Szerző: Békés Márton

Ifj. gróf Andrássy Gyula
(1860. június 30., Tőketerebes–1929. június 11., Budapest)
A dualizmus első magyar miniszterelnökének és az Osztrák–Magyar Monarchia második közös külügyminiszterének fia. Bécsi magántanuló évei alatt apjától kapta élénk külpolitikai érdeklődését. 1883-ban a konstantinápolyi követségen fogalmazóhelyettes. Egy év múlva diplomáciai vizsgát tett, Berlinben jogot hallgatott. A ’80-as évek utolsó harmadától kezdve 67-es, szabadelvű párti, liberálkonzervatív meggyőződésű politikus. 1894–95-ben a király személye körüli miniszter. Tisza első kormánya idején csatlakozott a szövetkezett ellenzékhez, amikor is kilépett a Szabadelvű Pártból. 1905-ben alapította meg az elnökletével működő Alkotmánypártot, amely 67-es alapon állt, de ellenezte Tisza politikáját, és nemzeti célokat is megfogalmazott. 1906-tól 1910-ig az ún. koalíciós kormány belügyminisztere. Ezt követően, pártját is feloszlatva, párton kívüli képviselő és a parlamenti ellenzék egyik vezéralakja. 1913-ban alapította újra az Alkotmánypártot. 1918 októberében a király kérésére Svájcban az antant megbízottainál próbált kedvező béke-megállapodást kilobbizni, október végén a Monarchia utolsó külügyminisztere volt. A forradalmak idején Svájcban maradt, majd a bécsi Antobolsevista Comité egyik vezetője lett. 1920-ban Miskolc párton kívüli legitimista képviselőjévé választották. 1921 februárjában a KNEP elnökévé választották. Az 1921 húsvéti, első restaurációs kísérlet idején Bethlennel együtt utazott a Szombathelyen tartózkodó királyhoz, hogy rávegye a visszavonulásra. 1921 őszén Bethlennel megállapodott, hogy a királykérdést egyik fél sem tekinti aktuálisnak, amely paktum egybeesett a tudtán kívül bekövetkezett második restaurációs kísérlettel. A királyi párral együtt Tatán elfogták, és néhány hétig vizsgálati fogságban tartották. 1922 elején alapította meg Friedrich Istvánnal a Keresztény Nemzeti Földmíves és Polgári Pártot, amelynek budapesti listáján ismét bekerült a Házba. Andrássy egyszerre volt a Bethlen-kormány kíméletlen ellenfele és kritikusa a fajvédő ellenzéknek, amely elszigetelte őt. A kormány 1926-ban kibuktatta a parlamentből. A legitimista mozgalom vezetőjeként állam- és közjogi tanulmányok, cikkek és beszédek tucatjával (A királykérdés jogi szempontból. 1920, Miskolci programbeszéd. 1920, Törvényes királyság és a magyar függetlenség. 1928) igyekezett bizonyítani a Habsburg-ház trónhoz való jogát. Jelentősnek tekintik államjogi és történetírói munkásságát is (Az 1867. évi kiegyezésről. 1896, A magyar állam fönnmaradásának és alkotmányos szabadságának okai. I–III. 1901–11). Az első világháború alatt és után számos, mára forrásértékű munkát alkotott (A háború és a társadalom. 1914, A jó béke céljai. 1915, Kinek bűne a háború? 1915, A magyarság és a németség érdekszolidaritása. 1916, A világháború problémái. 1916, A háború és a béke. 1918, Diplomácia és világháború. 1920, A világháború előzményei. I–II. 1925–26). 1898-tól akadémiai tag. Az általa nem kedvelt Károlyi Mihály unokahúgának férje volt. Felesége szintén részt vett a legitimista politizálásban, amint egy ideig nevelt lánya, Andrássy Klára grófnő (herceg Odescalchi Károlyné) is, aki később baloldali gondolkodású lett.

