2017. június 23.

Tokaj-Hegyalja középkora

Szerző: Nagy Kornél

Mind a mai napig erősen tartja magát az a nézet, hogy a Tokaj-hegyaljai borvidék az 1526. évi mohácsi csatavesztést követően indult rohamos fejlődésnek, és vált a történelmi Magyarország első számú bortermő helyévé. Ez a megállapítás többé-kevésbé ugyan megállja a helyét, azonban az utóbbi esztendők kutatásai ezt a nézetet igencsak árnyalják. Ezért rövid írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk a mai Tokaj-hegyaljai borvidék fejlődését a mohácsi vészt megelőző évszázadokban. Ezen túlmenően összefoglaljuk, hogy milyen folyamatok vezettek a középkorban a mai Tokaj-Hegyalja felemelkedéséhez, illetve arra is választ keresünk, hogy a mohácsi vészt megelőzően milyen helyet foglalt el a borvidék a történelmi Magyarországon.

Mindenekelőtt röviden tisztázni kell, hogy a középkorra vonatkozóan alkalmazhatjuk-e a Tokaj-Hegyalja kifejezést, mivel csupán a 17. században (1622, 1638) használták ténylegesen. A középkor folyamán létezett a történelmi Zemplén vármegye területén Hegyalja mint földrajzi fogalom, jóllehet ebben az időszakban még nem konkrétan magát a borvidéket jelölte. Sőt a 14. század közepén ismerünk egy Hegyalja (Hegalya, Hegalia, Helyalia írott formákban) nevű birtokot is, ugyancsak Zemplén vármegyében, a mai Szlovákia területén, a Ronyva-folyó völgyében. A birtok Sátoraljaújhely városától északra feküdt, s ez az elnevezés továbbterjedt a környező vidékre is. Azonban az akkori Hegyalja elnevezés inkább mai Hegyközre vonatkozott. Így a borvidékre még nem tanácsos használni e földrajzi nevet.

A borvidék kialakulása

A borvidék kialakulásának folyamata a Honfoglalást követően indult meg, habár régészeti adatok utalnak arra, hogy a népvándorlás idején is létezett szőlő- és borkultúra. Sőt a honfoglaló magyarság a szőlőtermesztés és borkészítés tudományával már az Etelközben is kapcsolatba került, és az ó-török, illetve az iráni eredetű népektől sajátította el ezt a tudást. Erre utalnak az e tevékenységgel kapcsolatos ótörök vagy iráni eredetű jövevényszavaink is. Ehhez hozzátartozik, hogy a honfoglaló elődökhöz a borkultúra az előbb említett népek közvetítésével a Kaukázus felől érkezhetett, ahol a hegység északi és déli lejtőin igen magas szintű borászati kultúra létezett már évezredek óta. Más szóval a honfoglaló magyarság a kaukázusi eredetű Fekete-tenger melléki borkultúrával ismerkedett meg, és azt hozta magával a Kárpát-medencébe, így a mai Tokaj-Hegyaljára is.

A mai Tokajról (régi nevén Kőrévről vagy Hímesudvarról) 1074-ből vannak az első adataink. Az idő tájt Géza herceg – a későbbi I. Géza király – az unokatestvérével, I. Salamon királlyal folytatott hatalmi harca során vereséget szenvedett, és azt követően a tokaji várban húzta meg magát. Az első borvidéki pincéről pedig 1110-ből áll rendelkezésünkre adat. Eszerint Könyves Kálmán királynak volt pincéje Tarcalon, ami arra utal, hogy Tarcalon a 12. század elején a mai Kopasz-hegy (régi nevén Tarcal-hegy) oldalában, vélhetően a Mézesmál szőlőhegyen királyi tulajdonban álló szőlők díszlettek.

A borvidék fejlődésére igen jótékony hatást gyakoroltak az újlatin ajkú jövevények (hospes) is. A 11−12. század fordulóján egy nagyobb vallon betelepítésről már van tudomásunk II. (Vak) Béla és II. Géza király uralkodása idején. Az újonnan jött telepesek magukkal hozták sajátos szőlőkultúrájukat, és jelentős erdőirtásokba, illetve szőlőtelepítésekbe kezdtek a vulkanikus Tokaj–Eperjesi- (ma Zempléni-) hegység déli lankáin. A 1241. és 1282. évi mongol dúlások, más néven tatárjárások viszont jelentős pusztításokkal jártak a borvidéken. Ezért az utolsó Árpád-házi és az Anjou-uralkodók idején jelentős újlatin betelepítések zajlottak a borvidéken. Ezt támasztja alá, hogy az akkori Hegyalján vallon vagy olasz nevű települések létesültek, mint például Olaszliszka (régi nevén Liszkaolaszi), Bodrogolaszi (régi nevén Patakolaszi) vagy Tállya. Azonban neolatin ajkú közösségek voltak még a középkori Abaújszántón, Bodrogkeresztúron, Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, Szerencsen, Tarcalon, Tokajban vagy Tolcsván is.

