2017. július 22.

Új rend a világban. Egy meghasonlott békerendszer

Szerző: Ormos Mária

Az első világháború után a győztesek újrarajzolták Európa térképét. Az így létrehozott új rendet sokan védelmezték, de még többen tartották elhibázottnak, és tekintélyes volt azok száma is, akik egyenesen átkozták. Áldói és átkozói egy dologban megegyeztek: valóban újszerű volt. De míg az előbbiek a béke alapelveinek igazságosságát hangsúlyozták, az utóbbiak minden korábbinál erőszakosabbnak, egyoldalúbbnak, tehát igazságtalanabbnak ítélték azokat. Az új világrend egy meghasonlott békerendszerre lett alapozva. Vajon milyen irányt vett volna századunk fejlődése, ha az akkori békeszerzők nem szakítanak a korábbi, már-már európai hagyománnyá válni látszó tárgyalásos, konszenzuskereső módszerekkel?

„Most rajtunk van a sor, meg kell védelmeznünk az új rendet” – mondta az Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson, és a maga részéről ezt valószínűleg így is gondolta. Az elképzelt és sokak szerint legalább részben meg is valósított „új rend” az elnök nyilatkozatai szerint magában foglalta a diplomáciai tevékenység nyíltságát, a nemzetközi kereskedelmi forgalom teljes szabadságát, a fegyverkezés általános korlátozását, a kis- és nagyállamok függetlenségének, szuverenitásának és területi épségének garantálását, a nemzetek szabadságának biztosítását államformájuk megválasztására, a határok nemzeti alapon történő kialakítását és az autonómia biztosítását. Mindezt az elnök a békeszerződéseken kívül egy nemzetközi szervezet, a Nemzetek Szövetsége, közkeletű nevén a Népszövetség létrehozása útján kívánta biztosítani.

A békekonferencia leendő résztvevői mintegy két és fél hónappal a konferencia hivatalos megnyitása előtt úgy döntöttek, hogy a fegyverszüneti megállapodásokban, amelyek tisztán katonai természetű kérdéseket rendeznek, nem fogják ezeket a politikai elveket érvényesíteni, a békekonferencia alapjául azonban – a tengerekre és a nemzetközi kereskedelemre vonatkozó részek kivételével – elfogadják. Ez annyit jelentett, hogy a demokrácia, a nemzeti elv és a népek szuverenitásának gondolata a békekonferencia hivatalos ideológiájává vált.

Nehezen lehetne kétségbe vonni, hogy ezeknek az elveknek a megjelenítése, valamint az az igény, hogy gondoskodjanak a világ békéjének biztosításáról, valóban új idők hajnaláról árulkodott. Azok számára viszont, akik végül a nagy mérkőzés veszteseiként részesedtek az új elvek gyakorlati megvalósításából, a békerendszer mégis úgy jelent meg, mint a totális igazságtalanság és ésszerűtlenség halmazata. Ehhez egyébként ma már az is hozzákívánkozik, hogy a békerendszer végül nemcsak a vesztesek, hanem a kedvezményezettek egy része számára sem bizonyult tartósnak és racionálisnak (Csehszlovákia, Jugoszlávia).

A háborús felelősség
A német, osztrák, magyar, bolgár, török elégedetlenséget részben pszichológiai tényezőkre lehet visszavezetni, de ezek közelebbi vizsgálata is arra utal, hogy az elégedetlenséget nemcsak a területi kérdésekben mutatkozó, a nemzeti elvtől eltérő megoldások fűtötték, hanem a konferencia egész magatartása, ami a háború résztvevőit mereven két kategóriára bontotta: bűnösökre és az igazság bajnokaira.

Pontosan e két kategória kialakítása volt a gyökere annak, hogy a békerendszer az igazságosságra törekvés, a nemzeti elv, a népek szuverenitásának tisztelete és a demokrácia színeiből szőtt ideológiai zászló mögött merőben ellenkező eredményekre jutott. Ennek következtében az „új rend” önmagával meghasonlott, kétlelkű, ambivalens masszává állt össze. E folyamat ugródeszkáját annak az elvnek az elfogadása képezte, hogy a háborúért kizárólag a központi hatalmak, közülük is első helyen Németország viseli a felelősséget. Az érvek ezzel kapcsolatban kiterjedtek a rendszerbírálatra is: a győztes és kedvezményezett tábor politikusai és publicistái előszeretettel mutatták ki, hogy a másik tábor kizárólag reakciós, elnyomó, imperialista országokból tevődött össze, amelyek történelmi bűneit évszázadokra visszamenően sorolták. Közben könnyedén napirendre tértek afölött, hogy az antant egyik jelentős alkotórésze Oroszország volt. Bár – hála az ottani forradalmi eseményeknek és a háború korábbi befejezésének – ez a kérdés nem került előtérbe, az azért nem lehetett kétséges, hogy a háború kirobbantásában Pétervárnak volt némi szerepe, és az sem, hogy a reakció és az imperializmus kategóriája vele kapcsolatban elég nehezen megkerülhető.