Gróf Apponyi Albert
(1846. május 29., Bécs–1933. február 7., Genf)
Apponyi György, az utolsó udvari kancellár fia. Pesten és Bécsben jogot hallgatott, a ’60-as évek végén hosszabb ideig Nyugat-Európában tartózkodott. 1872-től Deák-párti képviselő, 1875–77 között főrendiházi tag. Ezt követően csatlakozott a Sennyey-féle Konzervatív Párt–Jobboldali Ellenzékhez. 1878-tól az Egyesült, majd Mérsékelt Ellenzéki („habarék”) Párt vezére volt. 1899-ben – Széll Kálmánt támogatva – belépett a kormánypárti Szabadelvű Pártba, 1901–1903 között a képviselőház elnöke volt. 1903 végén kilépett a Szabadelvű Pártból, és újból megszervezte a 67-es ellenzéki Nemzeti Pártot, amely több nemzeti kérdésben szemben állt a szintén 67-es alapon álló kormánnyal. 1904 végén – már az egész ellenzék informális vezetőjeként – csatlakozott a Függetlenségi Párthoz, részben feladva addig követett 67-es meggyőződését. 1906–1910 között az ún. koalíciós kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. 1910-től a mérsékelten függetlenségi Kossuth-párt tagja, Kossuth Ferenc halála után, 1914-től a párt elnöke. 1917. júniustól 1918. májusig ismét közoktatásügyi miniszter. A Tanácsköztársaság üldöztetése elől eberhardi birtokára vonult vissza, amelyet később a csehszlovák állam elkobzott. Az I. világháború után a magyar békedelegáció vezetője volt Versailles-ban, ahol több nyelven tartotta meg híres beszédét. 1920-tól haláláig legitimista meggyőződésű, párton kívüli parlamenti képviselő. A Nemzet- és az Országgyűlésben a legitimista ellenzék vezérszónoka volt, élénken tiltakozott az 1921. novemberi trónfosztó törvény ellen, több ízben követelte a titkos, egyenlő választójog bevezetését és a szociális reformokat. Andrássy Gyula halála (1929) után a legitimista mozgalom tekintélyes vezető személyisége volt. A legitimizmust és a királykérdést nem tartotta politikailag aktuálisnak, sőt kifejezetten nem pártkérdésként kezelte. Gondolkodására jellemző, hogy megalapította a kulturális- és művelődési jellegű Magyar Nők/Férfiak Szent Korona Szövetségét. 1923-tól haláláig Magyarország főképviselője volt a Népszövetségben, egy évtizeden keresztül számos missziót látott el az ország érdekében, külpolitikai aktivitása rendkívül kiterjedt volt, alakját országos tisztelet övezte. 1931-ben Jászberény város aranymandátumos képviselője lett, vagyis fél évszázadon át folyamatosan megválasztották. 1898 óta volt akadémiai tag. Szolgálataiért IV. Károly az Aranygyapjas Rend lovagjává avatta. Fia, Apponyi György is legitimista politikus volt.

Gratz Gusztáv
(1875. március 30. Gölnicbánya–1946. november 21. Budapest)
Azon kevesek egyike, akik protestáns (evangélikus) létükre legitimista meggyőződésű értelmiségiek voltak. Kolozsvárott és Budapesten végezte jogi tanulmányait. Kezdetben a Pester Lloyd, majd a bécsi Die Presse munkatársa, 1906-tól a Neue Freie Presse szerkesztője. 1899-ben a Huszadik Század c. folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, utóbbiból 1906-ban – más konzervatív-szabadelvű tagokkal együtt – annak radikalizálódása miatt kivált, a lapot 1903-ig szerkesztette. Alkotmánypárti, majd 1910-től munkapárti képviselő (újegyházi kerület), 1912-től a Gyáriparosok Országos Szövetségének ügyvezető igazgatója. 1917. június–szeptember között az Esterházy- és a Wekerle-kormány pénzügyminisztere, részt vett a breszt-litovszki és a bukaresti béketárgyalások gazdasági tanácskozásaiban is. 1918–19-ben a bécsi ellenforradalmi szervezkedés részese. 1919 novemberétől Magyarország bécsi követe, 1921 januárjától IV. Károly első visszatérési kísérletéig (1921. április közepéig) az első Teleki-kormány külügyminisztere. A második restaurációs kísérletben részt vett, amikor is a királyi ellenkormány külügyminisztere volt. Budaörs után rövid időre vizsgálati fogságba került. 1922-től publicisztikai, történetírói és közgazdasági tevékenységet folytatott, a korszak egyik legobjektívebb történet- és közgazdasági írójaként. Számos cikke jelent meg például (az általa 1939-ben főszerkesztett) Pesti Naplóban, a Magyar Szemlében. Történeti munkái ma is historiográfiai alapműveknek számítanak (Tisza Kálmán élete. 