti terheket.

Mindezeken túl Magyarországra még újabb terhek nehezedtek a szovjet követelések nyomán. Egyrészt el kellett tartani a megszálló szovjet csapatokat. Másrészt a Szovjetunió nagyon jelentős követeléseket nyújtott be Magyarország állítólagos Németországgal szembeni tartozása fejében. Mivel Magyarország és Németország a háború alatt klíring megállapodásban voltak egymással, nem egyenlítették ki alkalmanként a bevételek és kiadások közötti különbséget, hanem csak nagyobb időközönként. A Szovjetunió, amelynek a potsdami szerződés megítélte a német aktívumokat, nem a teljes magyar?német kereskedelmi kapcsolatok mérlegét nézte, hanem letakarta a német tartozás oldalát, s Magyarországtól a német szállítások teljes ellenértékét követelte. Igen ám, de Magyarország jóval több árut szállított Németországnak, mint viszont, így Magyarország nemcsak elvesztette Németországgal szembeni követeléseit, hanem kettős veszteséget szenvedett. 1947-ig tartottak a tárgyalások, míg végül a Szovjetunió engedett, vagyis követeléseinek jelentős részét nem hajtotta be.

- Hát, ez így mind valóban irdatlan terhet jelenthetett. S a tetejébe az újjáépítés. De - ahogy eddig belénk sulykolták - a kritikus helyzetben a Szovjetunió sietett segítségünkre. 1945. augusztus 27-én a "gazdasági kapcsolatok kifejlesztése céljából" szerződést kötött Magyarországgal. Ebben 30 millió dolláros áruhitelt ajánlott fel. Hogyan értékeli ezt?

- Az első lépések egyike volt azon az úton, hogy a magyar gazdaságot a szovjet gazdasághoz kössék. Egy viszonylag nem nagy súlyú, de az akkori gazdasági helyzetben azért számottevőnek számító kereskedelmi hitelről van szó. Ez azt jelentette, hogy a Szovjetunió nyersanyagot szállít ilyen összeg fejében és Magyarország ezt áruval törleszti. S pontosan ez a kapcsolattípus határozta meg az elmúlt negyven évet. A Szovjetunió nyersanyagot szállít Magyarországnak, s a magyar gazdasági struktúra, a magyar gazdasági potenciál erre épül. Így kötődik a szovjet gazdasághoz. Persze kis lépés volt még ez a 45-ös megállapodás, de mindenesetre az irányát jelezte a szovjet elképzeléseknek.

Szoktak beszélni erről a kereskedelmi hitelről, de arról sokkal kevesebbet, hogy ugyanakkor ez egy csomag része volt, kötöttek több más megállapodást is. Ezek egyike az volt, hogy a magyar gazdaságban a Szovjetunió előjogokat kapott. Ez azt jelentette a gyakorlatban, hogy magyar?szovjet közös vállalatok vették át néhány kulcságazat, pl. a bauxitbányászat, olajipar, hajózás vagy légi közlekedés irányítását. Ez a rendszer 1952-ig többé-kevésbé érintetlenül megmaradt.

- Ez azt jelentette, hogy ezek a vállalatok gyakorlatilag szovjet irányítás alá kerültek?

- Azért a formákra vigyáztak. Volt egy szovjet vezérigazgató és egy magyar helyettes. Tehát látszólag ez vegyes vállalat volt, szakembereik is magyarok voltak, szovjet irányítás alatt. De a magyar kormánynak nem nagyon volt betekintése abba, hogy mit csinálnak a tőkével, itt hagyják, kiviszik vagy mire használják fel, erről alig-alig lehetett tudni valamit. Amikor felszámolták ezeket a vállalatokat, az iratokat is elvitték. Tehát források sem nagyon vannak arról, hogy hogyan működtek.

- Magyarország 1945 előtt elég egyoldalúan kötődött Németországhoz. Míg 1945 után a Szovjetunióval volt kénytelen teljesen egyoldalú kapcsolatot kialakítani. Hogy lehet összehasonlítani a kettőt?

