Szerző: Kis-Halas Judit

A tételes vallások mellett egyre több szinkretikus kultuszból és vallásból válogathat az ezredforduló embere a „spirituális szupermarket” rohamosan bővülő kínálatában. Az újpogányság és benne az újboszorkány mozgalmak egyelőre még nem komoly versenytársai a nagy vallásoknak, de elsősorban a fiatalabb generációk körében növekvő népszerűségük miatt mindenképp számolnunk kell velük. Gerald Gardner titokban tevékenykedő wicca csoportocskájától hosszú és izgalmas út vezetett a mai cyber-boszorkányokig. A kezdetben csupán néhány hóbortos elme kedvtelése mára világszerte kiterjedt, sokrétű boszorkánykultuszt eredményezett.

A 20. század második felétől jelentkező újboszorkány kultuszok manapság rendkívüli népszerűségnek örvendenek. Az újboszorkány elnevezés a német neue Hexen tükörfordítása. Az „új” jelző többek között a történeti boszorkányfogalomtól való megkülönböztetést szolgálja. A kifejezés már bevett terminus technikus az új vallási mozgalmakkal foglalkozó német vallástörténeti és vallásetnológiai diskurzusban, ahol gyakran az újpogányság több más irányzatára is alkalmazzák: például a klasszikus ceremoniális mágiát gyakorló csoportokra, továbbá egyes nacionalista ideológiát valló szerveződésekre (Német Lovagrend, Heidnische Gemeinschaft). Így azonban összemosódik a két jelenségcsoport közötti létező határ. Ezzel ellentétben csak azokat az irányzatokat tekintjük valóban újboszorkányságnak, amelyeknek követői következetesen boszorkánynak nevezik magukat.

Az újpogányság
Az újpogányság gyűjtőfogalommal azokat a szinkretikus hiedelemrendszereket és kultuszokat jelölik a mai valláskutatók, amelyek:

1. a kereszténység előtti európai hitrendszerek (pl. druida vallás, germán népek kultuszai)
2. a kereszténység előtti nem európai eredetű kultuszok (pl. Mithrasz vagy Ízisz kultusza);
3. az Európán kívüli népek, törzsi társadalmak (pl. szibériai sámánhitű népek, afrikai és latin-amerikai népek) vallásainak, hiedelemrendszereinek tudatos és sajátosan értelmezett újraélesztését kísérlik meg.

Az újpogányság napjainkra szinte áttekinthetetlenül heterogén vallási rendszerré nőtte ki magát. Egy 1999-ben végzett és 2000-ben publikált felmérés szerint az Amerikai Egyesült Államokban 768 400-an vallották magukat újpogánynak. Ronald Hutton brit történész, akit az újpogányság egyik szakértőjének tartanak, úgy véli, hogy az újpogányságon belüli különböző irányzatoknak összesen 25 millió(!) követője van Európában. Hutton azonban ágazatonként vette számba az újpogány kultuszok híveit, s nagyon sokan vannak, akik egyszerre több irányzathoz is csatlakoznak.

Az újpogányság legmarkánsabb irányzatai:
• a wicca (egyben a legelterjedtebb újboszorkány kultusz is),
• a jóindulatú mágia gyakorlóit egyesítő magic vagy „magick” (utóbbi Aleister Crowley szóalakja, hogy a fehér mágiát elkülönítse az ártó szándékú feketétől),
• a druidizmus,
• az asatru (északi-germán vallás)
• és a native American religion (az egykori indián törzsi vallások és más hitrendszerek elemeiből élesztették újra).

Az Egyesült Államokban és Európa-szerte egyre népszerűbb újpogányság mára már csaknem annyi hiedelemrendszert, vallást és kultuszt foglal magába, mint ahány követője van, s a készlet folyamatosan bővül.

