2017. október 21.

Vadon és civilizáció. A középkori erdő világa

Szerző: Sz. Jónás Ilona

Az erdő a termőföld ellentéte. A középkori civilizáció számára a vadont, a barbárságot jelentette. De az erdő, ha kellett, menedéket nyújtott, táplálékot adott, s bár veszedelmes világ volt, sűrű, sötét rejtekében a csodák sem maradtak el. A kalandot, szerencsét, szerelmet vagy üdvösséget kereső ember útja egyaránt az erdőn át vezetett. 

Silvanus a rómaiaknál a fák istene volt. Temploma az erdő, hívei főleg a vidék lakói, szolgák és felszabadítottak. Fokozatosan kiszélesedő tisztelete a provinciákban gyakran keveredett helyi istenekével. A középkor erdőkultuszát mégis inkább gall, mintsem római hagyománynak tartják. A gallok - miként a többi kelta népcsoport - szoros szimbiózisban éltek az erdővel. Itt vadásztak, itt gyakorolták kultuszaikat. Vallásukat, a druidizmust, erdei vallásnak tekintik. A kereszténység térhódítása után sokáig az erdő nyújtott menedéket a pogány hitvilág számára.

A kultúra szigetei
A muzulmán világban a sivatagi oázis, a fa jelentette a civilizációt, a középkori kereszténység világában pedig a hatalmas erdőtakarót megszakító művelt tisztások, s itt a fa képviselte a vadont, a barbárságot. "A vallás keleten a pálmafák védelme alatt született, nyugaton a fák rovására, amelyek a pogányság menedékét jelentették, és a hittérítők kegyetlenül kivágták őket. A haladás itt egyet jelentett az irtással, a harcot és a győzelmet jelentette a bozót, a cserjés felett, s mikor a technika megengedte, a szálfaerdő felett" - írta Jacques le Goff francia történész.

Az erdő első meghódítói - a civilizáció képviselői - a 7-9. század kolostoralapítói voltak. A hittérítő szerzetesek életrajzai színes képet nyújtanak arról, hogyan alakították át a vadont a kultúra szigeteivé. A szövegek hangsúlyozzák az erdők zordságát, hogy ezzel is méltassák azok érdemét, akik vállalták megszelídítésüket. A "sűrű rengetegben" addig jószerivel csak "vadállatok és rablók éltek".

A Szent-Wandrille apátság például olyan helyen épült fel, amely szinte hozzáférhetetlen volt a bozóttól, tüskétől, mocsaraktól, s "alkalmasabb volt a rablók menedékének, vadállatok barlangjának, mintsem emberi lakhelynek". Szent Sequanus pedig olyan helyet keresett társaival, ahol a fák a "felhőkig érnek". Egy szűk csapáson haladtak, tüskék között, melyek megtépték ruhájukat. A félhomályban egymásba kapaszkodva hatoltak be az erdő mélyébe, mígnem egy barlangot találtak, ágakkal, kövekkel borítva, ahol "vadállatok és gonosz szellemek tanyáztak". Itt építették fel celláikat, megvetve a híressé lett burgundiai St-Seine-l'Abbey alapját. Még színesebb a Szent Kolumbán és tizenkét társának missziós útját kísérő kolostoralapítások leírása a szent életrajzában: Burgundiában Luxeuil, a svájci hegyek közt Sankt Gallen, végül Bobbio az Alpok lábánál. A szerzetesek maguk vágták a fát, cipelték vállukon a gerendákat, melyekből első lakhelyüket építették. Az erdőben megszülettek a kora középkor nagy hírű kulturális központjai.

Germánia hittérítőinek életrajzai sok hasonló példát kínálnak a vadon zordságáról, ahol a térítőmunkát még veszélyesebbé tette az, hogy az ott élők szent fáikat féltették a szerzetesektől.

A Geismar melletti erdő szépségéről híres hatalmas tölgyfáját, amelyet a pogány germánok Thor isten szent fájának tartottak, Szent Bonifác kivágatta, s kápolnát építtetett a helyébe. Később Bonifác tanítványa, Sturmius vágott neki két társával a germán erdők rengetegének, s egy kellően vad helyen megalapították a híres fuldai apátságot. Szent Wunibald, a későbbi Hildesheim alapítója is kezében fejszével indult útnak, hogy a mély völgyek és magas hegyek közötti rengetegben hozzákezdjen az irtáshoz, miközben a barátságtalan lakosság "rosszindulatúan nézte, féltve vadászterületüket és szent fáikat".