1901, A dualizmus kora. I–II. 1934, A forradalmak kora. 1935, Magyarország a két világháború között. 2001). 1924-ben Bleyer Jakabbal együtt megalapította az Ungarländischer Deutscher Volksbildungs-Vereint, amelynek elnöki tisztségéről 1938-ban lemondott, mivel a kormány ekkor elismerte a Volksdeutsch-mozgalmat. Szerkesztette az Ungarisches Wirtschaftsarchiv c. gazdasági évkönyvet és A bolsevizmus Magyarországon (1920) c. tanulmánygyűjteményt. 1941-ben az MTA levelező tagja lett. 1927-től Bonyhád párton kívüli független, 1936-tól Észak-Budapest polgári szabadság párti képviselője volt. A németek 1944 nyarán Mauthausenbe hurcolták. A tábor felszabadulása után visszatért Magyarországra, s rövidesen meghalt. Egész pályája során kitartott a szabad piacgazdaság és a hagyományos társadalmi kötelékek együttes fenntartása mellett, monarchista–legitimista meggyőződése mérsékelt szabadelvűséggel és klasszikus liberális konzervativizmussal párosult.

Griger Miklós
(1880. november 22., Körmöcbánya–1938. február 28., Budapest)
A Budapesti Egyetem teológiai karán szerzett doktori oklevelet. Jánoshegyen és Körmöcbányán káplán, majd Jánosréten, Bakonysárkányban, Sóskúton, végül 1930-tól Bicskén római katolikus plébános. 1910-ben a Katolikus Néppárt színeiben jelöltette magát, de mandátumot nem szerzett. Rendszeresen írt az Egyházi Közlönybe, a néppárti Alkotmányba és a keresztényszocialista Igaz Szóba. 1919 tavaszán a székesfehérvári megyegyűlésen ellenforradalmi szónoklatot tartott. 1919–20-ban a Keresztény Szociális Gazdasági Párt tagja. 1920-ban Csorna küldte KNEP-színekben a Nemzetgyűlésbe, 1923 és 1925 között az Országos Keresztényszocialista Párt mandátumával képviselte kerületét. 1926-ban legitimista–keresztényszocialista programmal (KGSZP) választotta meg ismét a csornai kerület. 1933-ban alapította meg a Nemzeti (Legitimista) Néppártot. A párt vezetőjeként szociálpolitikai reformokat és a királyság teljes restaurációját követelte. Gömbös legkeményebb ellenfelének számított bel- és külpolitikai kérdésekben, 1935-ben a kormányzat kibuktatta a parlamentből s csak 1937-ben szerzett ismét mandátumot, Lovasberényben. Ekkorra azonban az egyre inkább balra csúszó Griger elvesztette a legitimista mozgalom vezetőinek bizalmát és támogatását. 1937 elején pártja beolvadt az Egyesült Keresztény Pártba. Két hosszabb írásában (A legitimizmus és a magyar feltámadás. Aktuális-e a királykérdés? 1936, Népkirályság vagy diktatúra? 1937) az ún. „szociális népkirályság” elgondolását körvonalazta.

Lajos Iván
(1906. február 3., Pécs–1949. szeptember 10., Tartagul)
1929-ben Pécsett végezte állam- és jogtudományi tanulmányait, majd az évtizedfordulón a bécsi Collegium Hungaricumban tanult. 1935-ben tanügyi fogalmazógyakornok, később fogalmazó lett Pécsett. Érdeklődési köre és legitimista meggyőződése a restaurációs kérdések külpolitikai vetülete felé vezette, a ’20-as évek második felétől több ezzel kapcsolatos tanulmányt publikált (Ausztria–Magyarország különbéke kísérletei a világháborúban. 1926, Az „olasz nő” legendája. 1927, A restaurációs kísérletek külpolitikája. 1930, Utolsó kísérlet a Monarchia megmentésére. 1930, A horvát kérdés. 1932, Tanulmányok a világháború diplomáciájából. 1938). 1935-ben IV. Károly életét és politikáját dolgozta fel, amely a legitimista irodalom szerves része lett. 1939-ben jelent meg Pécsett nagy feltűnést keltő (a hatóságok által elkobzott) könyve, az ún. „Szürke könyv” (Németországi háborús esélyei a német katonai szakirodalom tükrében), amelyben hivatalos adatok alapján a Harmadik Birodalom vereségét jósolta meg. Magyarország német megszállását követően Mauthausenbe hurcolták, ahonnan 1945 júniusában tért haza, és megírta Szót kérek c. röpiratát. Egy évig osztálytanácsos volt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, de a szovjet hatságok letartóztatták és elhurcolták. A Szovjetunióban kémkedés és angol felderítőkkel való kapcsolattartás vádjával 15 évi munkatáborra ítélték. Egy kazahsztáni lágerben halt meg 1949 őszén.