- Az igaz, hogy valóban Németország dominanciája érvényesült a világháború előtti gazdasági kapcsolatokban, de Magyarország csak a háború alatt vált kiszolgáltatottá. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a német gazdaság fejlettebb volt mindenféle szempontból, mint a magyar. És egy fejlettebb országgal kialakított viszonylag egyoldalú kapcsolatból azért több előny származik, mint egy alapjában véve elmaradott országgal kialakult függő viszonyból. A Szovjetunióból modernebb technikát, a magyar ipart, a magyar gazdaságot húzó technikát alig-alig lehetett importálni.

A Szovjetunió három minőségben volt jelen Magyarországon, amelyek nem nagyon választhatók el egymástól. Egyrészt a szovjet hadsereg az 1947-es békeszerződésig teljes joggal, megszálló hatalomként volt jelen. Másrészt a Szovjetunió mint a jóvátétel címzettje nagyon fontos partnere volt Magyarországnak. A harmadik a formálisan gazdasági kapcsolatokra épülő jelenléte. Ezt egészíti ki még az, hogy a Szovjetunió a potsdami határozat értelmében megkapta a magyarországi német javakat és ez keveredett az 1945. augusztusi megállapodásokkal létrejött előjogokkal. A kettőből együtt alakult ki, hogy a Szovjetunió - 1948?49 után mint egyetlen külföldi - tulajdonnal is rendelkezett Magyarországon.

- Hogyan viszonyult ehhez a Nyugat?

- Nem örültek persze, de az ma már közhely, hogy alapjában véve leírták Magyarországot. Tudomásul vették, hogy Magyarország szovjet érdekszférába tartozik. Próbálták védeni megmaradt pozíciójukat, nem sok eredménnyel. Az 1945. augusztusi megállapodás után is azt hangoztatták, hogy a Szovjetuniónak nem lehetnek előjogai. Csak úgy lehetnének, mint győztes hatalomnak, de a győztesek között ők is ott vannak. Valószínűleg ennek következtében nem kapott még több területen a Szovjetunió előjogot.

- 1947-ben a Marshall-terv elutasításával aztán végképp eldőlt a játszma. A Szovjetunió milyen eszközökkel rendelkezett a nyomásgyakorlásra?

- Különböző időszakokban mással és mással. 1947-ig Magyarország megszállt ország volt. Minden magyar politikus úgy gondolta, hogy az ország érdeke jóban lenni a Szovjetunióval, tehát hacsak nem nagyon szélsőséges dolgokat követeltek, igyekeztek annak eleget tenni. Nemcsak nagyon aktív külpolitikát folytatott irányunkban a Szovjetunió, hanem közvetlenül képviseltette magát a kommunista párttal. Mindenki tudta, hogy a Szovjetuniónak nagyon sok beleszólási lehetősége van a magyar politikába és nagyo sok kellemetlenséget tudna tenni, ha a magyarok nem teljesítenék kívánságait.

Pontosan azt hívják politikai nyomásnak, amit a Szovjetunió kifejtett például 1947-ben a Marshall-terv elutasítása érdekében. Ez aztán betetézi a nyugati kapcsolatok leépítésére irányuló folyamatot, a magyar gazdaság egyre szorosabb szálakkal kötődött a szovjet gazdasághoz. Az akkori magyar polgári szakemberek ezt előnyösnek is tartották, hiszen általában az a séma élt a többség fejében, hogy a gazdagabb ország nyersanyagot visz el, s helyette készárut, bóvlit ad. S ez pontosan fordítva volt. Azt nem nagyon fogták föl, hogy mennyire veszélyes odakötni a magyar gazdaságot a szovjethez.

- Milyen szerepet játszottak a magyar gazdaságban a szovjet tanácsadók, s kapcsolatainkban a gazdasági törvényszerűségeknek vagy a politikai céloknak, eszközöknek volt nagyobb szerepük?