A háborús felelősség ügye évtizedeken át vita tárgya maradt, s ezt a vitát nemcsak a politika tartotta életben, hanem a történettudomány is, amelynek neves képviselői nemzetközi és nemzeti konferenciák tucatjain iparkodtak tisztázni a kérdést. E viták egyik alkotóelemét képezte a magyar részvétel, közelebbről Tisza István szerepe, amelyet egyeseknek sikerült döntőnek beállítani abban, hogy Ausztria–Magyarország hadat üzent Szerbiának. Eszerint az ultrareakciós és ultraimperialista Tiszának szívós erőfeszítés árán sikerült rávennie a jóval jámborabb bécsi kamarillát a csúf és egyúttal botor lépésre. Jóllehet a magyar miniszterelnök valóságos álláspontjának és tevékenységének megítéléséhez elegendő volt (lett volna) fellapozni az 1914. június–júliusi közös minisztertanácsi jegyzőkönyveket, még nemrégiben is szép számmal akadtak történészek a nagyvilágban, akik mit sem tudtak Tisza aggályoskodásáról, nemleges, majd mérséklő fellépéséről.

A háborús felelősség kérdéséről folytatott nemegyszer izzó hangulatú történészviták elhaltak, illetve – amennyiben mégis felmerül a kérdés – ma már nem váltja ki a korábbi szenvedélyeket. Az idő telik, a kérdés már nem vág annyira elevenbe, más problémák, sokkal akutabbak kerülnek előtérbe, s kimondva vagy kimondatlanul, kialakult egy látens közmegegyezés, miszerint a háborúnak oly sok összetevője volt, hogy semmiképpen sem lehet egyetlen országra vagy az országok egy csoportjára hárítani a felelősséget. Szerepet játszottak benne hagyományos, kontinentális rivalizálási gócpontok, mint francia–német vonatkozásban Elzász-Lotaringia és környezete, orosz–török relációban a tengeri kijárat a Fekete-tengerről a Földközi-tengerre, vagy az osztrák–magyar–orosz ellentétben a Balkán kérdése. Merőben új ellentétek is megjelentek viszont, amelyek a nemzetközi kereskedelem, a tengerek és a távolabbi földrészek feletti uralom, befolyás kérdései miatt alakultak ki, és amelyben Németország „bűne” elsősorban abban jelent meg, hogy színre lépett az igényével. Tette ezt olyan, viszonylag kései időpontban, midőn a többi tengeri-gyarmati hatalom vezetői, elsősorban az angolok úgy vélték – tegyük hozzá: illuzionista módon valójában csak hitték, remélték –, hogy az osztozkodás már megtörtént, és a rendszerben a németek számára nincs üres hely.

