2017. június 22.

Tito zászlaja alatt

Szerző: Hornyák Árpád

A délvidéki magyarok a második Jugoszláviában

A második világháború után a föderatív berendezkedésű szocialista Jugoszlávia három tagköztársaságában élt magyar kisebbség: a Szerbiához tartozó Vajdaság Autonóm Tartományban, a Horvát Köztársaságban, illetve a Szlovén Köztársaságban. (Mindegyik nevében ott volt természetesen a "Szocialista" jelző.)

A délvidéki magyarok száma a háború után jelentősen csökkent. Mintegy 80 000-en vándoroltak el főleg Magyarországra, (bár e számnak jelentős részét azok az állami tisztviselők és családtagjaik tették ki, akik a terület 41-es visszacsatolása után költöztek a Délvidékre) s a délvidéki magyarokat ért megtorlás is tízezres nagyságrendű áldozatot követelt. A jobbára az elüldözött németek helyére, a tudatos nemzetiségpolitika jegyében végrehajtott betelepítés keretében pedig több százezer délszláv, többségében szerb érkezett az ország legelmaradottabb vidékeiről. Mindennek következtében a Délvidék etnikai összetétele jelentősen módosult. 1948-ban az első hivatalos jugoszláv népszámlálási adatok szerint az országban 496 492 magyar élt, (3.2. %). Ebből a 428 750-en Vajdaság területén (a Vajdaság összlakosságának 26 %-a), egy tömbben a Tisza jobb partján, illetve nagy számban Észak-Bácskában. A háború utáni 50 000 fős horvátországi magyarság főleg a Dráva-szögben, míg a 10 000 fős szlovéniai magyarság döntően a határ mentén, a Muravidéken élt.

Az indulatok elültét követően a Josip Broz Tito vezette Jugoszlávia új nemzetiségi politikát hirdetett. Az egyenjogúság jegyében jelentős számú magyar - több mint 18 000 család - jutott földhöz. Miután a kommunista pártban a nemzetiségek aránya a párt nemzetiségpolitikájának köszönhetően számarányuknál nagyobb mértékű volt, viszonylag jelentős számú magyar származású személy került be a politikai életbe. A jugoszláviai magyarság nemzetiségi alapú politikai önszerveződésének lehetősége azonban szinte a nullával volt egyenlő. A titói korszak egyrészt kommunista mivoltából fakadóan sem tette lehetővé a politikai érdekérvényesítésre irányuló szervezkedést, másrészt kizárta azt a testvériség-egység elvének gyakorlati alkalmazása is.
A magyarság elitje teljes egészében lecserélődött a második világháború után. Alapvető eltérés volt a két világháború közötti időszakhoz képest az is, hogy nem beszélhetünk önálló kisebbségpolitikáról, hanem csak a Jugoszláv Kommunista Párton belüli érdekérvényesítésről. A kisebbségi közösségek (így a magyarság is) nem fogalmazhattak meg jövőképét, nem választhatták meg vezetőiket, és nem ellenőrizhették intézményeiket. A másik lényeges dolog, hogy a bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások a magyar kisebbségnél is megmutatkoztak, sőt, sok esetben fokozottabban érvényesültek, mint a többségi társadalmaknál. A kollektivizálás következtében elvesztek az egyházi, községi tulajdonok, megrendítve a magyarság társadalmi és gazdasági pozícióit, s lehetetlenné téve a saját közösségi intézmények fenntartását. A jugoszláv vezetés által is követett, nehézipart és egyáltalán az ipart támogató politika jegyében a háborút követő években a Délvidéken leszerelték és kevésbé fejlett területekre telepítették a meglévő üzemek és gyárak egy részét. Az 1950-es évektől azonban új ipari létesítményeket alapítottak átalakítva a Vajdaság és azon belül a magyarlakta területek gazdasági szerkezetét is, aminek következtében jelentősen megváltozott a magyar népesség társadalmi struktúrája is. Miközben a háború előtt a magyarság kétharmada falun élt, 11 %-a volt ipari munkás, 11% pedig iparos és kiskereskedő, a háború után rohamosan csökkent a mezőgazdaságban dolgozók száma. A nagymértékű iparosítás eredményeként rövid időn belül jelentősé vált az elvándorlás faluról városba, ami a korábbi viszonylag zárt agrárközösségek - amelyek egyben etnika közösségek is voltak - felbomlását, s egyúttal e közösségek elöregedését eredményezték. Csökkent a mezőgazdaság részesedése a megtermelt javakban: az 1970-es évekre a korábbi 59%-hoz képest már csak 31%-át adta a Vajdaság társadalmi össztermékének. Még látványosabb volt ez az átalakulás a Dráva-szögben, ahol a magyarság 39%-a dolgozott az iparban, és a Muravidéken, ahol a társadalmi szektorban dolgozók háromnegyedének az ipar nyújtotta a megélhetést.