Báró Lehár Antal
(1876. február 21., Sopron–1962. november 12., Bécs)
A bécsi Hadapródiskola elvégzése után 1893-ban avatták hadapród tiszthelyettessé, egy év múlva hadnaggyá. 1897–99-ben a Hadiiskola hallgatója volt. 1900 és 1902 között a IV. hadtest, majd a 31. gyalogezred vezérkari tisztje. 1902 és 1907 között csapattiszti szolgálatot teljesített, 1910-től a 83. gyalogezred századparancsnoka. 1913-ban őrnaggyá léptették elő, egy év múlva zászlóaljparancsok lett. 1914–15-ben a hadügyminisztériumban dolgozott, 1915-től már alezredesként szolgált a 83. gyalogezredbeli 13. népfelkelő gyalogezrednél, később Tirolba került, és 1917–18-ban zászlóalj-parancsnoki szolgálatot látott el. Kiváló teljesítményéért a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjével dekorálták ki, és bárói címet kapott. 1918 februárjától a 106. gyalogezred parancsnoka volt, a háborút ezredesként fejezte be. Az összeomlás után Lemberg környékén szabadcsapatokat szervezett. 1919-ben a bécsi ellenforradalmárokkal működött együtt, részt vett a grazi csoport megalakításában, amelynek fegyveres szárnyát ő képezte ki a feldbachi táborban. A Tanácsköztársaság bukása után Sigray Antallal együtt vonult Vas megyébe, a Friedrich-kormány a nyugat-magyarországi megyék katonai parancsnokává nevezte ki. Ilyen minőségben erélyesen lépett fel az önbíráskodások és a zsidóellenes megnyilvánulások ellen, így a rend igen hamar helyreállt. A nyugat-magyarországi katonai erőket megszervezve, szándékában állt fegyverrel megakadályozni a cseh, osztrák és jugoszláv területi igények érvényesítését. Az általa toborzott csapatok készítették elő Horthy budapesti bevonulását 1919. november közepén és az 1920. február–márciusi tiszántúli bevonulást is ezek bonyolították le. Csapatai hivatalosan a Nemzeti Hadsereg kötelékébe tartoztak, de gyakorlatilag önállóak voltak. Legitimista meggyőződése miatt korán ellentétbe került Prónayval és Horthy környezetével. A második restaurációs kísérlet alkalmával IV. Károly vezérőrnaggyá és ellenkormánya hadügyminiszterévé nevezte ki. A budaörsi csata után átúszta a Dunát, s előbb Ausztriába, majd Németországba emigrált. Magyarországra többé nem tért vissza, Ausztriában halt meg.

Gróf Károlyi József
(1884. november 8., Budapest–1934. szeptember 10., Budapest)
Államtudományi tanulmányait Budapesten és Münchenben végezte, 1909-ben diplomázott. Ezt követően hosszabb európai és észak-afrikai utazást tett. 1910-től Nagykároly párton kívüli képviselője volt. 1913-ban lépett be a Függetlenségi és 48-as Pártba. 1917–18-ban Fejér vármegye főispánja, ám a forradalom miatt lemondott (Károlyi Mihály a féltestvére volt!). Az őszirózsás rendszer radikalizálódása idején megyéjében a forradalomellenes csoport vezető személyisége volt, a Tanácsköztársaság alatt külföldre menekült. 1919–21-ben ismét Fejér főispánja, ám mivel támogatta a király két restaurációs kísérletét, le kellett mondania. 1922-től Madeirán tartózkodott az uralkodói családnál, jelen volt a király halálakor is. 1925-ben tért vissza végleg Magyarországra. 1922-ben Székesfehérvár párton kívüli, de erősen legitimista meggyőződésű képviselője. 1927-től haláláig a KGSZP székesfehérvári mandátumával képviselőházi tag. Apponyi halála után (1933) egy évig a legitimista mozgalom vezetője volt. Meggyőződéses konzervatív politikusként a dinasztia és a monarchia érdekeit képviselte.