Ezek a hospesek több kiváltságot is kaptak az uralkodóktól, mint pl. adómentesség vagy szabad szőlőbirtoklás, illetve a szőlő szabad adásvétele. Ezen túlmenően a hospesek olyan privilégiumban is részesültek, hogy szabadon választhatták meg papjaikat vagy plébánosaikat, és nekik fizették be a megtermelt borból befolyó tizedet. Mindenesetre a vallon és olasz telepítések csakhamar éreztették jótékony hatásukat, komoly fejlődésnek indult a szőlő- és borkultúra. Az előbb felsorolt települések többsége − a többek között hospeskiváltságok miatt is − idővel mezővárossá fejlődött.

A borvidék fejlődését meghatározta, hogy a mai Hegyalja területe eredendően királyi birtok volt, és a 13. század folyamán a sárospataki erdőispánsághoz tartozott. Ezen túlmenően a középkori borvidéken olyan földesúri családoknak is voltak ott birtokaik, amelyek tagjai jó kapcsolatokat ápoltak a királyi udvarral, ezáltal az ott szolgáló és lakó népeknek jóval nagyobb lehetőségeik voltak a társadalmi felemelkedésre, mivel ezek a hatalmasságok kevésbé érvényesítették feudális előjogaikat.

Az egyház szerepe

A középkori Tokaj-Hegyalja szőlőkultúrájáról az első említés 1248-ban történt, amikor is IV. Béla király a Szent Mártonról elnevezett szepesi prépostságnak adományozta Olaszliszkát. A számukra kiállított oklevél tanúsága szerint a prépostság egy-két nagy szőlőterületet kapott a település határában található Előhegyen, valamint a sárospataki Megyer-hegyen. Ezenfelül a prépostság a királytól a borok érlelésére egy pincét is kapott Sárospatakon. Ugyanakkor ezt az adománylevelet tartják az első olyan dokumentumnak, amely konkrétan megemlékezik a mai Hegyaljáról származó borról. Magáról a Tokajból származó borról viszont csak 1381-ből maradt fenn az első említés egy peres ügy kapcsán. Ugyanis János, a budafelhévízi ispotályos kolostor mestere bepanaszolta az udvarnál Kállay István nemesembert, mert két jobbágyát a nevezett kolostor tulajdonában álló két szekerével, valamint négy ökrével, illetve a szekerek által szállított gabonájával és tokaji boraival együtt elkergette.    

A szőlőbirtoklás szempontjából fontos volt, hogy az akkori Hegyalja területén az adott településnek volt-e egyháza, hiszen a plébániák is jelentős szőlőbirtokokkal rendelkeztek, és általában egyházuk védőszentjéről vagy templomuk oltáráról nevezték el szőlőbirtokaikat. Ezek az egyházak többnyire az egri püspök egyházi joghatósága alá estek, és neki fizették be a szőlőtermés után járó tizedet. Jelentőségük azért is nagy volt, mert komoly kiváltságokkal rendelkeztek, és a királyi, valamint a főúri kézben lévő szőlőterületekkel együtt a borvidékké fejlődő Tokaj-Hegyalja kiemelten fontos csírakezdeményei voltak.

Egyháztörténeti szempontból a borvidék települései között különleges helyet foglalt el Tokaj, Tarcal, Sárospatak és Sátoraljaújhely. E négy település egyháza ugyanis nem az egri püspökség egyházi és világi joghatósága alá tartozott, hanem kiváltságos plébániákat alkotva közvetlenül az esztergomi érsekség egyházi és világi joghatósága alá estek. Így mentesültek az egri püspök egyházi és világi fennhatósága alól. E státusnak köszönhetően a négy település plébánosait megillette a borból befolyó teljes tizedjövedelem. Ráadásul a középkori Tarcal és Tokaj eleve kiváltságos helyzetben volt, mert egyrészt a királyi vadászebek gondozóinak, azaz a pecéreknek a lakhelye is volt, másrészt az esztergomi-szentkirályi kanonokok is rendelkeztek a két településen dézsmabirtokkal. Ez a két település vámszedőhely is volt, mivel több fontos országos kereskedelmi útvonal metszéspontján helyezkedett el.