Az 1945 tavaszától meghirdetett új jugoszláv kisebbségpolitika valójában kirakatpolitika volt. Szakított a korábbi időszakok erőszakos asszimilációs gyakorlatával, s helyette a burkolt asszimilációra helyezte a hangsúlyt. A titói Jugoszláviában elismerték az egyén kisebbségi jogait, de megakadályozták a jelentősebb kisebbségek közösséggé szerveződését. A toleráns jugoszláv nemzetiségi politikát alapvetően a politikai reprezentáció, az oktatás, a kultúra és nyelvhasználat területén lehet legjobban megragadni. A politikai képviselet területén az egyenjogúság/egyenlőség jegyében kínosan ügyelt az arányosságra. Az autonómiát kapó Vajdaság tartományi parlamentjének 37 magyar tagja volt (150-ből). A tartományt 110 fő képviselte a szövetségi parlamentben, a belgrádi Szkupstinában, ebből 26 magyar volt, ami megfelelt a területen élő magyarok számarányának. A jugoszláv vezetés biztosította a kisebbségeknek a szabad nyelvhasználat lehetőségét, azt, hogy létrehozzák saját intézményeiket, de már azok megalakulásától kezdve igyekezett nemzeti szempontból jellegtelenné tenni őket. A jugoszláviai magyar értelmiség számára biztosította a politikai, tudományos és civil karriert, de igyekezett kiszakítani őket természetes közegükből, és elválasztani őket anyanyelvüktől. A legrangosabb magyar intézményeket Újvidékre helyezte, aminek következtében a magyar értelmiség bizonyos fokig elszigetelődött a jóval északabbra élő magyar tömegektől.

A Vajdaság autonómiájának gyökerei az 1690-es évekig nyúlnak vissza, amikor a szerbek nagy bevándorolásakor és után I. Lipót császár dekrétumaimban különféle kiváltságokat ígért a betelepülő szerbeknek. 1849-ban a Habsburg kormányzat létrehozta a területileg különálló Vajdaságot, amely 10 éves fennállás után megszűnt, és betagolódott a magyar vármegyerendszerbe. A két világháború közötti időszakban nem volt önálló közigazgatási egység, ám 1945-ben a Szerb Köztársaság autonóm tartományaként külön területi-közigazgatási egységgé szervezték. Ennek kezdetben, az 1960-as évekig nem sok valódi tartalma volt. Igazi jelentőségre csak az 1974-es alkotmányt követően tett szert, amikor a terület szinte a köztársaságival azonos státust kapott. Az önigazgatás bevezetésével elindult a decentralizációs folyamat, ami az 1974-es alkotmánnyal érte el csúcspontját, amikor is területi, de ugyanakkor nemzeti alapon szervezett, lényegében önálló pártokra bomlott a Jugoszláv Kommunista Szövetség. A Vajdaságban egy a helyi érdekeket szem előtt tartó hatalmi csoport került hatalomra, amelynek voltak magyar nemzetiségű, de teljesen a jugoszlávizmussal azonosuló tagjai is. Ezt a vezetést buktatta meg 1988 őszén a "joghurtforradalommal" a Slobodan Miloseviç vezette Szerb Kommunista Szövetség, majd fél évvel később, Szerbia új alkotmányával gyakorlatilag felszámolta a Vajdaság autonómiáját.

