2017. június 23.

Tokaj-hegyaljai zsidó borkereskedők és bortermelők

Szerző: Haraszti György

Mivel az édes hegyaljai boroknak (aszú, máslás, szamorodni) Szilézia és Poroszország mellett Lengyelország és Oroszország volt a felvevő külpiaca, a 17. századtól Krakkóból, Lembergből, Lublinból, Tarnowból stb. gyakran jártak zsidó kerekedők bort vásárolni Hegyaljára. Megjelenésük egyik legkorábbi dokumentuma a kassai polgárok 1609-ben kelt, Abaúj vármegyéhez írott levele, melyben Alaghy Menyhért főispán mádi birtokán bort és szőlővenyigét vásárló zsidók tevékenységét panaszolják.

A lengyelországi vásárlókat és fogyasztókat legfőképpen az aszú érdekelte, amelynek feldolgozási feltételeit Hegyalján már 1655-ben meghatározták – ezt a borfajtát nagy tételekben lehetett eladni nekik. A zsidó kereskedők intenzív üzleteket bonyolítottak a Hegyalján, ahonnan Bártfát és Késmárkot érintve a Dunajec, a Poprád és a Visztula folyókon szállították a hegyaljai bort a Lengyel Királyságba. A 18. század második felétől a külhoni kereskedők mellett a borvidék mezővárosaiba mind nagyobb számban beköltöző zsidók is nagy és egyre növekvő szerephez jutottak Tokaj-Hegyalja szőlőművelésének, de különösen borkereskedelmének fellendítésében.

Északkelet-Magyarországon a feudális viszonyok között a korcsmabérlés és szeszfőzés mellett a borkereskedés adta a zsidóság egyik legfontosabb megélhetési forrását. Ők mérték ki a helyszínen a nagybirtokok borát, illetve forgalmazták azt a borvidéken kívülre. A régióban megtelepült zsidók túlnyomó többsége a 18–19. század folyamán bérlőként – vagy azok alkalmazottjaként –, esetenként már önálló birtokosként, valamint kereskedőként tett szert jövedelemre. A kereskedők között még a 19. század utolsó harmadában is az állandó üzlettel nem rendelkező házalók voltak döntő többségben.

A 18. század második felétől a magyarországi zsidó kereskedők is nagy mennyiségben szállítottak bort Hegyaljáról a Lengyel–Litván Unió és az Orosz Birodalom városaiba. Ennek az áruforgalomnak az irányítói hosszú ideig a „görögnek” nevezett balkáni – az Ottomán Birodalomban honos, keresztény vallású görög, délszláv, román, örmény, albán – kereskedők voltak, s mint nem magyar származásúakra a tiltó rendelkezések hosszú ideig ugyanúgy vonatkoznak rájuk, mint a zsidókra.

A század végétől azonban a rendi-nemesi társadalomba beilleszkedő, a kereskedéssel egyre inkább felhagyó „görögök” néhány évtized alatt tért vesztettek, és a borkereskedésben (is) a vezető szerepet a régióban mind nagyobb számban betelepülő, a szabad kereskedelmet hirdető kapitalizmus előhírnökeként megjelenő zsidóság vette át. Gazdasági súlyuk megnövekedését jól mutatja, hogy a 18–19. század fordulójától a különböző szabályozó rendelkezésekben már önállóan, a más jogállású „görögök”-től függetlenül szerepelnek.

Árendások, kupecek, faktorok

Ellentétben a görög kereskedőkkel, akik tevékenységüket elsősorban nem az ingatlanok megszerzésére alapozták, a zsidók folyamatosan törekedtek szőlőterületek és borospincék tulajdonjogára, részben éppen a görögök szőlőit megvásárolva, és közvetlenebbül, több szálon kapcsolódtak a mezőgazdasági termelés különböző ágazataihoz. A zsidók nemcsak kereskedőként, hanem árendásként is aktívan jelen voltak a borvidéken. A 19. század végére jelentős mértékben béreltek uradalmi szőlőket, a régió összes földbérletének 20-30%-a zsidó befektetők kezében volt.