Ugyanakkor az 1330-as években készült pápai tizedjegyzékek szerint a mai Hegyalján fekvő Abaújszántó, Bodrogkeresztúr, Bodrogolaszi, Erdőbénye, Mád, Mezőzombor, Olaszliszka, Ond, Szerencs, Tállya, Tolcsva és Vámosújfalu egyházzal, azaz plébániával rendelkező település volt. Sőt a forrásokból azt is tudjuk, hogy ezek a települések már ekkor komolyabb gazdasági potenciállal rendelkeztek, mint a környező települések, ami arra utal, hogy egyszersmind népesebbek is voltak.

Mezővárosi fejlődés

A nevezett helységek bortermelésüknek köszönhetően a 15. század első felére jelentős gazdasági fejlődésen mentek keresztül. A kereskedelmi utak metszéspontján fekvő terület miatt rendkívüli módon megnőtt a hegyaljai bor iránti kereslet. Ebben az idősszakban nemcsak a szerémségi, hanem egyre jelentősebb mértékben a mai Hegyaljáról származó borokkal is kereskedtek. Ennek a fellendülésnek köszönhetően Abaújszántó 1427-ben, Bodrogkeresztúr 1466-ban, Erdőbénye 1493-ban, Mád 1482-ben, Olaszliszka 1449-ben, Szerencs 1490-ben, Tarcal 1430-ban, Tállya 1459-ben, Tokaj 1476-ban és Tolcsva 1461-ben bizonyítottan bortermelő mezővárosokká váltak, amelyekben a 15. század második felében már jól szervezett önkormányzat működött. Mezőzombor viszont csak a 17. században, pontosabban 1668-ban lett mezőváros.

Sátoraljaújhely és Sárospatak helyzete is különleges volt. A két település már a 13. század közepe óta mezővárosként szerepelt a forrásokban, amelyek a bortermelésük után tekintélyes mennyiségű adót fizetett be az egyháznak. 1261-ben elnyerték a szabad vásártartás (forum liberum) jogát, ahol nemcsak az egyéb piaci portékát, hanem a szőlőbirtokokat is szabadon adták, illetve vették. Ennek köszönhetően Sárospatakon és Sátoraljaújhelyen a 15. századra jelentős kereskedőréteg alakult ki, amely bekapcsolódott a felvidéki szabad királyi városok Lengyelország felé irányuló borkereskedelmébe, és így a szomszédos vármegyék területén jelentős vámmentességet élvezett.

A régióban fellendülő szőlő- és borkultúra szorosan kapcsolódott a felvidéki városok Lengyelország felé irányuló borkereskedelméhez. Ebben a 15. század közepétől fokozatosan a hegyaljai bor vette át a szerepet a szerémségitől. Sárospatak helyzete ráadásul ekkor még inkább felértékelődött. Luxemburgi Zsigmond király Sárospatakot 1429-ben szabad királyi városi rangra emelte. Így a város kikerült a sárospataki várnagyok joghatósága alól, és jogi ügyekben közvetlenül a tárnokmester bíráskodása alá tartozott. Ezenfelül az uralkodó megtiltotta a várnagynak és a helyi földesuraknak, hogy a sárospataki lakosok előjogait bármiben is korlátozzák vagy megsértsék.