Pethő Sándor
(1885. március 1., Pásztori–1940. augusztus 25. Balatonfüred)
Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, Nápolyban és Halléban végezte. 1909-től 1918-ig a fővárosban volt gimnáziumi történelemtanár, 1912–14-ben az Élet c. katolikus folyóiratot szerkesztette. A Magyarság c. napilapnak 1920-tól munkatársa, majd 1934–38 között főszerkesztője volt, helyet adva a legitimista nézeteknek és a Gömbös-kabinetet erősen bírálva. 1938-tól 1940-es lemondásáig a Magyar Nemzet alapító főszerkesztője volt. A napilap a konzervatív ellenzék orgánumaként a náci törekvések és a magyar szélsőjobboldal, a nyilas mozgalom kérlelhetetlen ellenfele volt. Pethő több száz cikke mellett számos történelmi tanulmányt, esszét és portrét (Politikai arcképek. 1911, Viharos emberöltő. 1929), valamint könyvet írt (A szabadságharc eszméi. 1916, Kísérlet a világháború katonai történetének összefoglalására. 1916, Világostól Trianonig. 1925, Görgey Artúr. 1930, A magyar nemzet története. Asztalos Miklóssal, 1933). 1932-ben megjelent, A magyar Capitoliumon c. kötetével megújította a legitimista mozgalom szellemi és politikai orientációját. Cikkei egy része még halála előtt A magunk útján (1937) és Csillagos órák (1939) c. alatt jelentek meg, amelyekben a nyugati szövetség lehetőségeit vizsgálta a Harmadik Birodalommal szemben, és a szükséges reformkonzervatív változtatásokat latolgatta. Mindkét téma a magyar függetlenség, semlegesség és a mérsékelt alkotmányos monarchista rendszer védelmezésével kerül párhuzamba. Tragikus autóbalesetben halt meg.

Reiner János
(1865. június 22., Nagybecskerek–1938. augusztus 28., Budapest)
A két világháború közötti legitimista értelmiség talán egyetlen zsidó származású tagja. A ’80-as évek végén szerzett jogi és államtudományi doktorátust. A fővárosi praktizálás mellett élénken érdeklődött az államjog iránt. A budapesti tudományegyetem egyházjogi tanára volt 1893-tól 1935-ig. 1902-ben az Akadémia levelező tagjává választották. Cikkei és tanulmányai a Történelmi Tárban, a Századokban, a Jogi Szemlében, a Jogtudományi Közlönyben és az Ügyvédek Lapjában jelentek meg. Kiterjedt jogtudományi munkássága főképpen magán-, köz- és egyházjogi kérdésekre fókuszált a dualizmus utolsó évtizedeiben (Die Besetzung der Bistümer in Ungarn in historischer Entwickelung bis zur Gegenwart. 1888, A jogtörténelem és kutatási módszerei. 1894, Jogi dolgozatok. 1898, A concordatumról. 1898, Az egyházjog fogalma. 1899, Az egyházi személyek utáni örökösödési jog Magyarországon. 1900, Magyar házassági jog. 1904, Az egyházi házasságkötési jog. 1908, Az egyház és állam szétválasztása. 1910). A ’20-as évek elején zajló legitimista–szabad királyválasztó vitában A magyar királykérdés (1921) című dolgozatával nyilvánított véleményt, amelyben a dinasztia jogait védte meg ortodox legitimista jogi érveléssel. A ’20-as években főképp a Magyar Nők Szent Korona Szövetsége előtt tartott előadásokat, illetve szerzői kiadásban bocsátotta ki értekezéseit (A királyválasztás és az ún. trónfosztó nemzetgyűlési törvény. 1926, Katolikus és nemzeti királyság. 1927). Utolsó legitimista tárgyú munkáiban a királyi hatalom átvételével (1930) és a királyt helyettesítő gyámsággal (1931) foglalkozott. Főképp a legitimizmus tradicionalista, katolikus és konzervatív oldalát domborította ki. Késői munkáiban ismét visszatért a jogtudományokhoz és a falerisztikához.