A végletekig vitt sokszínűség ellenére mégis van néhány alapvető sajátosság, amely a valláskutatók szerint valamennyi irányzatra jellemző. Első helyen a remitologizálás folyamatát kell kiemelnünk, amely már az újpogányság hajnalán elkezdődött. A 19. század végi Németországban a Völkische Bewegung nyári napfordulós ünnepségein tudatosan a pogány germánok vallási rítusait idézték meg. Ugyanebben az időben Nagy-Britanniában, az újpogányság másik bölcsőjében, a nemzeti romantika jegyében a kelta népek „ősi hiedelmei” álltak az érdeklődés középpontjában. Emellett – a hazatérő misszionáriusok és gyarmati tisztviselők tapasztalatai nyomán – nagy érdeklődéssel fordultak a természeti népek kultúrája felé. Sir James Frazer antropológus 1900-ban megjelent műve, Az aranyág, amelyet az evolucionista antropológia és az összehasonlító vallástörténet alapműveként tartanak számon, az induló újpogányság számára is fontos forrásnak bizonyult. Az aranyággal induló gazdag néprajzi és etnológiai irodalom még napjainkban is inspirálóan hat az újpogány eszmeiségre: nemcsak újraélesztik az ősi vagy annak vélt mitológiákat, hanem egyenesen a kereszténység, tágabb értelemben a monoteista vallások ellenpontjaiként értelmezik őket.

Az újpogányság másik fontos alapelve a környezettudatos gondolkodás és életmód, amely a természetet megtestesítő Istennő vallásos tiszteletében ölt kultikus formát. A természeti környezettel tökéletes összhangban élő „nemes vadember” mítosza mára már határozottan ökológiai színezetet öltött: az újpogányok többsége harcos környezetvédő. A természet kettős, női/férfi princípiumát a Nagy Istennő (Földanya) és egy vegetációs férfi istenség (az Agancsos Isten) kettőse, illetve a különböző mitológiák hasonló szerepet betöltő istenpárosa szimbolizálja.

Az újpogányság kialakulásában meghatározó szerepet játszott a 19. század végének okkultista reneszánsza is. A spiritizmus, a teozófia és az egyre-másra alakuló okkult társaságok hatásával magyarázható a jóindulatú mágia gyakorlatának (magick) megjelenése. Az okkultizmus közvetítésével került át a keleti vallásokból (hinduizmus, buddhizmus) az újpogányság jellemzői közé a reinkarnáció tanának széles körű elfogadása. Az újpogányság alapvető sajátosságai az újboszorkány irányzatokban is jól nyomon követhetők.

Öröklés, beavatás, tanulás
Az újboszorkányok és a róluk szóló ezoterikus irodalom előszeretettel alkalmazzák a „hagyomány” fogalmát az újboszorkányság különböző irányzataira. A szóhasználat nem ötletszerű, hanem szándékos választás: a viszonylag újnak számító kultuszformák ősiségét, folyamatos – bár időnként latens – történeti jelenlétét igyekszik tudatosítani mind a követők, mind a kívülállók számára. Ez a „hagyomány” nem csupán a tradíciót, hanem egy adott irányzat egészét jelöli: kollektív emlékezetet és történeti tudást is egyben. Úgy tűnik, az újboszorkányok nem csupán rekonstruálnak valamilyen kultuszformát, hitrendszert, hanem abban is hisznek, hogy ők az egykori híveknek afféle szellemi – sőt időnként genetikus – leszármazottai, akik „őseik titkos tudását örökítik tovább”. Az újboszorkányság a létrehozóinak és követőinek egy része számára tehát bizonyosan nem kulturális konstrukció, hanem maga a valóság.

Az újpogányságon belül a boszorkányság legtágabb értelemben vett jelentése egyfajta mesterség (angolul the Craft), amely a természetfelettivel való kapcsolattartás képességét és az így szerzett erő és tudás szigorúan jóindulatú alkalmazását foglalja magában. Az újboszorkány háromféleképpen juthat e tudományhoz: örökletes úton, beavatás vagy tanulás által. Az újboszorkány kultuszok nagyobbrészt iniciatorikusak, de a családon belüli öröklés motívuma is jelen van bennük. A kultuszalapítók alakjához kapcsolódó, mára már folklorizálódott elbeszélő hagyományban esetenként legitimációs szerep jut az utóbbinak. Gerald Gardner, a gardneriánus irányzat alapítója az 1610-ben Newburghben boszorkányság miatt megégetett Giselle Gairdner leszármazottjának tartotta magát. Raymond Buckland, a Seax-Wica irányzat atyja roma gyökereit és a családjában öröklődő mágikus képességeket hangsúlyozza.