A jugoszláviai magyar nyelvű oktatás viszonylag jó helyzetben volt a többi utódállamhoz képest. Az ötvenes években kiépült a gimnáziumokból, szakközépiskolákból és szakmunkásképző iskolákból álló magyar nyelvű középfokú oktatási hálózat, amely viszonylag jól lefedte a tartományt, bár természetesen sohasem sem volt tökéletes. A nagyfokú tanárhiányt enyhítette az Újvidéki Egyetem beindulása 1954-ben, illetve az ott 1959-ben megszervezett magyar tanszék, ahol középiskolai magyartanárok képzése is folyt. 1969-ben az Újvidéki Egyetemen felállították a Hungarológiai Intézetet. A magyarnyelvű felsőoktatási intézmények sora azonban ezzel gyakorlatilag véget is ért. Ráadásul a vajdasági hivatalos szervek adminisztratív eszközökkel csökkentették a Magyarországon tanuló magyar hallgatók számát. Mindez nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság értelmiségi utánpótlása messze az országos átlag mögött maradjon. (1984-ben is csak 10,3% volt a magyarok aránya a felsőoktatásban, holott a Vajdaság össznépességnek ekkoriban még közel 20%-át tették ki) A hatvanas évektől drasztikusan csökkent a magyar nyelven tanuló gyermekek száma az általános iskolákban, és a középiskolákban is. Az 1966/67-es tanévben még több mint 40 000 1985-ben pedig már csak 26 000 volt az általános iskolákban magyarul tanuló gyermekek száma. Ez a nagyfokú csökkenés csak részben magyarázható a gyermekhiánnyal, még ha igaz is, hogy az 1970-es évekre a magyarság születésszáma 0,019%-re süllyedt, ami a legalacsonyabb volt egész Jugoszláviában.. Az okok sokkal inkább a burkolt asszimilációban, a vegyes házasságok egyre növekvő számában, részben a külföldön vendégmunkát vállaló magyarok nagy számában keresendők. Itt kell megemlíteni még a jugoszláv identitás viszonylagos népszerűségét a magyarság körében, különösen az állami adminisztrációban, közigazgatásban dolgozók, illetve a vegyes házasságot kötők és leszármazottaik között, ami a 80-as évekre elérte a tízezres nagyságrendet.

A vajdasági magyarság társadalmi rétegzettsége-iskolázottsága alapján az egykori Jugoszlávia területén a sereghajtók között foglalt helyet. Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában is körükben volt a legmagasabb a mezőgazdaságban dolgozók aránya, mint ahogy az iparban foglalkoztatott szakképzetlen munkások aránya is. 1968-ban a magyaroknál a fizikai dolgozó - szellemi dolgozó aránya 82-18 volt, miközben az országos átlag 70-30 volt.. A fizikai dolgozók fele is szakképzetlen vagy betanított munkás volt, csak az albánok múlták alul ezt a számot.

Délvidéki magyar sajtó és elektronikus média. 1945 őszétől jelent meg a Magyar Szó, amit a hatvanas évekre már alighanem joggal tartottak a legjobb magyar nyelvű napilapnak (a magyarországiakat is beleértve). Az 1980-as évekre példányszáma elérte hétköznap a 30 ezret vasárnap pedig a 70 ezret. Sorra alakultak gyerek- és ifjúsági lapok is, Képes Ifjúság és a még fiatalabb korosztálynak szóló Jó Pajtás. Magas színvonalú folyóiratok jelentek meg a hatvanas évektől, mint a nagy hagyományú Híd, az újonnan indított Új Symposion, illetve a Létünk. Az Újvidéki Rádió 1949-től sugárzott magyar nyelven is, s az 1980-as évkre műsorideje napi 19 órára nőtt. Az 1971-ben megalakult Újvidéki Televízióban 1975-ttől volt magyar adás, és a következő évtizedben a magyarul sugárzott műsoridő heti 10 órára duzzadt. Újvidéken alapították meg a Forum Kiadóházat, amely a korszak legmodernebb technikájával felszerelt nyomdájával rendelkezett, s a legfejlettebb volt a maga nemében az egész térségben. Mindezek az intézmények biztosították egy magyar elit kialakulásának a lehetőségét, és valóban példa nélkülinek volt tekinthető a korszakban a Kárpát.medencében. Ugyanakkor azonban mindvégig jelen volt a jugoszláv vezetés részéről az az igény, s ez különösen a 60-as évek derekától erősödött fel, hogy egy az egyetemes magyar kultúrától elkülönülő, speciális jugoszláv magyar kultúrát alakítson ki, amelynek vezetői elfogadják a jugoszlávizmus gondolatát és készek beleolvadni ebbe a nemzetek felett álló eszmei-ideológiai képzeletbeli egységbe.

A kultúregyesületek számában is jelentős növekedés mutatkozott a két világháború közötti időszakhoz képest. 1948-ban 62 magyar kultúregyesület létezett, négy évvel később a Szabadka melletti Palicson megrendezett Magyar Ünnepi Játékokon pedig már 120 vajdasági magyar kultúregyesület vett részt. A vajdasági magyar kultúra csúcsintézménye az 1945 nyarán Szabadkán megalakult Vajdasági Magyar Kultúrszövetség volt, amely egybefogta és lefedte a művelődési élet minden ágát. 1948-ban "önkéntes" alapon kimondták e szövetség megszűnését, és beolvadását az Újvidéken megalakult Vajdasági Közművelődési Közösségbe, aminek a magyar csak egyik osztálya volt. A művelődési élet központja ily módon átkerült Szabadkáról Újvidékre, s a magyar kulturális élet elveszítette tömegbázisát. Hasonlóan alakult a magyar színjátszás sorsa is.