A konferencia meghatározó angol és francia személyiségeinek mégis sikerült elfogadtatniuk – még Wilsonnal is – a háborús felelősség korlátozását a központi hatalmakra, és ebből további olyan elvek is következtek, amelyek részben már szögesen szemben álltak a szintén elfogadott legfőbb alapelvekkel. Az egyoldalú elítélésnek és felelősségáthárításnak pszichológiailag mindenképpen káros hatásai voltak: sértette a nemzeti önbecsülést és önérzetet, s a belőle következő „háborús bűnösség” kategóriája, valamint a „jóvátétel” már gyakorlati, húsbavágó következményekkel járt, illetve járhatott volna, ha valóban alkalmazzák. A békeszerződések a felelősség mellett megállapították a „háborús bűnösséget” is, és a felelős államok vezető politikai és katonai személyiségeit nemzetközi bíróság elé kívánták állítani a háborúval és hadviseléssel kapcsolatban már elfogadott nemzetközi szabályozások alapján. Ennek az elvnek a konferencia vitáiban elsősorban az angolok és a franciák voltak hívei, akiknek végül sikerült eloszlatniuk az amerikaiak és az olaszok jogi aggályait. Nem sikerült azonban megküzdeni azzal a ténnyel, hogy a keresett „nagy bűnösök” sorra eltűntek. II. Vilmos német császárt a holland kormány nem volt hajlandó kiadni, Ferenc József császár 1916-ban meghalt, Tisza Istvánt 1918 őszén meggyilkolták, abban pedig a konferencia nagyjai egyetértettek, hogy IV. Károlyt a háborúért már csak azért sem lehet törvény elé állítani, mert annak kirobbantásához semmi köze nem volt, a háborút nem akarta, sőt, megpróbálta országát abból kivezetni. Így a háborús bűnösség ügye csak átmeneti zavarokra vezetett. Elkészültek a hosszú listák, amire a másik oldalon azzal válaszoltak, hogy nekiálltak az antant és a társult hatalmak által elkövetett bűnök lajstromának összeállításához, végül azonban az ügy súlyosabb következmények nélkül lekerült a napirendről.

A jóvátétel
Nem ez történt azonban az úgynevezett jóvátétel ügyével. Az elv az igazságosság szempontjából megállt a lábán, alkalmazása azonban ugyanennek a kritériumnak már csak részben felelt meg, míg pénzügyi és általános nemzetközi gazdasági szempontból teljes egészében elhibázottnak és károsnak tekinthető. Mivel a német hadviselés Észak-Franciaországban valóban súlyos anyagi károkat okozott, az igazság a jóvátételt – legalábbis egy elfogadható és teljesíthető szintig – tényleg megkívánta. Ezzel szemben senki sem követelte, hogy a német állam és a Monarchia kártérítést fizessen Oroszország, illetve most már Lengyelország, a balti államok stb. javára, holott a hadviselés károkat ott is bőségesen okozott. Végül a német és a szovjet kormány, igencsak bölcsen, minden korábbi adósságtörlesztésről, illetve kártérítésről lemondott. A jóvátételi elvet ugyanakkor vajmi nehéz volt az egykori Monarchiára érvényesíteni, és ez nem is sikerült. A Monarchia közös hadseregében ugyanis a Magyarország keretében megmaradt magyarokon és az Ausztria határai között élő osztrákokon kívül harcoltak szlovákok, csehek, horvátok, szlovének, dél-tiroli osztrákok stb., akik a háború után olyan új államokhoz kerültek, amelyek nem tartották önérzetükkel összeférhetőnek, hogy „jóvátételt” fizessenek. Az „elvi” kérdést végül úgy oldották meg, hogy Csehszlovákia, Románia és a délszláv állam „felszabadítási” hozzájárulást fizetett, tartalmilag azonban a probléma mégsem oldódott meg, mert a rájuk kirótt összegek eltörpültek ahhoz képest, amit a két „igazi bűnösnek”, Ausztriának és Magyarországnak fizetnie kellett – volna, ha több mint egy évtizedes kínlódás után az egész rendszer össze nem omlik. Mindent összevéve, a konferencia a jóvátételt illetően meglehetősen önkényes módon ítélkezett abban, hogy valójában kik is okozták a háborús károkat.

E kérdésben már a gyakorlatban mutatkozott meg a „modern eszmék” és a retrográd gyakorlat összeférhetetlensége. Jóllehet már akadtak közgazdászok (közöttük a később hírnevessé vált Keynes), akik még a konferencia ülésezése idején rámutattak arra, hogy a nemzetközi gazdaság érdekeivel Európa jókora részének pénzügyi tönkretétele nem fér össze, a régi elveken nevelkedett politikusok a merész és a közvetlen érdekekre nézve sérelmesnek tartott gondolatot nem tudták befogadni. Az érdekhálózat végén pedig valójában az amerikai hitelezők álltak, akik – nem úgy, mint majd a második világháború végén és után – egyszerűen nem tudták felfogni, hogy vajon miért kellene lemondaniuk azokról a nagy összegekről, amelyekkel a háború alatt Nagy-Britannia, Franciaország és mások segítségére siettek. Hiszen éppen azért tették ezt, mert hasznot akartak látni belőle. Bár több angol közgazdász és hatásukra politikusok is hajlottak arra, hogy a jóvátételi kérdést felszámolják, vagy legalább terheit mérsékeljék, saját országuk amerikai adósságai miatt nem tudtak határozottan fellépni ennek érdekében. Így azután a jóvátétel körüli áldatlan viták végigkísérték a húszas éveket, míg végül 1931–32-ben a jóvátételi rendszer a válság hatására dicstelenül kimúlt.