A kétféle tudományszerzés motívuma kétféle tudásrétegnek felel meg: az öröklődés motívuma a néprajzi-folklorisztikus jellegű ismerethalmazból származik, az iniciáció különböző formái pedig inkább az okkultizmus hatását tükrözik. Létezik még egy harmadik, sokkal prózaibb metódus is: az önképzés. A „magányos boszorkányok” (angolul kitchen-witches = konyhai boszorkányok vagy hedgewitches = sövényboszorkányok, németül freifliegende Hexen = szabadon szárnyaló boszorkányok) nem válnak semmilyen genetikus (család) vagy mesterséges közösség (coven) tagjaivá, hanem egyedül dolgoznak. Az önképzés viszonylag új lehetőség, de ma valószínűleg a legelterjedtebb forma: költségkímélő, gyors és egyszerű. Nem kell felkutatni a legközelebbi újboszorkány csoportot, majd részt venni a bonyolult beavatási rituálékban, mert elegendő egy jó kézikönyv, egy tanfolyam és némi bogarászás a világhálón, s máris újboszorkánnyá válhat a delikvens.

A wicca és az Árnyak könyve
A kultuszok közül a legrégebbi a Gerald Gardner (1884–1964) által alapított wicca, amelyet ma már vallásként ismernek el több országban is. 1923 és 1936 között Gardner brit gyarmati tisztviselő volt Malajziában. Nyugdíjazása után a dél-angliai Christchurchben telepedett le, amely Anglia legnagyobb összefüggő erdősége, a New Forrest közelében fekszik. Gardner egyformán érdeklődött a néprajztudomány és a mágia iránt: 1938-ban szinte egyszerre lépett be a Folklore Societybe és egy helyi rózsakeresztes színházba, a The Fellowship of Crotona-ba. Emellett szabadkőműves volt, s állítólag kapcsolatban állt a kor egyik legismertebb okkult személyiségével, Aleister Crowley-val is.

Gardner a New Forrestben bukkant egy különös népszokásokat gyakorló csoport nyomára. Úgy vélte, hogy ősi, a kereszténységet megelőző időkből származó vallást fedezett föl, az Old Religiont, amelynek utolsó képviselőivel találkozott. Azt állította, hogy az óhitet wicának nevezték a követői. Gardner ezt később egy kis amatőr nyelvészkedés során véglegesen wiccává változtatta, hiszen az utóbbi már tényleges etimológiával rendelkező szó volt. A bizonytalan eredetű óangol wicca férfi boszorkányt, halottidézőt jelentett. Gardner a wiccát iniciatorikus misztériumvallásként írja le. A belépni szándékozó jelöltek háromfokozatú beavatás után válnak a szigorúan titkos közösség teljes jogú tagjaivá. A hívek tizenhárom tagú csoportokban, az ún. covenekben tevékenykednek, amelyek hat férfiból, hat nőből és a főpapnőből állnak. A covent a szinte teljhatalmú főpapnő és a némileg alacsonyabb rendű mágus vezeti. Ők ketten a kultusz középpontjában lévő Agancsos Isten és a Nagy Istennő földi megtestesülései. A wiccák a szoláris ciklust követő ünnepeiket Sabbatnak, a kisebb lunáris ünnepeket pedig Esbatnak nevezik. A nyolc nagy Sabbat – négy az évszakok kezdetén, négy pedig a közepén – együtt alkotja az Év Kerekét.

A szertartások egyrészt a Gardner által használt fiktív források közvetítette álfolklórból merítenek, másrészt a ceremoniális mágia rítusaiból építkeznek. Az ünnepi szertartások fontos része a rituális kör megrajzolása, ahol az égtájakhoz a négy alapelemet rendelik, továbbá a purifikáció, a gyakran az eksztázisig fokozódó körtánc, a szakrális lakoma, a főpapnő és a mágus közti erotikus aktusok (csókok, érintések, korbácsolás, ütlegelés), valamint a költőiséget sem nélkülöző rítusénekek. A leghíresebb rítus a Drawing Down the Moon (Hold-lehúzás), melynek során a főpap a Hold „lehúzásával” változtatja át a főpapnőt a Nagy Istennő földi megtestesülésévé. A wiccák rítusaikat meztelenül, Gardner szavaival élve skyclad, vagyis „égbeöltözötten” végzik, lehetőleg a szabadban. Különböző rituális tárgyakat használnak: üstöt, kelyhet, az athaménak nevezett tőrt, kardot, varázspálcát, korbácsot, füstölőket.