Jugoszlávián belül Horvátországban mintegy 50 000 magyar nemzetiségű lakos élt a második világháború után. 1945-ben Horvátországban is megnyíltak a magyar tannyelvű iskolák. Miként a Vajdaságban, itt is a tanítók/tanárok hiánya okozta a legnagyobb gondot. 1949 novemberében Eszéken megalakult a Horvátországi Magyar Szövetség, ezzel egy időben jelent meg a szervezet hetilapja a Magyar Néplap, amit egy év kihagyás utána a 1951-ben a magyar Képes Újság váltott fel, mely általában 2500-3800 példányban jelent meg a korszakban. A Horvátországi Magyar Szövetség meghatározó szerepet játszott a magyar művelődési élet megszervezésében, szinte minden magyar faluban kultúregyesületeket alakított. Az 1950-es évek elején 83 magyar egyesület működött: 62 kulturális, 12 vadásztársaság és 9 sport és testnevelés jellegű egyesület. A horvátországi magyarság létszáma csökkent a leggyorsabban, az 1991-es népszámláláson már csak 22 355-en vallották magukat magyarnak.

A szlovéniai Muravidéken a vajdaságihoz és horvátországihoz hasonlóan alakult a magyarság helyzete: betelepítések, kultúregyesületek szervezése majd felszámolása. A szlovéniai magyaroknak egy hetilapja volt, a Népújság, amely kb. 2000 példányban jelent meg. Változást az 1959-es párthatározat, majd az 1963-as alkotmány hozott, amikor lassan kitárultak a muravidéki magyarság lehetőségei. Az alkotmány a köztársaságok hatáskörébe utalta kisebbségi kérdést. Szlovénia élt a lehetőséggel, s az Olaszországban és Ausztriában élő szlovének helyzetének javítása érdekében példát mutató kisebbségpolitikába kezdett.

Jugoszlávia külpolitikai, gazdasági és politikai mozgásszabadsága a második világháború után, egy rövid időszakot leszámítva, sokkal nagyobb volt, mint a többi szocialista országé, s ebből következően nemzetiségi/kisebbség politikája is rugalmasabbnak bizonyult. Ez a rövid, kedvezőtlen időszak a Tito és Sztálin közötti 1948-as szakítást követő éveket ölelte fel. A Tájékoztató Iroda (KOMINFORM) és a szocialista országok támadásaival szemben a jugoszláv államnak és a kommunista pártnak védekeznie kellett. Ennek a védekezésnek a jegyében nyúltak vissza a marxi elvekhez, és vezették be 1950-ben a szocialista munkás önigazgatást, majd az 1953-as jugoszláv alkotmány az önigazgatás rendszerét a kultúra és a társadalmi élet területeire is kiterjesztette. Ezzel egyidejűleg fontosnak tartották megnyerni a kisebbségeket, és gesztusokat tettek irányukban, demonstrálandó a Párt toleráns politikáját. Ennek egyik legékesebb példája a palicsi Magyar Ünnepi Játékok, amelynek megrendezésére 1952-ben került sor, amikor Magyarországgal a legrosszabbak voltak a kapcsolatai. Ugyanakkor az ország fenyegetettsége idején - a kisebbségek részéről potenciálisan fenyegető veszély megelőzésére - Belgrád fontosnak tartották megtiltani a kisebbségek önálló szerveződését. Ilyen lépés volt a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség már említett felszámolása 1948-ban.

A világháborút követően a jugoszláv vezetés és törvényhozás nem foglalkozott különösebben a kisebbségi kérdéssel. 1959. március 24-én azonban a JKSZ Központi Vezetőségének Végrehajtó Bizottsága határozatot fogadott el a nemzeti kisebbségekről. A kettős kötődés jegyében megfogalmazott formula szerint a kisebbségek nem csak annak a nemzetnek a részei, amelyből származnak, hanem összekapcsolódnak azzal az országgal is, amelyben élnek, s minél biztosabb egyenjogú helyzetük, annál zavartalanabb fejlődésük. A párthatározat, amely szerint a kisebbségek szerves részeivé váltak a szocialista jugoszláv közösségnek, fontosnak tartotta kiküszöbölni a vezető tisztségek betöltésénél a nemzetiségek igaztalan mellőzését. Nagyobb figyelmet kívánt fordítani a kétnyelvűség érvényesítésére, helyeselte a helyi kisebbségi művelődési szervezetek működését, amelyeket községi és járási közművelődési közösségek fognak össze, de szervezeti egyesítésüket nem tartotta szükségesnek. Az 1963-as alkotmány nemzeti kisebbségi téren előrelépést hozott, amennyiben a nemzeti kisebbségeket ezután nemzetiségeknek nevezték. Az 1974. évi jugoszláv alkotmány pedig lehetővé tette, hogy Horvátországban és Szlovéniában legyenek vertikális országos nemzetiségi szervezetek, ám Szerbiában, ahol a magyarság mintegy 90%-a élt, nem engedélyezték ilyen szervezet létrejöttét. (Ennek fő oka az volt, hogy a Vajdasággal azonos státuszú Koszovó tartomány nagyszámú albán lakosságának nem kívántak ilyen jogokat biztosítani.)