A pálosok szőlőbirtoklása

A Hegyalja borvidékké fejlődéséhez nagyban hozzájárultak a szerzetesrendek is. A tatárjárás előtt, III. Béla király uralkodása idején, 1187-ben johanniták telepedtek le, akik a királytól jelentős birtokokat, szőlőket és kiváltságokat kaptak, amelyeket 1219-ben II. András király is megerősített. Kolostorukat a Szent Kereszt Felmagasztalásának tiszteletére szentelték, azonban az 1241−1242. évi tatárjárást követően a szerzetesi központ megsemmisült. Emléküket a ma is ismert Szentkereszt szőlőhegy őrizte meg, amely a mai Tokaj-Hegyalja legrégibb szőlőtermő helye. Ezenkívül a borvidéken ágostonos, bencés, domonkos premontrei, ferences, klarissza apátságok, kolostorok és prépostságok létesültek, s mindegyikük birtokolt kisebb-nagyobb szőlőterületet. Ráadásul akadtak olyan kolostori központok is, amelyek nem a borvidéken helyezkedtek el, mégis jelentős szőlőbirtokokkal rendelkeztek. Ezek közül leginkább a szepesi Szent Márton- és leleszi Szent Kereszt-prépostság, valamint a lechnicei Szent Antal karthauzi kolostor emelkedett ki szőlőbirtoklás tekintetében. A szepesi prépostság Erdőbénye és Olaszliszka, a leleszi Mezőzombor és Sárospatak, míg a lechnicei karthauzi kolostor Bodrogkeresztúr, Olaszliszka, Mezőzombor és Tarcal határában rendelkezett tekintélyes szőlőterületekkel.

Az itt felsorolt szerzetesi közösségek jelentősége is eltörpült a pálosok szőlőbirtoklása mellett. Az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, a pálos rend (más néven a remeterend) alapításától kezdve kiemelt figyelmet szentelt a szőlőművelésnek és a borkészítésnek. XXII. János (1316−1334) pápa mentesítette őket az általuk művelt és telepített szőlők utáni tized befizetése alól. A pálosok ebbéli pozícióit tovább erősítette, hogy I. (Nagy) Lajos király 1357-ben mentesítette őket az általuk birtokolt és telepített szőlők utáni kilenced befizetése alól is. Azaz a borból jelentős jövedelemre tettek szert, amelyet további szőlőbirtok-vásárlásokba és szőlőtelepítésekbe fektetettek be.

A pálosok szőlőbirtokait tovább növelték az úgynevezett kegyes adományok vagy felajánlások (donatio) a 14−15. században. Számos hegyaljai lakos úgy végrendelkezett a halála előtt, hogy lelki üdvössége érdekében szőlőbirtokait a pálos kolostorokra hagyja. Ismereteink szerint nyolc pálos kolostornak volt a középkorban szőlőbirtoka a borvidéken. Ezek közül négy − a gönci, a sajóládi, a sátoraljaújhelyi és a tokaji – pálos kolostor rendelkezett igen komoly szőlőterületekkel. A gönci Boldogasszony- Abaújszántó és Tállya, a sajóládi Sarlós Boldogasszony- Bodrogkeresztúr, Mezőzombor, valamint Tarcal, a sátoraljaújhelyi Szent Egyed- Bodrogolaszi, Kistoronya, Sárazsadány, Sárospatak, illetve Sátoraljaújhely, a tokaji Szent Anna-kolostor pedig Ond, Tarcal és Tokaj határában birtokolt szőlőket. A pálosok jelentőségéről ugyanakkor mindent elmond az is, hogy emléküket mind a mai napig őrzik a Baráth és a Remete nevű szőlőterületek, dűlők. Sőt a középkor végén hat Barát és három Remete nevű szőlő létezett.

A felvidéki városok erjesztő hatása

A borvidék fejlődésére nagyon kedvező hatással voltak a felvidéki városok is. A 15. század közepére Bártfa, Eperjes, Kassa és Lőcse polgársága gazdaságilag jelentős mértékben megerősödött. Ez elsősorban az érc-, posztó- és sókereskedelemnek volt köszönhető. A borfogyasztási szükségletek kielégítésére a felvidéki városok figyelme a földrajzilag közel eső hegyaljai régió felé fordult. Az 1447., az 1457. az 1467. és az 1468. évi városi borjegyzékek már arról tanúskodtak, hogy Bártfa polgárai jelentős mennyiségben vásároltak fel bort az Olaszliszka és Sátoraljaújhely határában található szőlőhegyekről.

A városok eleinte szerémségi borral kereskedtek, de figyelmük a 15. század második felére a minőségben azzal vetekedő hegyaljai borok felé irányult. Sőt megállapítható, hogy egyöntetűen a hegyaljai borok vették át a vezető szerepet. Ez a lényeges változás az 1460-as, 1470-es és 1480-as évekre vonatkozó forrásanyagban volt leginkább tetten érhető. Példának okáért Bártfa szabad királyi városnak annyira fontos volt a hegyaljai borkereskedelem, hogy 1485-ben Szapolyai Imre nádortól védlevelet kért a hegyaljai borok szabad adásvételére. Ez a fordulat nemcsak a belső, hanem az egyre inkább növekvő külkereskedelmi igények miatt is következett be.