A rituálék részletes leírását és a különböző varázslatokat (pl. kilépés a testből, a „látás” elnyerése stb.) a Book of Shadows (Árnyak könyve) című varázskönyv tartalmazza. Az Árnyak könyvének teljes szövege kéziratban hagyományozódik a covent vezető főpapnők között, de a tagok közül bárki másolhat belőle. Vészhelyzetben a főpapnő megsemmisíti a kötetet, majd a veszély elmúltával emlékezetből újraírja. Az „eredeti” példányt Gardner állítólag személyesen másolta le a New Forrest covenben, ahová maga is belépett. Valószínűleg szó sincs régóta hagyományozódó varázskönyvről, hanem Gardner egyszerűen írt egyet.

Gardner és követőinek lassan növekvő csapata a legszigorúbb titokban tevékenykedett egészen 1951-ig. Ekkor váltotta föl Angliában a hamis médiumokat elítélő rendelet a boszorkányságról szóló törvényt. Gardner 1954-ben adta ki a wiccáról szóló első művét, a Witchcraft Todayt. (Magyarul 2005-ben jelent meg A boszorkányság eredete. A mai boszorkányok címmel.) 1964-ben bekövetkezett haláláig még egy könyvet szentelt a boszorkányság témájának: a Meaning of Witchcraft 1959-ben jelent meg. Egyes wicca honlapokon Gardnert nevezik a boszorkányság első médiasztárjának. Bár ez a kifejezés mindenképp túlzó, annyi bizonyos, hogy az elszigetelten működő kis covent és az egész wiccát egy csapásra a nyilvánosság középpontjába állították Gardner jól időzített publikációi és a különböző hírlapoknak, képes magazinoknak adott nyilatkozatai. A titkos kultusz hamarosan virágzásnak indult, divatba jött, s országszerte alakultak covenek.

A követők és a támadók
A wicca mellett születtek más újboszorkány „hagyományok” is, s ezek közül a legjelentősebb az angol Robert Cochrain (1931–1966) által létrehozott „1734 hagyomány”. Cochrain (eredeti nevén Roy Bowers) számos életrajzában – mint valamennyi újboszorkány kultuszalapítóéban – lényeges szerep jut a boszorkány ősöknek. Cochrain autodidakta módon képezte magát az okkultizmus és a boszorkányság témakörében. Az ő „óhite” a népi boszorkányhiedelmek, a kelta druida miszticizmus és a kabbala vegyüléke volt. (Az 1734-es számban a boszorkányok titkos istennevét rejtette el a zsidó kabbala mintájára.) Gardnerrel körülbelül egy időben, az 1950-es évek elején alapította meg a Tubal Cain Klánja nevű covent. Irányzata azonban csak egy jó évtizeddel később talált követőkre az Egyesült Államokban ottani tanítványa, Joe Wilson révén. Wilson sajátos módját választotta az „evangelizációnak”: szétosztotta barátai között Cochrain elmélkedéseit, akik aztán már a saját ízlésüknek megfelelően fejlesztették tovább azokat. Az így létrejött covenek aztán a legkülönbözőbb „hagyományokat” alakították ki.