Gróf Sigray Antal
(1879. május 12., Ivánc–1947. december 26., New York)
A régi nyugat-magyarországi katolikus, király- és császárhű család utolsó sarja. Tanulmányait Angliában és Budapesten végezte. 1904-től 1918-ig főrendiházi tag, konzervatív reformpolitikus. Az első magyar rohamzászlóalj századosa, többéves frontszolgálattal. 1918-ban a Károlyi-kormány svájci megbízottja, 1919-ben a bécsi ellenforradalmárok egyik vezetője, a grazi csoport megalapítója volt. A Friedrich-kormány Nyugat-Magyarország főkormánybiztosává nevezte ki. E minőségében soproni főtárgyaló, de támogatta a nyugat-magyarországi felkelést. 1921-ben, az első és második restaurációs kísérlet alakalmával, gondolkodás nélkül csatlakozott IV. Károlyhoz. A király visszatérési kísérletének kudarca után vizsgálati fogságban tartották. 1920 és 1939 között a körmendi kerület független, de legitimista meggyőződésű országgyűlési képviselője. Habsburg Ottó 1934-ben bízta meg a legitimista mozgalom irányításával. 1942-től a felsőház tagja. Politizálása – amellyel egy évtizeden keresztül alakította a legitimista politikát – a polgári ellenzékkel való szövetségkeresés és a legitimista tábor egyben tartása mentén bontakozott ki, meggyőződéses jobboldali, keresztény-konzervatív monarchista volt. Már a ’20-as évek végétől óvott az Anschlusstól, náci- és bolsevizmusellenes felszólalásai mellett az osztrák–magyar párthuzamos restaurációt és az angolszász hatalmakhoz való közeledést javasolta. Minden zsidótörvényt elutasított, szorgalmazta a nyilas mozgalom felszámolását. Utolsó nagy beszédében, 1943. december 14-én a háborúból való kilépés és a békekötés mellett szónokolt. 1944. március 19-én a németek letartóztatták, és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Itt dokumentálhatóan több magyar zsidó életét mentette meg a táborvezetés döntéseibe való közbeavatkozásaival. A láger felszabadulásakor már betegen került Svájcba. 1945-ben földjeitől megfosztották, soha sem tért haza, Az Egyesült Államokba emigrált, ahol valószínűleg fogsága alatt szerzett betegségébe halt bele. Vas megyei, ivánci birtokán angol telivér lovakat tenyésztett, támogatója volt a sportegyesületeknek, főképp az ökölvívásnak. Szociális érzékenységét egykori birtokán ma is legendák övezik.

Slachta Margit
(1884. szeptember 18., Kassa–1974. január 6., Buffalo)
Lengyel kisnemesi származását családneve is őrzi. 1903-ban tanítóképző vizsgát tett, majd német–francia szakos polgári iskolai tanári végzettséget szerzett. 1906-tól 1908-ig tanított, ekkor Győrben bekapcsolódott a női szociális patronázs munkába. Az év elején az Országos Katolikus Nővédő Egyesület Berlinbe küldte szociális munkás tanfolyamra. 1908 novemberében lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba. A következő évtizedben a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott, társadalmi környezettanulmányokat készített, adományokat gyűjtött, 1915-ben szociális iskolát nyitott, és szerkesztette A Keresztény Nő (1918-tól Magyar Nő) c. lapot. Kezdetben a Keresztényszocialista Párt tagja, 1918. október 28-tól az általa szervezett Keresztény Női Tábor élén állt. Az 1920-as választáson Magyarország első női képviselőjeként került a Nemzetgyűlésbe a budapesti KNEP színeiben. 1923-ban megalapította a Szociális Testvérek Társaságát (SSS), 1934-ben pedig a Katolikus Női Szociális Képzőt. 1933-ban létrehozta a Szentlélek Szövetséget, egy év múlva lapot indított A Lélek Szava címmel, amelyben több ízben emelte fel szavát a nácizmus ellen. 