A borvidék egyre jobb minőségű nedűinek a 15. század második felében történő előretörését nagyban elősegítette I. Mátyás király (1458−1490) 1482. évi rendelete, amelynek értelmében Bártfa, Kassa, Lőcse és Eperjes városoknak vámmentességet biztosított a hegyaljai borokkal történő kereskedésre. Ezeknek a városoknak a polgársága ettől kezdve nemcsak felvásárolta a hegyaljai borokat, hanem maga is igyekezett egyre több, lehetőleg jó fekvésű, jó adottságú szőlőterületet vásárolni a borvidéken. A 15. század második felére kialakult a felvidéki városok módos polgárainak szőlőbirtoklása, s ezáltal felvirágzott a szőlőtermesztés. 

Ehhez a fejlődéshez egy hosszú ideig szinte teljesen figyelmen kívül hagyott tényező is hozzájárult. A borvidék komoly minőségi és technológiai változáson ment keresztül, ami összefüggött azzal, hogy a 15. század elejétől kezdve a gazdag és fejlett Szerémség az Oszmán Birodalommal határos területként az oszmán-törökök rabló hadjáratainak egyik legfontosabb célpontja lett. Így a 15. század közepéig a Szerémséget többször pusztították az oszmán-török martalócok. Az ott élő bortermelő mezővárosi polgárok tekintélyes hányada − a határvidéken elhelyezkedő borvidéket a portyák miatti bizonytalanság miatt hátrahagyva − a Hegyalján telepedett le. Ők természetesen magukkal hozzák szőlészeti és borászati szaktudásukat is. Ez időben egybeesett a felvidéki városoknak a hegyaljai borvidék felé fordulásával és terjeszkedésével. A Hegyalja pedig alkalmasnak bizonyult a szerémségi borok minőségével vetekedő nedűk készítésére a 15. század második felében. Tehát a Szerémség felől a kifinomult borászati tudással rendelkező vincellérek felköltözése a borvidékre már a jóval a mohácsi vészt megelőző időkben elkezdődött.

Édes vagy száraz?

Milyen típusú borok készülhettek a mohácsi vészt megelőzően a borvidéken? Elsőre a válasz nagyon egyszerű. Több mint valószínű, hogy kevésbé testes, száraz borokat készítettek a szőlőhegyek lankáin termett fehér szőlőből. Azonban a 15. században reneszánsszal egyidejűleg divatja lett az édes bornak. A Szerémségben a 14−15. században – közvetett forrásokból tudjuk – készültek édes borok. Hegyalja esetében eleddig a Szepsy Laczkó Máté-féle 17. századi hagyomány volt sokáig az egyeduralkodó az első hegyaljai aszúbor eredetét illetően, holott 1571-ből a tokaji Garay nemesi család hagyatéki tárgyalásáról előkerült forrásanyag erre alaposan rácáfolt.

Ugyanakkor nem szabad kizárni annak lehetőségét, hogy már a 15. század második felében készült természetes édes bor Hegyalján. Erre utal egyebek mellett az is, hogy Bártfa városának szüreti naplói a 15. század utolsó harmadában Abaújszántón és Tállyán október közepi és végi szüretekről számolnak be. A leleszi Szent Kereszt-konvent 1468−1476 között készült jelentései megemlékeznek arról, hogy a mezőzombori Hangács-hegyen fekvő szőlőbirtokukról származó boruk édes volt.

1524-ben, közvetlenül a mohácsi vészt megelőzően a híres reneszánsz természettudós, orvos és humanista Paracelsus hegyaljai látogatása alkalmával a tállyai, a tarcali és a tokaji szőlőhegyekről származó édes borokat vont vizsgálat alá. Mindezek közvetett módon arra utalnak, hogy Tokaj-Hegyalján már a mohácsi vészt megelőző évtizedekben készülhetett természetes édes bor. Azt nem tudjuk, hogy aszúbor vagy édes főbor, mai nevén szamorodni készült. Erre a végső választ a felvidéki városok, elsősorban Bártfa, Eperjes és Kassa levéltárainak késő középkorra vonatkozó forrásanyagában kapjuk majd meg.   