A wicca első támadója is jó húsz évvel az alapítása után jelentkezett. Alex Sanders (1926–1988), a „boszorkányok királya” 1969-ben kiadott önéletrajzában elmondja, hogy egy nagy hírű walesi boszorkánydinasztia utolsó sarja, akit kilencévesen vitt el nagyanyja, Mary Bibby az első teliholdünnepre. Innen már egyenes út vezetett a spiritizmuson és különleges gyógyítóképessége felismerésén át a ceremoniális mágiáig. Sanders eredetileg egy gardneriánus covenbe nyert beavatást, s ott találkozott Maxine-nel, későbbi főpapnőjével. Sandersék az 1960-as évek második felében már a gardneriánus irányzat ellenlábasaiként léptek fel: Sanders magának vindikálta az „igazi boszorkányhagyomány” örökösének jogát, s önálló irányzatot alapított, az alexandriánust. Ez alapjában véve teljességgel megegyezett Gardner rendszerével, de nagyobb hangsúlyt kapott a tagok képzettsége a ceremoniális mágia területén. A rituálék még bonyolultabbakká és meglehetősen színpadiasakká váltak. Sanders exhibicionizmusa egészen odáig terjedt, hogy ő és covenje egy, a boszorkányságról szóló filmben is szerepeltek. Sanders avatta be a ma is újboszorkány bestsellerszerzőnek számító Stuart Farrar és Janet Owen párost. Farrar mind a saját, mind társa, Janet beavatását megörökítette a What Withes Do (1970), illetve az A Witch is Born (1971) című könyveiben, amelyek az alexandriánus irányzatról szóló alapműveknek számítanak.

Az Egyesült Államok meghódítása
A roma felmenőkkel büszkélkedő angol Raymond Buckland (1934–) lett a gardneri wicca amerikai apostola. Az antropológiából doktorátust szerző királyi repülőtiszt az Egyesült Államokba emigrált, és csak az 1960-as években kezdett érdeklődni a boszorkányság iránt, Gardner és Margaret Murray könyvei hatására. Az ekkor Man szigetén élő Gardnerrel vette föl a kapcsolatot, aki 1964-ben be is avatta őt. Buckland Gardner beleegyezésével némileg átszabta a wiccát az amerikai igényekhez igazodva. A Gardner által felfedezett „eredeti” valláshoz akart visszatérni, s irányzatát kategorikusan Seax wicának nevezte. A germán törzsek kultuszait tanulmányozta, elsősorban a szászokét, és ennek megfelelően formálta át a wicca panteont: Wotant és Freyát léptette a korábbi soknevű isteni pár helyére. Demokratikusabbá és nyilvánossá tette az addig szigorú szabályok szerint működő wicca szervezetet: a tagokat nem kötötte többé titoktartási fogadalom, megszűnt az Árnyak könyvének változtatás nélküli átadása, a szertartások nyilvánosakká váltak.

Az irányzat alaptételeit Buckland az 1973-ban megjelent The Tree: The Complete Book of Saxon Witchcraft című könyvében foglalta össze. A leglényegesebb újítás vitathatatlanul az önbeavatás rítusának bevezetése volt: a leendő boszorkánynak nem kellett szükségszerűen egy covenhez csatlakoznia, hanem már „magányos wiccaként" is megkezdhette tevékenységét. Buckland és felesége az 1980-as évek elején megalapította az első levelező rendszerű boszorkányszemináriumot, amelynek több mint 1000 hallgatója volt. Ha Alex Sanderst exhibicionista médiaboszorkánynak nevezzük, akkor Buckland a tudós boszorkány címre formálhat jogot: az Egyesült Államok első számú boszorkányság- és mágiaszakértője volt hosszú évtizedekig. Szerepelt a tévécsatornák ismeretterjesztő műsoraiban, több főiskolán volt oktató és számos művet publikált a boszorkányságról.

A feminista boszorkányság
A wicca az 1970-es évek elejére meghódította az Egyesült Államokat, s a hatvanas évek végének ideológiai forradalma is termékenyítőleg hatott rá. Létrejött a feminista vagy dianikus ág, amely szorosan összefonódott az amerikai feminista mozgalommal. Az irányzat középpontjában álló Nagy Istennő, alias Diana kultusza lépett a korábbi isteni páros helyére, a kultuszban pedig kizárólag nők vehetnek részt. Az újboszorkányságot születésétől fogva búvópatakként kísérő istennőkultusz fontos alapműve Robert Graves brit kultúrtörténész-író először 1948-ban megjelent könyve, a The White Goddess (A fehér istennő). Graves a mindenkori emberi kultúrát szinte az ősidőktől átszövő anyaistennő-tisztelet történetét követi végig. Többek között ebből nyert szellemi inspirációt a magyar származású Zsuzsanna Budapest (1940–), amikor 1971-ben Hollywoodban megalapította a Susan B. Anthony Number One covent. (Susan B. Anthony az amerikai feminizmus egyik karizmatikus személyisége volt.)