A jugoszláviai gazdasági és politikai reformok szükségszerűen éreztették jótékony hatásukat a vajdasági és általában véve a jugoszláviai magyar szellemi életre. A kisebbségek, így a magyarok gazdasági, politikai és kulturális helyzete is sokkal jobb volt Jugoszláviában, mint a környező államokban. Jugoszlávia egyenrangú polgáraiként ők is részesedhettek a korszak pozitív jelenségeiből. 1965 januárjában indult útjára az Új Symposion irodalmi-kulturális folyóirat, amely közvetítő lehetett, és egy ideig volt is a világ és a vajdasági magyar, illetve a magyarországi magyar irodalom között. A lap alapítása egybeesett a jugoszláv vezetésnek a hagyományos nemzeti felfogáson felülemelkedő, és azt meghaladó "jugoszláv nemzet" létrehozására irányuló törekvésének kezdetével. A vajdasági magyar szellemi elit többsége azon a véleményen volt, hogy érdemes feladni a hagyományos magyar nemzetfogalmat a jugoszlávizmus javára. Ezzel egy időre elnyerték a jugoszláv reformkommunisták rokonszenvét és támogatását. Mihelyt azonban az irodalmi hagyományok mellett a társadalom negatív jelenségeit is elkezdték bírálni, a hatalom közbelépett, odacsapott, és a kezdeményezéseket, velük együtt a már meglévő intézményeket betiltotta. Így került sor, 1982 karácsonyán Illyés Gyulának a vajdasági magyar vezető elitet is elmarasztaló írására reflektáló írás megjelentetésére ("Még Illyés Gyulától sem") a Belgrádi vezetés megrendelésére, majd 1983 májusában részben ugyancsak Illyés kapcsán az Új Symposion szerkesztőségének, mint ellenzéki ízű, anarcho-liberalista, újbalos és nacionalista gondolatok beszivárgását lehetővé tévő csoportnak a leváltására.

1945 őszén Szabadkán megalakult az első állandó színház, a Magyar Népszínház, amely az Újvidéki Színház megalakításáig, 1973 közepéig a Vajdaság egyetlen állandó magyar színháza volt. Igaz önálló intézményi létét 1951-ben megszűntették, amikor a Horvát Népszínházzal együtt beolvasztották az újonnan létrehozott Szabadkai Népszínházba, amelynek magyar társulataként működött tovább. A hetvenes évek második felétől kezdődő fokozatos művészi hanyatlásból a jugoszláv színházi élet fenegyereke, Ljubi‰a Ristiç volt hivatott a központi hatalom megbízásából kivezetni a Szabadkai Népszínházat, aki azonban ehelyett 1985-ben kezdődő tízéves regnálása alatt tönkretette mind az épületet mind pedig a magyar színjátszást.

Egyedi jelenségnek is tekinthető a Kárpát-medencei magyar színjátszás történetében az 1978-ban megalakuló tanyaszínház. A vajdasági magyar színjátszás gyöngyszeme, mint az Újvidéki Művészeti Akadémia nyári színpada, jött létre, amely ekhós szekérrel járta a Délvidék eldugott magyarlakta településeit, időnként Horvátországba és Szlovéniába is eljutva, s évente mintegy 20 000 néző láthatta előadásukban a magyar és az egyetemes színpadi szerzők darabjainak feldolgozását.

A magyarok számának és arányának változása Jugoszláviában a második világháború után

év


1948
1953
1961
1971
1981
Jugoszlávia
magyarok száma
496 492
502 175
504 368
477 374
426 867
%


3,1
3,0
2,7
2,3
1,9
Vajdaság
magyarok száma
418 180
438 636
442 560
423 866
385 356
%


25,6
26,00
23,8
21,7
18,9
Horvátország
magyarok száma
51 399
47 711
42 347
35 488
25 439
%


1,4
1,2
1,0
0,8
0,5
Szlovénia
magyarok száma
10 579
11 019
10 498
9 785
9 496
%


0,8
0,7
0,6
0,6
0,5