- Ott ült a szovjet "tanácsadó" a hierarchia minden pontján a minisztériumoktól a tervhivatalig, a politikai intézményekről nem is beszélve. És ha foszladozott is, de mégiscsak tartotta magát az a nézet, hogy a szovjet gazdaság fejlettebb, a Szovjetunió egy tapasztaltabb, nagy barát és ennek megfelelően kell viselkedni a kisebbnek, tapasztalatlanabbnak. Ha valaki valóban üzleti alapon akart tárgyalni szovjet partnereivel, akkor gyakran előfordult, hogy politikai alapon feljelentették. Ez az indirekt módszer az egész struktúrára rányomta a bélyegét. A tárgyalásokon ott ültek a magyar külkereskedők, akik egyáltalán nem kereskedtek, hanem államközi megállapodásokat kötöttek. Nyilván nem fogadtak el automatikusan mindent, de ahhoz kellett igazítani keménységüket, hogy bármikor megvádolhatják őket szovjetellenességgel vagy antikommunizmussal, mint ahogy ez meg is történt nem egy esetben, még a legmagasabb szinteken is. Ez lett a befolyásolás hatékony eszköze, különösen 1956 után. Ez nyilvánvalóan nem volt egy normális üzleti kapcsolat.

- Meddig működött a befolyásolásnak ez a módja?

- Hát, ameddig maga a rendszer állt. Évhez ezt talán nem lehet kötni. Mint ahogy a rendszer sem egyik napról a másikra számolódott föl, hanem elkezdett foszladozni, bomladozni. És ugyanígy a szovjet gazdasági kapcsolatok is, hiszen a Szovjetunió gazdasági helyzete alapvetően megváltozott az elmúlt tíz évben. Nyilván egy olyan ország, amely nem tudja ígéreteit betartani, amely nincs olyan gazdasági helyzetben, hogy gazdaságilag kézben tartsa a szomszéd országokat, az fokozatosan mássá válik, mint az a pöffeszkedő, hatalmas tekintélyt igénylő ország, mint ami a Szovjetunió az 50-es, 60-as években volt.

- Kapcsolataink alakulásában megfigyelhetők-e jól elkülöníthető szakaszok?

- Elég nehezen. Hiszen 1945-ben rögtön elkezdődött Magyarország odaláncolása a szovjet gazdasághoz, és ez folyamatosan haladt előre. Ha szakaszhatárról lehet egyáltalán beszélni, akkor ?56 volt az talán annyiban, hogy a nagyon durva egyoldalúság ekkor megszűnt. Már amennyire ezt föl lehet mérni, ezután nem kötöttek annyira hátrányos szerződéseket Magyarország rovására. Az 1956. október 30-i szovjet kormánynyilatkozatból valami olyasmi sejtődik ki, hogy az egyenlőtlen szerződések sem voltak idegenek a Szovjetuniótól.

1956 után finomabb módszerekkel kötöttek, ha nem is egyenlőtlen, de azt súroló megállapodásokat, és a hatvanas évek iparfejlesztése idején még szorosabban odaláncolták Magyarországot a szovjet gazdasághoz. Olyan iparágak épültek ki, olyan termelőberendezések épültek, amelyek csak szovjet nyersanyaggal voltak képesek dolgozni, csak az biztosította, hogy az adott rendszerben rentábilisak legyenek. Tehát - és itt tartunk most - ha elvágnák a szovjet nyersanyagforrás útját, s elvágnák a szovjet piacot, akkor a magyar gazdaság összeomlana. Legalábbis nagyon közel állna hozzá, hiszen azok a termékek, amelyeket előállítanak a szovjet piac kiszolgálására, azok máshol fölöslegesek és eladhatatlanok. Magyarország kényszerhelyzetben van, nem tud meglenni szovjet nyersanyag nélkül, és ezért kénytelen lesz megvásárolni azt, akár dollárért is. Tehát Magyarország a kényszerkapcsolatok rendszere miatt csak rosszul járhat. Olajat persze lehet venni más országtól is, de a magyar villamosenergia-rendszer a Szovjetunióval való közvetlen kapcsolatra épül, azt nem lehet mással helyettesíteni. A kőolaj- és földgázvezetékek is nehezen elszakítható köldökzsinórt jelentenek. S az igaz, hogy a Szovjetunióban termelési csőd és szállítási káosz van, és szerződéses kötelezettségeit is egyre nehezebben tudja teljesíteni, de a köldökzsinór még létezik.

- Köszönöm a beszélgetést.