A 18–19. század fordulóján a zsidók többféle kapcsolatban is álltak, állhattak a tokaj-hegyaljai szőlővel és borral. Voltak akik szőlőparcellákkal rendelkeztek, azt művelték vagy inkább vincellérrel megműveltették, s pincéjükben nagy mennyiségű bort tároltak, aszúbort, sőt esetenként eszenciát is készítettek. Nagyobb számban voltak részben helyi, részben lengyelországi borkereskedők („kupecek”), akik szőlővel ugyan nem, de pincével már sok esetben rendelkeztek. A harmadik csoportot a faktorok alkották, akik a termelők/eladók és a térben távoli fogyasztók közelében működő kereskedők között közvetítettek. A faktorok többsége helyben élő zsidó volt, mivel a közvetítéshez nagy helyismeretre s nem utolsósorban helyi kapcsolatrendszerre volt szükség.

A legtöbb faktor korcsmát is működtetett, hiszen az idegenből érkező borkereskedők oda tértek be, ott szálltak meg. A faktorok elleni ismétlődő panaszok lényege az volt, hogy ezek a közvetítők többnyire nyomott áron vásárolták fel és értékesítették tovább a borokat, ráadásul mind az eladónak, mind a vevőnek jutalékot számoltak fel. Megesett az is, hogy a faktorok idegen, rosszabb minőségű borokat hoztak a borvidékre, s azt értékesítették hegyaljaiként. Nem csoda, hogy tevékenységüket már a 18. század végétől a vármegyei és városi hatóságok – főként a legértékesebb aszúborokat illetően – a borminőség védelmére hivatkozva ismételten korlátozták, illetve szigorúan szabályozták (1826, 1830, 1835).

A 18. század elejétől – számottevő mértékben csak a század második felétől – kisebb-nagyobb zsidó gyülekezetek alakultak a térségben, többnyire ott, ahol a kereskedelem és a forgalom a legnagyobb volt. A szűkebben vett Hegyalján a szőlőtermelő birtokok közelségében: zsidó árendátorok (kisebb regálék – pálinka- és sörfőzés, korcsma, fogadó, mészárszék – haszonbérlői) éltek Abaújszántón, Bodrogkeresztúron, Erdőbényén, Mádon, Olaszliszkán, Tarcalon, Tállyán, Tokajban, Tolcsván stb. 1759-ben 585 volt a Tokaj-Hegyalja mezővárosaiban és falvaiban élő zsidók száma, 1770-ben 895, ami a borvidék összlakosságának mintegy 2-2,2%-át jelentette. (A II. József által elrendelt népszavazáskor egész Zemplén megyében 3%-ot regisztráltak.)

A hegyaljai zsidóság társadalmi-kulturális szerkezete nem volt homogén. A vagyoni, vallási differenciáltság mellett hosszú ideig a származási különbség is megosztotta. A betelepülő zsidók korai rétege legfőképp Cseh- és Morvaországból, valamint Sziléziából származott, ahonnan III. Károly „családi törvénye” miatt – a zsidó családokból csak egy-egy fiú házasodhatott – sokan vettek vándorbotot a kezükbe.

Az első bevándorlási hullámnál lényegesen jelentősebb volt az az áramlat, amely a Lengyel Nemesi Köztársaság ismételt felosztásai (1772, 1792, 1795) után Galícia felől érte el Tokaj-Hegyalját. Az (észak)kelet felől érkezők letelepedését gyakran nemcsak a beözönléstől tartó hatóságok próbálták gátolni, hanem sok esetben maguk a korábban gyökeret vert, életkörülményeik romlásától tartó zsidók is igyekeztek megakadályozni. Az újonnan jöttek általában a legszegényebb rétegekhez tartoztak; megjelenésükben, hagyományokhoz ragaszkodó szokásaikban jóval tradicionálisabbak voltak nyugati származású hitsorsosaiknál. Különös színfoltként említhető a haszidizmus térhódítása és a legendás csodarabbik működése.  A két bevándorlási hullám lassú összeolvadásának eredményeként a 19. század utolsó harmadára kialakuló, egységesebb arculatot öltő hegyaljai zsidó hitközségek a hagyományőrző, a modernizációs törekvéseknek csak lassan és módjával teret engedő szigorú ortodoxia táborát gyarapították.