A leszerelés
Nem járt jobban az általános leszerelés elve sem, amelyben az eszmék szintjén a konferencia minden résztvevője egyetértett. Sikamlós érvek alapján mégis odajutottak, hogy „egyelőre” a leszerelést a veszélyeztetett államoktól nem lehet megkívánni, és ezek közé sorolták azokat, amelyek a bolsevizmus által – legalábbis feltételezhetően – fenyegetve voltak. Ilyen volt minden Szovjet-Oroszországgal és Magyarországgal szomszédos állam, valamint természetesen Franciaország, amely viszont változatlanul féltette biztonságát még a leszerelt Németországgal szemben is. Így azután az általános leszerelés valóban új, modern és kívánatos követelménye úgy módosult, hogy léteztek leszerelendő „imperialisták” – fehérek vagy vörösök, ez ebből a szempontból egyre ment –, velük szemben álltak az ártatlanul kiszolgáltatottak, akik számára éppen ezért biztosítani kellett a jogot arra, hogy továbbra is ellenőrizetlen létszámú fegyveres erőt tartsanak fenn. Elv és gyakorlat tehát mereven szétvált, az új kiindulás valamennyire is elfogadható és értelmes alkalmazását viszont megakadályozta, hogy a konferencia katonai szereplői saját szakmai szempontjaikat nem tudták elfogadtatni a politikusokkal.

A katonai szakértők számításai szerint, amelyek a vesztes országok területi állományának, védelmezendő határainak és külső fenyegetettségének a számbavételén alapultak, valamennyi vesztes államnak durván kétszer akkora hadsereg felállítását kellett volna lehetővé tenni, mint amekkorát végül a békeszerződések megengedtek. A vita a németkérdés körül robbant ki, mivel a katonák 200 ezer főt javasoltak a hadsereg engedélyezett létszámaként, amit azután a politikusok heves tiltakozására végül 100 ezerre csökkentettek. Ausztria és Magyarország esetében nagyjából hasonló nagyságrendű eltérések voltak az ajánlott és az elfogadott létszámok között. Az egyensúly felborulását ily módon a konferencia a pénzügyeken kívül kiterjesztette a katonai problémára is, azzal a halvány ígérettel, hogy a leszerelést a későbbiekben a Népszövetség segítségével általánossá teszik. Köztudomású, hogy ez sosem következett be, ezzel szemben fokról fokra engedni kellett annak a követelésnek, hogy az egyoldalúan lefegyverzett államok egyenjogúakká váljanak. Ráadásul a vesztes országokat hivatásos hadsereg szervezésére kötelezték, ami számukra ismeretlen volt, és a továbbiakban is idegen maradt.

Így azután például Magyarországon a húszas években – minden ellenkező híreszteléssel szemben – az engedélyezett 35 ezres létszámot egyetlen alkalommal sem sikerült elérni. A honvédség évi létszáma 20–22 ezer körül mozgott. Ebben szerepet játszott, hogy a magyar állam ekkor szűkmarkúan bánt a katonai kiadásokkal, és azokkal szemben az oktatási, kulturális és tudományos területeket kedvezményezte. De hozzájárult a gyászos eredményhez az is, hogy a magyar fiatalok az elhelyezkedési és kenyérkereseti nehézségek ellenére sem vállalkoztak szívesen 12 éves katonai szolgálatra.

A leszerelés egyoldalú megoldása vagy inkább annak megoldatlansága a harmincas évek második feléig görgette a megalapozott és jogos elégedetlenséget, míg végül e rossz rendezésből mint hivatkozási alapból olyan politikusok profitáltak, akik a rendszer felborításával még sokkal nagyobb jogtalanságok elkövetésére készültek fel.

