Szerző: Szász Zoltán

Mivel magyarázható, hogy a másfél százados török uralmat megélt, valamikor az oszmán birodalommal szemben a kereszténység védőbástyájának számító, s a köztudatban ezt máig őrző Magyarország liberalizmusra és nemzeti függetlenségre oly érzékeny társadalma a közismerten önmagát túlélt, despotikus török birodalom mellé állt érzelmeivel?

A magyar társadalom – ha közvéleményként fogadjuk el a kor sajtóját és levelezésanyagát – nem támogatta a Habsburg Monarchia hódító politikáját, s mereven ellenezte Bosznia-Hercegovina elfoglalását. De nem támogatta tevőlegesen a balkáni népek felszabadító mozgalmait sem. Ugyanakkor nem is lehetett semleges a szomszédságában végbemenő nagy átalakulások kérdésében. A legszembetűnőbb a sajtóban bőven található törökbarát eszmefuttatás, a néhány utcai szimpátiamegmozdulás és a sok politikai szónoklat. Hogy bőségesen találunk a Balkán ún. kisnépei mellett is szimpátiahangokat, még nem teszi letagadhatatlan történelmi ténnyé, hogy az akkori magyar közvélemény egészében törökbarát volt.

A szélesebb magyar közvélemény magatartását a liberális nacionalizmus határozta meg, melynek azonban kifelé kizárólag defenzív jellege érvényesült. A magyar nemzettudatból 1867-ben sem tűnt el az osztrákellenesség, csak később sorvadt bizalmatlansággá, féltékeny rivalizálássá. Az oroszellenesség 1849 óta áthatotta a közvéleményt. Oroszországban, nemcsak a magyarországi szláv népek potenciális szövetségesét látták, hanem – az európai progresszió táborának általános felfogásához hasonlóan – az európai reakció agresszív főerejét is. A 70-es években liberális alapon jelentkezett a poroszellenesség is, elsősorban a tisztelve félt Bismarck politikai rendszerével szembeni ellenszenv miatt.

A 70-es évek a magyar nemzettudat változó, átmeneti állapotát tükrözik. A közvélemény elfogadta az 1867-es kiegyezést, de elégedetlen volt vele, nagyobb mértékű önállóságot kívánt. Igényelte a nagyhatalmi helyzetet, de nem vállalta a vele járó konzekvenciákat: a hadseregnövelést, a terjeszkedést. Defenzív maradt, nyugodt évtizedekre áhítozva az ún. magyar nemzeti állam kiépítése, megszilárdítása számára.

Az expanzió-ellenességnek sokrétű okai voltak. A terjeszkedés a dinasztiát erősíti, amit nem kívántak; erősíti a nemzetek feletti hadsereget is, amitől kifejezetten féltek, mert benne érezték az új berendezkedés fő ellenségét. Az újabb szláv területek bekapcsolásában rengeteg veszély forrását látták. Egyfelől gyengítheti a német és magyar hegemóniát, erősíti a már amúgy is nagyszámú szláv elemet, s újraéleszti a nemzeti mozgalmakat a birodalmon belül. Másfelől újabb közös ügyet teremt Ausztria és Magyarország között, miközben a kormány és az ellenzék egyaránt arra törekedett, hogy a már meglévő közös ügyek számát csökkentse. Végül pedig vételen bonyodalmakkal fenyegetett az a vita – amely más nagyhatalmaknál nem fordulhatott elő –, hogy kihez is csatoljanak új területeket: Ausztriához vagy pedig Magyarországhoz?

Magyarországnak nem voltak balkáni igényei, mégsem alakult ki a nemzeti felszabadító mozgalmakat konzekvensen támogató politika, noha egy kis államokból felépülő Balkán-félsziget belefért a magyar liberalizmus külpolitikai elképzeléseibe.

Oroszország katonai fellépése Törökország ellen felborzolta a kedélyeket Magyarországon is. Attól tartottak, hogy a nemzetiségekben bővelkedő Magyarország a cári birodalom és a létrejövő délszláv vazallus államok harapófogójába kerül. Míg Törökország a balkáni népek számára a kemény elnyomást jelentette, a magyar közvélemény csak Oroszország egyik ellensúlyát látta benne, s a „liberális mintaállam”, Anglia magatartásához igazodva, beérte a szultáni birodalom megreformálásával. Az 1876. évi török reformkísérlet után ráadásul hamis Törökország-kép alakult ki: egy modernizálódó parlamentáris államé, melynek hadseregében százával működnek angol tisztek és a legendás 48-as tábornok, Klapka ad tanácsokat a szultánnak a csapatok ehelyezésére. 1877 tavaszán török értelmiségi-ifjúsági delegáció látogatott Budapestre, bennük a magyar főváros „a török alkotmányosságot” ünnepelte.

1877 végén, Plevna orosz bevétele után a Függetlenségi Párt vezetői patetikus mondatokban fejtegették, hogy „a lengyel után most a török következik; s ha egyszer a török birodalom elesik, már csak egy nemzet marad Keleten, mely a szabadságért élni és meghalni is kész. Ez a nemzet a magyar”. Mintha a románok és a délszláv népek nem is fogtak volna fegyvert függetlenségükért. Egy nagygyűlésen jeles ellenzéki politikusok hirdették, hogy Magyarországnak fegyvert kéne ragadnia a török védelmében, ha már Németország, Anglia, Franciaország és Itália egyéb nagyhatalmi érdekeltségeik miatt ezt nem tehetik meg…

Hogy a törökszimpátia valójában mennyire nem a balkáni népek ellen irányult, az jól mérhető a Romániával szembeni magyar magatartáson. A magyar közvélemény – ha Erdély miatt látott is távlati veszélyt a román fejedelemség erősítésében – már 1877 előtt is valójában független államnak fogadta el, s értékelni tudta fejlődési eredményeit. 1877-ben, amikor Románia hadba lépett Törökország ellen, az orosz szövetség miatt súlyos szemrehányásokkal illették. Viszont akkor, amikor DÉl-Besszarábia miatt konfliktusba került Oroszországgal, ismét románbarát lett a hangulat, mintegy bizonyítékául annak, hogy minden kérdést a bekerítés veszedelmének elhárítása szempontjainak rendeltek alá.

A kormánypárt „a hatalmi realitások kényszerére” hivatkozva kiszolgálta a birodalmi külpolitikát, amelynek pedig eredendően épp az ellenkezőjét akarta. Az ellenzék ellenezte a balkáni hódításokat, még nem érezte szükségesnek, hogy a Monarchia a balkáni népek fölötti rendező hatalomként lépjen fel. „Nem szabad a szomszédos kis népeket olyan politika szolgáivá tenni, amit a magyarság is ellenez” – mondotta Eötvös Károly. A boszniai okkupációt kísérő országos felháborodás az 1878. évi választásokon majdnem elsöpörte a kormányt. Nem kellett azonban egy évtized sem ahhoz, hogy az ellenzék magatartása is közelítsen a kormányéhoz. Attól félve, hogy a Törökország gyengülésével bekövetkező hatalmi űrt Oroszország fogja betölteni, a 80-as években már azt kívánta, hogy az űrt – jobb híján – a Monarchia töltse be. Ezzel a külpolitika alapkérdésében felzárkózott az udvar és a katonai körök mögé, s most már a kormányzat és az ellenzék – tehát a kor hivatalos társadalma – egyaránt szembekerült a balkáni népek nemzeti törekvéseivel. Ez volt az, amit Magyarországon eredetileg senki sem akart. Nem először és nem is utoljára fordult elő a magyar történelemben, hogy szándékok, cselekedetek és eredmények között mély szakadék húzódott.