A kóser bor

A borkereskedelem különleges ága volt a zsidók által fogyasztott kóser bor speciális körülmények közötti előállítása és forgalmazása. A nagy lengyelországi zsidó közösségek, amelyek szigorú követelményeket támasztottak, a helyszínen ellenőrizték a szőlő termesztését, a bor készítését és kezelését. Az ilyen bor iránti egyre növekvő érdeklődést a hatóságok is tudomásul vették. Bár a Helytartótanács 1737-ben kitiltotta Hegyaljáról a zsidó, görög, örmény és albán kereskedőket, azt megengedte, hogy a lengyelországi zsidó kereskedők ügynökei, ha földesuruk útlevelével megbízható módon igazolták magukat, tokaji borokat vásároljanak vagy akár kizárólag saját munkájukkal készülő kóser bort készítsenek.

Tiltó törekvések

A zsidók szabad megtelepedésének, ingatlanszerzésének tilalmát részben feloldó, fokozottabb mérvű gazdasági tevékenységét engedélyező és a galíciai bevándorlást immár nem akadályozó 1840:29. tc. kibocsátása előtt az országos és megyei hatóságok a hegyaljai termelők védelmében korlátozni igyekeztek a zsidó kereskedők jól észlelhető térnyerését, vagy egyenesen megpróbálták kiszorítani őket a borpiacról.

III. Károly 1737. október 11-én kibocsájtott rendelete szerint „a Magyar Országon lakozó minden zsidók a Hegyallyai bornak nem tsak tsinálásától, hanem az azzal való kereskedéstől általján fogva eltiltattak”. Bár erre a rendelkezésre 1840-ig nagyon gyakran hivatkoztak, viszonylag korán kialakult kijátszásának bevett módja, a „stróman”-tartás: a zsidó kereskedők maguk mellé vettek egy lengyel keresztényt, és annak nevében folytatták a kereskedést.

Mária Terézia szintén megtiltotta (1741: 29. tc..) – többek között az ismételten felmerült és már apja által kárhoztatott és tilalmazott [1729:12. tc.. 1§] bor-hamisítási vádakra (mustármagozás, ólomvegyítés, esszencialeszedés stb.) hivatkozva –, hogy Felső-Magyarországon görög, örmény és zsidó kereskedők borral kereskedjenek, de a végrehajtást és a büntetést a vármegyei hatóságokra bízta. A jövő szempontjából fontosabb volt a törvény azon rendelkezése, hogy „olyanok, akik az ottomán portának is bármiképpen alattvalói, minden más kereskedéstől, mint amelyet a törökökkel kötött kereskedelmi szerződés nekik megenged, teljességgel eltiltassanak”. Az ilyen, kedvezményben nem részesített zsidó borkészítők és kereskedők helyzetének bizonytalanságát mutatja, hogy Zemplén megyében csak 1791–1819 között 16 különböző rendelet szabályozta – sokszor egymással homlokegyenest ellenkező módon – a szőlőterületekhez, a bor feldolgozásához, a kereskedéshez való jogukat.

A tokaj-hegyaljai borkészítés és -kereskedelem központi kérdését a 17. század közepétől az aszúszemek jelentették. A jobb minőségű borok érdekében az aszúszemekből nem kellett dézsmát adni, ugyanakkor ezekre – az aszúborhoz hasonlóan – a földesúr kiterjeszthette elővásárlási jogát. E kérdés körül hosszan tartó vita bontakozott ki (már III. Károly ediktuma megtiltja a máshol termelt szőlő, must, nyers bor behozatalát és saját termésbe történő belekeverését), és ez a zsidók borkereskedésbe való egyre erőteljesebb bekapcsolódása következtében csak fokozódott. Ők ugyanis az aszúszemekért jóval magasabb felvásárlási árat lettek volna hajlandók fizetni a szőlősgazdáknak, akik között sok jobbágy is volt, de ezt a piaci konkurenciát a földesurak igyekeztek mindenképpen felszámolni. A legnagyobb helyi földbirtokosok érdekvédelmi szervezetének is számító vármegye ismételten támogatta az ilyen irányú nemesi törekvéseket, és eltiltotta a zsidókat az aszúszemekkel és aszúborral való foglalkozástól/kereskedelemtől.