Területi alkuk
A sajtóban és a mindennapi életben mégsem a fenti döntéseket kárhoztatták a legtöbbet, hanem azokat a területi intézkedéseket, amelyeket a konferencia a vesztes államok kárára meghozott. A német veszteségekkel kapcsolatban sokan máig is legyintenek, mondván, hogy 1914-ben Németország csupán jelentéktelen területeket veszített. A németek azonban e kérdést másként fogják fel. Számukra már az a mintegy 2 és fél millió német is soknak tűnt, akiket az újjászülető Lengyelországhoz csatoltak. Emellett azt képzelték, hogy ha már a dualista Monarchia így is, úgy is szétesett, akkor joggal vethetnék fel a német ajkú lakosság és az általa lakott területek Németországhoz csatolását. Ilyen terület volt Ausztria, valamint az új Csehszlovákia úgynevezett Szudéta-vidéke, összesen közel 10 millió német anyanyelvű emberrel. (A szudétanémetekre egyébként az osztrák kormány is benyújtotta igényét.) A konferencia azonban úgy döntött, hogy nemzetiségi elv ide vagy oda, a Szudétákat Csehszlovákiának adja, a németeknek és az osztrákoknak pedig megtiltja az egyesülést. Mivel e kérdésekben a szóban forgó lakosság álláspontja senkit sem érdekelt, a konferencia látványosan és teljesen nyilvánvalóan sértette meg saját elveit mind a nemzeti szempont, mind az önrendelkezés vonatkozásában.

Nem érvényesültek a követelmények Ausztria esetében sem, még ha az etnikai veszteség abszolút értelemben is, arányaiban is jóval kisebb maradt. Az olasz kormánnyal katonai okokból kötött titkos szerződésen kívül mindenesetre semmi sem indokolta, hogy Ausztriából a békeszerződés elszakítson mintegy 200 ezer dél-tirolit, és őket Olaszországnak adományozza. Ennek olasz szempontból sem volt más értelme, mint a Brenner határ stratégiai jelentősége, mert egyébként teljesen feleslegesen terhelte meg az olasz–osztrák viszonyt. A probléma később még a német–olasz tengelyre is átgyűrűzött, és azt Hitler igencsak „nagyvonalúan”, többféle romantikus-kalandor terv útján akarta megoldani. A dél-tiroliak kitelepítéséről szőtt terveket többek között arról, hogy egyszerűen behajózzák és a Krím félszigeten rakják majd ki őket.

Dél-Tirol, illetve olaszul Alto Adige kérdése jelezte, hogy a nemzeti elveket a konferencia kész stratégiai szempontokkal egyesíteni, az Ausztriával kapcsolatos további területi komplexum feldolgozása viszont egy kompenzációs láncolat kialakulására vallott. Az osztrákkérdés kezelésében 1919. március végétől kezdve határozott fordulat következett be, mely azzal állt kapcsolatban, hogy a francia delegáció kénytelen volt feladni a Rajna határra vonatkozó eredeti követelését, aminek fejében viszont elfogadtatta Ausztria kötelező önállóságának követelményét partnereivel. Ez – mint jeleztük – az önrendelkezési elv flagráns megsértése volt. Ettől kezdve viszont mind a Bécsbe telepített missziók vezetői, mind a konferencia szakértői azon törték a fejüket, hogy miként biztosítsanak Ausztria számára olyan körülményeket, amelyek az önálló létet kívánatossá vagy legalább elviselhetővé teszik. Ennek érdekében az eredeti béketervezetet kétszer is átdolgozták. Javultak a pénzügyi és kereskedelmi feltételek, amelyekből egyébként később Magyarország is profitált, de javultak a területi klauzulák is.

A konferencia résztvevői komoly vitát folytattak két karintiai város és környéke hovatartozásáról. Noha mindenki tudta, hogy mind Klagenfurt, mint Marburg (Maribor) osztrák város – bár környékét zömmel szlovének lakják –, mégis azt a salamoni döntést hozták, hogy Klagenfurt valószínű elvesztése fejében a délszláv államot Marburggal kompenzálják. Ehhez arra volt szükség, hogy a pártatlanság látszatát keltve Klagenfurtban népszavazást írjanak ki, amelynek eredményét előre meg lehetett jósolni, Marburgban viszont ilyesmire ne kerüljön sor, mert egy ottani népszavazás eredménye vélhetően ugyanaz lenne, mint Klagenfurtban. Így mind Ausztria, mind a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kapott egy-egy ajándékot, de voltaképpen mindkettő vesztesnek is érezte magát. A veszteségért az újabb kompenzációt a délszláv állam a Murán túli övezet formájában, Ausztria pedig az akkoriban, „nyugati magyar megyéknek” nevezett Burgenland átcsatolásával kapta meg.