1940 őszén a Keresztény Női Tábor nevében beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében, 1941 telén tiltakozott a kőrösmezei deportálás ellen, 1943-ban a szlovákiai „zsidótlanítás” ellen tiltakozott XII. Piusnál. 1944–45-ben a rend Thököly úti házában bújtatta többek között Heltai Jenőt és Radnóti Miklósnét. 1945-ben a Polgári Demokrata Párt nagy-budapesti listáján került be ismét a parlamentbe, de hamarosan függetlenként folytatta munkáját. Az 1947. évi választásokon a Keresztény Női Tábor programjával jutott mandátumhoz. Egyedüliként tiltakozott 1946 januárjában a köztársasági törvény ellen, felemelte szavát a törvénytelenségek ellen, a hitoktatás szabadságáért, a határon túli magyarokért, sürgette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását a Vatikánnal. Egy 1947. októberi felszólalása miatt 60 napra kizárták a Nemzetgyűlésből. Utolsó parlamenti beszédét 1948. június 16-án tartotta, szenvedélyesen ellenezve az egyházi iskolák államosítását kimondó törvényjavaslatot. Az 1949-es választásokon nem indulhatott, emigrált, és az USA-ban telepedett le. Itt felhívta az amerikai kormány és közvélemény figyelmét Magyarország szovjetizálására, tiltakozásokat szervezett Mindszenty József bebörtönzése ellen. Buffalóban, a Szociális Testvérek Társasága egyik rendházában hunyt el. 1985-ben Izrael az Igaz Ember kitüntetésben részesítette, a Yad Vashem kertjében fát ültettek emlékére. 1995-ben posztumusz részesült a Magyar Köztársaság Bátorság Érdemjelében.

Gróf Zichy János
(1868. május 30., Nagyláng–1944. január 6., Nagyláng)
Berlini és fővárosi jogi tanulmányai után, 1892-ben államtudományi doktor lett. Egyetemi hallgató korában alapította a Szent Imre Önképző Egyletet. 1893-ban Fejér vármegye tb. aljegyzője, 1894-től főrendiházi tag. 1895-ben részt vett a Katolikus Néppárt megalapításában, amelynek vezetője unokaöccse, gróf Zichy Nándor volt. 1896-tól katolikus néppárti képviselő, a pártnak éveken át elnöke is volt, amely tisztségről 1903-ban lemondott, egy év múlva pedig a pártból is kilépett, s párton kívüli képviselőként folytatta tevékenységét. 1906-ban csatlakozott az Alkotmánypárthoz, majd 1910-ben a Nemzeti Munkapárt tagja lett, erről azonban Tiszával való nézeteltérése miatt a háború alatt lemondott. (A dualizmus idején Zurány, Szabadbáránd és Eger küldte a képviselőházba.) 1909-ben kijelölt miniszterelnök, de nem tudott kormányt alakítani. 1910–13 között és 1918-ban vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. A Tanácsköztársaság idején részt vett a Bécsben szervezett ellenforradalmi mozgalomban. 1922-ben Lövő párton kívüli legitimista programmal választotta meg. Minden nagy legitimista gyűjtőpártnak elnöke volt: Keresztény Nemzeti Gazdasági Párt (1923–25), Keresztény Gazdasági és Szociális Párt (1925–37), Egyesült Keresztény Párt (1937–43), Keresztény Néppárt (1943–44). 1926-től 1944-ig Győr, Adony, Drégelypalánk és Nógrád–Hont felhatalmazásával került az Országgyűlésbe. A tevékeny politikai közélettől 1940-ben vonult vissza. 1922-ben megalapította a legitimista Nemzeti Összetartás Társaskört. Mérsékelten legitimista felfogásához híven, a királypárti mozgalom vezető személyiségeként konstruktív ellenzéki platformon állt – kivéve a Gömbös-kabinet esetében, amelyet erősen bírált –, a legitimizmust elvi és nem kifejezetten gyakorlati-politikai kérdésként kezelte. A dinasztia érdekében tett erőfeszítéseiért 1934-ben Habsburg Ottótól megkapta az Aranygyapjas Rendet. 1925-ben az MTA tagjává választották. Tevékeny szerepet játszott a katolikus közéletben mint a Szent István Akadémia, a Központi Sajtóvállalat, az Actio Catholica és az Országos Katolikus Népszövetség vezető alakja.