Átmenetileg javult a zsidó borkereskedők helyzete II. József (1780–1790) türelmi rendeleteit követően, ám az uralkodó szabad kereskedelmet elősegítő törvényeit a magyar nemesség jelentős része kárhoztatta. Kivételnek tekinthető a kor egyik legsokoldalúbb egyéniségének, a szőlészeti és borászati szakértő, helytörténész szőlőbirtokos Szirmay Antalnak (1747–1812) a hegyaljai borkereskedelemmel kapcsolatos véleménye: „a tapasztalás megmutatta a dicső II. József uralkodása alatt, amikor különbség nélkül mindenkinek szabad volt aszú szőlővel kereskedni, hogy ebből a lakosságnak semmi kára nem volt, sőt inkább haszna.” Mivel azonban az 1790: 38. tc.. (De Judaeis) csak a zsidók letelepülési jogáról rendelkezett, a kiváltságaikat a zsidóktól féltő nemesek képviseletében a megyék a saját hatáskörükben intézkedve a legtöbb esetben visszatértek a korábbi korlátozásokhoz.

Zemplén vármegye gyűlése 1791. október 7-én a borral kapcsolatban olyan rendelkezéseket hozott, amelyek II. József törvényeit – érvényüket vesztettként – figyelmen kívül hagyva visszatértek a Mária Terézia kori rendeletekhez és törvényekhez, s eltiltották a zsidókat aszúszemek vásárlásától, azokkal való kereskedéstől, aszúbor készítésétől, a Hegyaljára történő idegen bor behozatalától, továbbá elrendelték a zsidó szőlők (és az ott készülő bor) pontos nyilvántartását. A rendeleteket megküldték a szomszédos megyéknek, sőt a Galíciai Guberniumnak is, ahonnan folyamatosan nagyon sok zsidó borkereskedő érkezett. (A Helytartótanács a rendelkezéseket akképpen módosította, hogy a zsidók szőleikben saját termésükből nemcsak ordinarius [vagyis asztali] kóser bort, de aszúbort is készíthetnek.)

Az elkövetkező időszakban többször adminisztratív úton elrendelték a zsidók tulajdonában lévő szőlők kényszereladását, az árendák felmondását, sőt a zsidók Hegyaljáról és hat mérföldes körzetéből történő eltávolítását is, de ezeket a határozatokat a megye – mintahogy az újabb és újabb határidők (1798, 1801, 1804, 1820 stb.) bizonyítják – nem tudta keresztülvinni. A mezővárosokban évszázados hagyománya volt a szabad adásvételnek, ki lehetett kerülni az ingatlanvásárlási tilalmat is. Hiába tiltották a törvények és/vagy vármegyei határozatok a szőlők birtoklását, az árendálást, az aszúvásárlást, az aszú kereskedelmét stb., a haszonorientált zsidóság megtalálta a réseket a jog és érdekek védőpajzsán. Ez különösen akkor sikerült, ha ők ajánlottak kedvezőbb megoldást, magasabb jövedelmet a nemesi tulajdonosoknak.

Mivel a tokaj-hegyaljai borokat mindig hordóval együtt adták el, a borkereskedelem egyik központi kérdése volt, hogy szüretkor megfelelő mennyiségű hordó álljon rendelkezésre. E téren a zsidó kereskedők tevékenysége ugyancsak hasznosnak bizonyult, mivel a görögök mellett elsősorban ők rendelkeztek megfelelő tőkével, hogy a szükséges hordómennyiséget jó előre biztosítsák, illetve a kádárok munkáját egész évben finanszírozzák. Hosszú távon pedig az országos és megyei hatóságok – a helyi szőlőbirtokosok gazdasági érdekeinek megfelelően – abban voltak érdekeltek, hogy a boraik iránti fokozott érdeklődés jóvoltából egyre inkább elkényelmesedő s a vevőket helyben váró birtokosok bora piacra kerüljön.