E lépésekben már nemcsak az mutatkozott meg, hogy a hatalmak készek eltérni a nemzeti elvtől más, főként stratégiai szempontok javára, hanem az is, hogy a békeszerződés politikai alkuk tárgyává vált. Magyarország esetében e jelenség elrettentő méreteket öltött.

A pártfogolt kisállamok
Magyarország egészen furcsa, egyedi helyzetbe került. Egyetlen nagyhatalommal sem volt konfliktusa, és egyetlen nagyhatalom sem akart tőle semmit. Nem volt a szövetséges és társult nagyhatalmak között egy sem, amely akár egyetlen négyzetkilométer magyar földre igényt tartott volna. Ezzel szemben olyan sem akadt, amely kifejezett érdekének tekintette volna, hogy a magyar szempontok mellett komolyan síkra szálljon, és azok akár csak részleges megvédésére latba vesse súlyát és presztízsét.

Ott sorakoztak viszont a Magyarországgal szomszédos kisállamok, amelyeket a hatalmak 1918 késő tavaszától kezdve nyíltan és hivatalosan pártfogásukba vettek, s amelyek ekkor már baráti államoknak számítottak. Közöttük volt Románia, amely ugyan az 1916. augusztusi titkos szerződés aláírásait megszegte, midőn a központi hatalmakkal megkötötte a fegyverszünetet, sőt a békét is aláírta, de mégis szövetségesnek számított, mivel a háború utolsó pillanataiban újra hadat üzent Németországnak. Bécsnek már nem üzenhetett, részben azért, mert Ausztria–Magyarország november 3-án aláírta a fegyverszünetet, de azért sem, mert ez az állam már nem is létezett. Közöttük volt a háború első áldozata, Szerbia, amelynek bátor részvételét a harcokban nem lehetett letagadni, és amely 1918 végén már magába foglalta Montenegrót, az albánok lakta Koszovót, Boszniát, Szlovéniát, Horvátországot, és a fegyverszünet értelmében megszállás alatt tartott további területeket. Végül ott voltak a csehek és a szlovákok, akiknek elszakadási törekvéseit a szövetséges nagyhatalmak felkarolták, és támogatták törekvésüket a közös önálló állam alakítására. Mi több, angol és francia részről még diplomáciai nyomást is kifejtettek a szlovákokkal, valamint a horvát és szlovén politikai vezetőkkel szemben annak érdekében, hogy az egyik esetben a cseh, a másikban a szerb elvárásoknak eleget tegyenek.

Ezek a nagyhatalmilag istápolt kisállamok az adott európai helyzetben nemcsak azért váltak fontossá, mert képviselőik egy ideje messzemenő baráti érzelmeket tanúsítottak a feltételezett leendő győztesek iránt, illetve részben ugyanazon az oldalon harcoltak, hanem főleg azért, mert – néhány további kisállammal együtt – fontos szerep hárult rájuk a jövő elképzelt Európájában. Számítottak rájuk a rövidesen újra megjelenő német ambíciók fékezésében, vagyis abban bíztak, hogy azt a németellenes potenciált, amit korábban Oroszország jelentett, velük lehet kiváltani. Arra ugyan senki sem gondolt, hogy a szovjetek új rendszere katonai szempontból valaha is félelmetessé válhat, eszmei szempontból mégis jónak vélték, ha a határai mentén jól szituált, elégedett nacionalista államok helyezkednek el, melyek alkalmasak lesznek arra, hogy szigetelőanyagként szolgáljanak Kelet és Nyugat között.

1918-ban és még néhány évig mindemellett az angolok, a franciák és az olaszok komoly szándékot mutattak arra, hogy a Monarchia összeomlása révén keletkezett hatalmi vákuumba gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és egyúttal politikai tekintetben benyomuljanak, ami szintén tanácsossá tette a dunai–balkáni övezetben minél több kisállammal a lehető legjobb viszony kialakítását. E tervek valójában mindegyik hatalom szemszögéből az övezet egybentartását és egységes gazdasági megszervezését kívánták volna meg. Az utóbbiakra az angolok és a franciák tettek is bátortalan lépéseket, de mivel azonnali olasz, cseh, szerb ellenakciókra került sor, felhagytak vele, és az övezet gazdasági megszervezését jobb időkre halasztották. Ha ugyanis választani kellett a szövetséges államok és a többiek – adott esetben egyúttal a józan ész – között, úgy mindig a pillanatnyilag kellemesebb és könnyebb utat választották.