Összegzés

Összefoglalva bizonyosnak vehető, hogy a mai Tokaj-Hegyalja már a 15. században Magyarország egyik legfontosabb borvidékévé nőtte ki magát, amelyet megelőzött a korábbi évszázadok egymásra épülő szerves gazdasági és társadalmi fejlődése is. A közelmúlt tudományos vizsgálatai szerint a középkorban Tokaj-Hegyalja nagyobbrészt a királyi, illetve a tekintélyes udvari befolyással rendelkező arisztokrata családok birtokában volt. Ez a tényező kimondottan kedvező feltételeket biztosított a borvidéken a mezővárosi fejlődésre. Ennek folytán egy adott főúr elsősorban a királyi udvarral lévő összekötetéseinek és befolyásának köszönhetően sokkalta kevésbé volt arra a ráutalva, hogy előjogait szigorúan érvényesítse alávetettjei felett. Sőt a megfelelő tekintéllyel rendelkezhetett ahhoz, hogy szolgálóit más hatalmásságok önkényes túlkapásaitól megvédje. E fontos tényező a szőlőbirtoklással együtt lehetővé tette az akkori hegyaljai települések számára, hogy jól működő önkormányzati rendszert építsenek ki a késő középkorban.

Az elmúlt esztendők kutatásai mutatták ki azt is, hogy a szőlőművelés milyen hatást gyakorolt Hegyalja társadalmi és gazdasági fejlődésére. Egyrészt a középkor folyamán a hospeskiváltságokból következően a szőlő esetében kialakult a szabad ingatlanforgalom és ingatlanszerzés lehetősége, amit általában a bortermelő hegyaljai mezővárosok önkormányzata által kiállított okiratokban rögzítettek. A szőlők adásvétele meglehetősen intenzív volt, tulajdonosaik gyakorta változtak. Ez pedig a 15. század második felére igencsak felélénkítette a hegyaljai mezővárosok hivatalos írásbeliségét.

Szőlőművelés szempontjából a 15. századra Tokaj-Hegyalja mezővárosai egységes arculatot mutattak, közöttük egyfajta összetartozás-tudat alakult ki, amely a kora újkorban lehetővé tette számukra, hogy közösen lépjenek fel a hatóságok színe előtt. Az összetartozás-tudatot a protestantizmusnak az 1525. évben történt megjelenése tovább erősítette Hegyalján. A bortermelésbe bekapcsolódó hegyaljai mezővárosi lakosság élénk kereskedelmet folytatott a közeli felvidéki szabad királyi városokkal. Ily módon kapcsolatuk az élet minden terén egyre szorosabbá vált, ami a mezővárosok lakosságának arculatára, öntudatára és világképére egyaránt nagy hatást gyakorolt. A kialakult kereskedelmi kapcsolatok ugyanakkor megcsillantották a hegyaljai mezővárosi lakosság anyagi és társadalmi felemelkedésének kézzelfogható lehetőségét.     

Ajánlott irodalom:

Balassa Iván: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj, 1991.
F. Romhányi Beatrix: Pálos gazdálkodás a 15−16. században. Századok 141 (2007) 2. sz.
Gecsényi Lajos: Bártfa város hegyaljai szőlőgazdálkodása 1485−1563. Agrártörténeti Szemle 8 (1966) 4. sz. 349−351.
Gecsényi Lajos: Városi és polgári szőlőbirtok és borkereskedelem a Hegyalján a XV−XVI. század fordulóján. Agrártörténeti Szemle 14 (1972) 1−2. sz. 340−352.
Gulyás László Szabolcs: Megjegyzések az északkelet-magyarországi mezővárosok középkori fejlődésének jellemzőihez. Századok 147 (2013) 2. sz. 317−346.
Gulyás László Szabolcs: A mezővárosi ingatlanforgalom szokásjoga a 14−16. századi Zemplén megyében és környékén. Történelmi Szemle 58 (2016) 1. sz. 23−61.
Orosz István: Tokaj-Hegyalja a pápai tizedjegyzékekben. In: Szőlőtermelés és borkereskedelem. Szerk. Orosz István − Papp Klára. Debrecen, 2009. (Speculum Historiae Debreceniense, 2. − A Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Kiadványai). 23−31.
Solymosi László: A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon. Budapest: Argumentum Kiadó, 1998.
Szűcs Jenő: Sárospatak kezdetei és a pataki erdőuralom. Történelmi Szemle 35 (1993) 1−2. sz.
Tringli István: Sátoraljaújhely. Budapest, 2011. (Magyar várostörténeti atlasz, 2.)