Így a törvények és rendelkezések alig változtatottak a már korábban kialakult helyzeten, a zsidóknak a hegyaljai borkereskedelemből történő kirekesztésére a gyakorlatban átfogóan és tartósan nem került sor. Mintegy ezt szentesíti az 1840: 29. tc., amely –  az új kedvezmények mellett lehetővé téve a zsidóknak mindazon tevékenységek űzését „miknek gyakorlatában eddig is voltak” – lezárta a vármegye és a zsidóság között a borkereskedelem kapcsán zajló évszázados küzdelmet.

Modernizációs motor

A 19. század első felére a zsidóság a hegyaljai borvidék karakteres etnikumává vált. 1840 után Zemplén zsidó népessége tovább nőtt, mert nem akadályozta semmi a Galíciából érkezettek megtelepedését. 1853-ra, a vámhatárok eltörlése után a zsidók bel- és külföldi kereskedelmi tevékenysége kiteljesedett. Bár a birtokszerzést továbbra is korlátozta az állam – az idevonatkozó rendeletet csak 1860-ban törölték el –, 1858-ban az akkori tokaji járás 9 mezővárosában, 7 falujában és egy pusztáján már 3497 zsidó élt, ami körülbelül a 24 500 fős összlakosság 1/8 részét tette ki.

A 18. századi bérlők – mint például Weinhandel Jakab, a híres mádi borkereskedő família alapítója – utódai közül a 19. századra tőkeerős vállalkozók (például a Zimmermann és Deutsch családok Mádon) fejlődtek ki, akik a szabad kereskedelem előfutárainak számítottak. Szerepük családi kapcsolatrendszerüknek köszönhetően megkérdőjelezhetetlen volt a tokaj-hegyaljai borok helyi és távolsági értékesítésében. Fontos szerepet játszottak a régió életében, s gazdasági súlyuknál fogva a kiegyezés után a közigazgatás terén is jelentős pozíciókkal rendelkeztek (virilisták).

A zsidóság mobilabb jellegéből fakadóan a modernizációval összefüggésbe hozható technológiai fejlesztések, új eljárások szélesebb körű hegyaljai térnyerése jelentős mértékben az ő közreműködésükkel valósult meg. Míg korábban a hordókat a bor tartósítása céljából általában disznózsírral kenték be, addig a zsidók a 18. század végétől jól pörkölt és kénnel is kezelt tölgyfahordókat alkalmaztak, és a bor minőségének megtartása érdekében gyakrabban váltottak új hordóra. Szintén a zsidóság közvetítésével jelent meg a térségben a 19. századi borászati technológiában progresszív lépésnek számító metódus, a must cukorral, illetve a bor égetett szesszel való kis mértékű javítása, a nagyobb bortételek egalizálása, az egyre finomabb szűrési módszerek alkalmazása vagy a pasztörizációs eljárás, ami homogénebb minőségű borok előállítását tette lehetővé, és akadályozta az édes borok utóerjedését is.

A tágabb értelemben vett Hegyalján a zsidók létszáma 11,45%-os lakosságon belüli arányával 1880-ban érte el csúcspontját. A sátoraljaújhelyi megyeszékhelyen ekkor a népesség több mint 35%-a tartozott az izraelita felekezethez. A hegyaljai szőlő- és borgazdaságot mintegy 70%-ban elpusztító filoxérajárvány, illetve a szőlő- és bortermelés ezt követő elhúzódó válsága érzékenyen érintette az ágazatban ekkorra már meghatározó szereppel bíró zsidóságot. A 20. század elején meginduló szőlőrekonstrukció úttörői között a zsidó befektetők is megtalálhatók, a zsidó kézben lévő területek nagysága a 20. század elején érte el maximumát. 1930-ban a tokaj-hegyaljai zsidó közösség 11 316 főt (ez az összlakosság 12,5%-a), 1941-ben pedig 10 049 főt számlált (10,7%). A zsidók deportálásukig az egyre súlyosbodó zsidótörvények árnyékában mindvégig aktív szerepet töltöttek be a térség modernizációjában, a régió hatékony működésében. A polgárosult kisvárosi, falusi zsidóság hiánya máig nyitott seb Záhonytól Hegyeshalomig a „vidéki” Magyarország gazdasági-társadalmi-kulturális életében.