Mindehhez társult még Wilson elnök szinte rögeszmés félelme a pánszlávizmustól. Az elnök – miként a legtöbben a politikai világban – egy percig sem hitte, hogy az oroszországi bolsevik kísérlet sokáig tarthat. Számolt viszont az orosz nacionalizmus és azzal együtt a pánszláv eszme köntösébe öltöztetett orosz imperializmus feltámadásával, ezért úgy vélte, hogy a kis szláv nemzetek érdekeit mindenképpen fel kell karolni, mert különben e népek az oroszokkal együtt súlyos veszélyt jelenthetnek Nyugat-Európára nézve. Arra viszont gondosan ügyelni akart, hogy az északi és a déli szláv népek ne tudjanak egyesülni, mert – vélte – ez már nemkívánatos hatalmat biztosítana számukra. E divatjamúlt félelem a pánszláv gondolattól hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok sorsa rossz irányt vegyen, ugyanakkor nagy szerepe volt a csehek által szorgalmazott korridor, Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság összekötésének elhárításában.

A vesztes Magyarország
Pillanatnyilag egyébként éppen elég nyomasztóak voltak azok az igények, amelyeket a Magyarország szomszédságában kialakult, illetve megnagyobbítani szándékozott országok kormányai benyújtottak. Ha az eredeti csehszlovák, délszláv, osztrák és román igényeket összevetjük a konferencia által kidolgozott és végül aláírt békeszerződéssel, a kettő között tetemes területi és lélekszámbeli eltérés mutatkozik. A magyar etnikum vonatkozásában a különbség durván milliós nagyságrendű.

A határok megrajzolásában az illetékes bizottságokat és albizottságokat a nemzeti kérdés vonatkozásában az az elv vezérelte, hogy a kedvezményezett kisszövetséges szempontjából keressék a végső etnikai határt, nem pedig fordítva. Ez a vegyes lakosságú területek sorsát többnyire már önmagában véve eldöntötte, de ezen belül némi – látszatra elvi – vita alakult ki egy-egy város vagy falu meghatározó jelentősége szempontjából. A kérdés felmerült német és osztrák vonatkozásban is, a magyar városok egész sora szempontjából pedig kardinális kérdéssé vált. A legfontosabb és a leggyorsabban fejlődő városok egész karéjának sorsa vált ugyanis ezáltal kérdésessé. Ezek közé tartozott Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, hogy a déli részekről ne beszéljünk. A konferencián akadtak olyanok, akik a városok meghatározó volta mellett tették le a garast, mások azonban leszögezték, hogy e városok magyar vagy német-magyar volta csak látszat, illetve éppen az erőszakos nacionalizálás eredménye. A kérdés azonban végeredményben nem elvi síkon dőlt el, hanem azon, hogy a szóban forgó várost a környező területtel együtt hová akarták csatolni. Mivel Magyarország végül rendre elvesztette a Budapest mögött a másodvonalban álló városait, azonnal vízfejű szörnyeteggé változott, amin a harmadik szinten álló városok, mint Győr, Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs legjobb szándékuk ellenére sem tudtak érdemben változtatni, már csak azért sem, mert szinte mindegyik egy-egy nem éppen barátságos és nem könnyen átjárható határhoz volt hozzászorítva.

A nemzeti szempont tehát a jelentős magyar városok és több nem magyar város esetében háttérbe szorult, de ugyanez történt akkor is, midőn bármelyik szomszédos állam fontos stratégiai érdekeit kellett megvédeni. Vonatkozott ez részben a folyókra, de még inkább a vasútvonalakra. A területi kérdésekről zajló vita nemegyszer kifejezetten vasúti vitává alakult át. A dolog odáig ment, hogy a vasúttal kapcsolatos érdekeltség szempontjából még egy harmadik állam úgynevezett létkérdését is bevonták például abba, hogy a magyar–román vitában az utóbbi javára dönthessenek. Francia körök szerint Lwów (azelőtt Lemberg, ma Lvív) térségébe az Arad–Nagyvárad–Szatmárnémeti vonal felhasználásával mindenképpen román segédcsapatokat kellett juttatni a lengyeleket ott fenyegető bolsevik veszély miatt. A bizottságban senki sem akadt, aki megkérdőjelezte volna a szóban forgó város lengyel voltát, vagy kérdésessé tette volna, hogy ott valóban bolsevikok tevékenykednének, a román határ kérdése viszont ezáltal eldőlt. A vizekről és a vasutakról folytatott vita a békeszerződések nyomában járó merev határokkal egyetemben mindenesetre azt eredményezte, hogy a közlekedés egész addigi logikus rendje szilánkokra hullott, és ezt valamennyi érintett ország megsínylette.