Zsuzsanna Budapest, újboszorkány nevén „Z”, egy 1996-ban adott interjúban foglalta össze a feminista boszorkányság lényegét. Szerinte a nagy vallások nem elégítik ki a nők lelki és szellemi szükségleteit, mivel patriarchális társadalmakban jöttek létre: „Isten férfi”. A dianikus wicca egyfajta kompenzációként működik. Lehetőséget nyújt számukra, hogy nőként azonosuljanak az Istennővel, és így sikeresen éljék meg saját nőiségüket. „Z” az emberben testet öltő isteni lényeg újplatonista eszméjét is feminizálva szólítja meg nőtársait: „az Istennő lánya vagy és benne saját isteni tükörképedet láthatod.” A feminista boszorkányság másik zászlóvivője Starhawk (Csillagsólyom), valódi nevén Miriam Simos (1951–), aki a kelta tündérhagyománnyal gazdagította a dianikus wicca hiedelemköreinek palettáját. Starhawk 1979-ben megjelent The Spiral Dance című könyvében fejtette ki elméletét az „ősi tündérhitről”, nem kevéssé támaszkodva Margaret Murray Witchcultjára.

***
Az újboszorkányok egyik legfontosabb célkitűzése, hogy elhatárolják magukat a létező Sátán Egyháztól és általában a sátánizmus ideológiájától. A boszorkány és az ördög közti kapcsolat a középkori és kora újkori boszorkányüldözés idején vált a kollektív történelmi emlékezet részévé. A mai újboszorkányok minden fórumon hangsúlyozzák, hogy kizárólag jóindulatú varázslással foglalkoznak, az egyes kultuszokban szereplő Agancsos Isten pedig nem a szarvas ördög, hanem Pán isten. Az újboszorkányság, miközben „egységesül”, egyre fokozódó népszerűsége az ellenkező irányban is hat. Az újabb és újabb „hagyományok”, a növekvő számú „magányos boszorkány”, sőt a világhálós terjesztéssel megjelenő cyberboszorkányok hada áttekinthetetlen halmazzá alakítja az eddig többé-kevésbé azonos vallási-kultikus alapokon nyugvó, covenekbe szerveződő újboszorkányságot. Maguk az újboszorkányok is szkeptikusan ítélik meg a helyzetet: Isaac Bonewits amerikai druidaboszorkány még 1997-ben internetes fórumot indított az újpogányok és újboszorkányok önmeghatározásának témájában, de nem sikerült végleges megoldást találnia. Milyen alternatíva áll az újboszorkányság előtt? Visszatérés a gardneri „ortodoxiához”, vagy teljes széthullás és feloldódás a „cyberhenge”-ek között és a virtuális ligetekben játszott szerepjátékban? Inkább az utóbbi, individuális út tűnik valószínűnek. Ezt erősíti az újboszorkányság egyre inkább terjedő újabb meghatározása: „spirituális ösvény”. Az ösvényen pedig köztudottan nem fér el a boszorkányok serege, hanem csupán egy-egy „szabadon szárnyaló boszorkány”.

Ajánlott irodalom:

• Robert Graves: The White Goddess. A historical grammar of poetic myth. Farrar, Straus, and Cudahy. New York, 1948 (több későbbi kiadása is van)
• Susan Greenwood: A mágia és a boszorkányság enciklopédiája. A spiritualitás történeti atlasza. (The Encyclopaedia of Magic & Witchcraft. Lorenz Books 2001.) Ford.: Béresi Csilla. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest
• Hexen im Museum – Hexen heute – Hexen weltweit. Hexensymposium 31.10. – 2. 11. 2003. Mitteilungen aus dem Museum für Völkerkunde Hamburg Neue Folge Band 34 2004
• Steven Sutcliffe–Marion Bowman (szerk.): Beyond New Age. Exploring Alternative Spirituality. Edinburgh Univ. Press, Edinburgh, 2000