A békeszerzők magától értetődően gazdasági szempontból is kedvezményezték a kisszövetségeseket, de e téren valamelyest számításba vették a szenvedő fél életlehetőségeit is. Erre vallott a sziléziai népszavazás (még ha annak eredményét utólag el is torzították némileg), és erre vallott az is, hogy a salgótarjáni és a pécsi szénmedencét, továbbá az ózdi iparvidéket minden kishatalmi késztetés és nyomás ellenére Magyarország keretében tartották meg.

A békeszerződés gazdasági tekintetben legkevésbé Németországot, a legnagyobb mértékben Magyarországot sújtotta. E vonatkozásban azonban a dunai–balkáni övezetben egyik államnak sem volt könnyű dolga, mert vagy a hirtelen megnagyobbodással járó szükséges beruházásokat nem tudták finanszírozni, vagy a radikális csonkítás következményeit nem tudták kivédeni. A jobb időkre halasztott gazdasági szervezkedésre pedig nem került sor. A magyar és az osztrák békeszerződés lehetővé tette, hogy e két állam Csehszlovákiával együtt kialakítson egy kölcsönös preferenciarendszert, ami gyakorlatilag az egykori Monarchia nagy piacának és közös vámterületének a helyreállításával lehetett volna egyenértékű. A térségben kialakuló politikai viszonyokat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy e lehetőségről még tárgyalásokat sem kezdtek.

Ostoba diktátum
Végül is a háború utáni békeszerzést kétségkívül az újszerűség jellemezte mind abban, hogy a tárgyalásos, megegyezéses békének a nyomait sem mutatta fel, mind abban, hogy modern elveket vett alapul, az utóbbiakat azonban gyakorlatilag nem alkalmazta. A praktikumot a jó öreg politikai kedvezményezési, kivédési, egyensúlyozási, stratégiai szempontok uralták, miközben a tiszteletre méltó új eszmék, így a nemzeti szempont tiszta alkalmazása, az önrendelkezés joga, a szuverenitás tiszteletben tartása, az általános leszerelés, az egyenlő jogok biztosítása dekorációs elemekké váltak az egyoldalú diktátumok körül. Az utóbbiak viszont kétségkívül nem voltak fenségesek, sőt még okosak sem.

Elég különös, de a valóságban valamennyi győztes hatalom politikai táborában szép számmal akadtak emberek, akik már a békeszöveg fogalmazása közben is rettegtek annak következményeitől. Többen voltak, akik ostobaságnak vélték az Anschluss-tilalmat, pontosan tudták, hogy egy olyan nagy nemzetet, mint a német, nem lehet leradírozni a térképről, és éppen ezért nagyon sérteni sem igazán tanácsos, és még többen, akik kételkedtek abban, hogy a kelet-közép-európai kisállamok valaha is képesek lesznek arra, hogy akár a németek, akár az oroszok nyomásának együttesen ellenálljanak. Alig akadt gazdasági elemző, aki ne vélte volna károsnak az osztrák–magyar gazdasági egység szétbontását.

Ennek ellenére a győzelmi tűz, a pillanatnyi helyzet, az egyes államok belső politikai erőviszonyai és mindenekelőtt az a körülmény, hogy az új gondolatokat olyan embereknek kellett volna magukévá tenniük, akiknek óriási többsége csak a régi módon tudott gondolkodni – vagyis a hatalmi kérdések megoldását még mindig elsősorban katonai és területi kérdésnek tekintette, annak nemzetközi pénzügyi és gazdasági vonatkozásaihoz pedig kevés érzéke volt –, végül bensőleg meghasonlott, kétlelkű, ambivalens békéket eredményezett.

Nem lehet azt állítani, hogy Versailles egyenes úton vezetett Hitlerhez és a második világháborúhoz, mivel ehhez még a gazdasági világválság is tetemesen hozzájárult, azt azonban talán igen, hogy Versailles biztos és kényelmes ütőkártyák tömegét szolgáltatta a nácizmus vezére számára.