Táplálék és nyersenyagforrás
A 9. századtól nemcsak szerzetesi, hanem világi feltörésekről is vannak már szórványos utalások, az erdőterületek nagyobb mérvű irtására, új falvak és termőterületek kialakítására azonban csak a 11. századtól került sor. Ez a folyamat azután a 12. század folyamán a technikai újítások (vaseszközök elterjedése) és a népességnövekedés hatására megerősödött. Hol spontán paraszti, hol szervezett földesúri kezdeményezésre egyre nagyobb területet hódítottak el a "vad természettől", s új falvakat, városokat teremtettek.

A 12. századi feltörésekben nagy szerepe volt az új remeterendeknek is, főleg a cisztercitáknak, akik maguk építkeztek, művelték földjeiket, s kidolgoztak egy igen hatékony termelési rendszert, ügyelve az erdő-szántó egyensúlyára. A nagyméretű, úgynevezett "belső kolonizáció" azonban a 13. század végén már éreztette a szántó-erdő-legelő egyensúlyának a megbomlását, s meg is jelentek az első földesúri vagy faluközösségi tilalmak az erdő védelmében. Az egyensúly helyreállításában a 14. századi nagy népességcsökkenésnek volt jelentős szerepe.

A középkori gazdaság ager-saltus-silva (szántó-rét-erdő) hármasságában az erdő több vonatkozásban is meghatározó helyet kapott. Különösen ínségesebb években volt fontos táplálékrezervátum: gyümölcsök, bogyók, kisebb állatok és ehető madarak enyhítettek a falusi lakosság élelmezési gondjain. Az erdő áldásai közé tartozott a méz és a viasz. Begyűjtésük éppúgy a földesúr monopóliuma volt, mint a fakitermelés és a vadászat is. Ez utóbbi a földesúri asztal ellátásában kivételes jelentőséggel bírt. Eredetileg királyi, majd földesúri jogként a vadászat kifejezetten nemesi foglalatossággá vált, s a lovagkori irodalomban is kitüntetett teret kapott. E műfaj hősei nemcsak harci erényeikkel, hanem vadászati ismereteikkel is kitűnnek.

Az erdő legelőterületként is nélkülözhetetlen volt. Szokás volt az erdő nagyságát aszerint megadni, hogy mennyi disznót lehetett az adott területen makkoltatni. A sertéseken kívül kecskét, juhot, szarmasmarhát is legeltettek az erdőben. A városok gyarapodásával együtt nőtt a húsellátás igénye és a nyersanyagszükséglet (bőr, gyapjú, prém). Az állatállomány növelése viszont hozzájárult az erdő romlásához. Sok fát igényelt a szőlőskertek művelése, a bor tárolása és szállítása.

A civilizáció fejlődésével párhuzamosan emelkedett a fának mint nyersanyagnak a kereslete is. S a 16. századtól újabb, minden eddiginél nagyobb méretű támadás következett be az erdők ellen, mégpedig a nagy tömegű faanyagot igénylő ipari tevékenységek (üvegipar, vaskohászat) és a bányászat fellendülésével. Szinte nem volt olyan iparág, amelyik ne használt volna fát. A nagy építkezések vagy a hajóépítés hatalmas szálfákat, a fűtés, vasolvasztás nagy mennyiségű faszenet kívánt. Nem véletlen, hogy ekkortól találkozhatunk az első állami erdővédő törvényekkel is.

Menedéket nyújtó hely
Az erdő, amely nem az ember munkájából született, a szabadságot szimbolizálta. Az erdőben a természet törvényei uralkodtak, itt kerestek menedéket a társadalmi szokásokkal, szabályokkal összeütközésbe került emberek, háborúk, inváziók idején itt remélt biztonságot a lakosság.

S amit a sivatag jelentett az első egyiptomi remetéknek, azt jelentette a vadon az európai remeték számára. A világtól elmenekülve benne keresték a magányt, az aszkézist, ott vélték megtalálni Istent. Az erdő mélyén, kis kunyhójukban, maguk művelte kertecskéjük terméséből élő remeték az erdei állatokkal barátkoztak, ismerték a gyógyfüvek titkát, jó tanácsokkal segítették az arra tévedőket.

Egy ideig Szent Gellért is a Bakonyban remetéskedett, Zoerard és Benedek a Nyitra környéki hegyekben, s a pilisi erdők remetéiből szerveződött a Pálos-rend. A remeteség a 12. században terjedt el, ekkor jelent meg Keresztelő Szent János ábrázolásában a korabeli remete típusa: hosszú szakáll, bőrruházat, vándorbot. Fontos szerepet töltött be a remete a lovagi irodalomban is. A Trisztán és Izolda remetéje, Ogrin megértő az üldözöttekkel, segítőkész és szolidáris a kiközösítettekkel, a tévelygőkkel, akiknek mély emberséggel adja át a természetből merített bölcsességét.

Félelmek és veszélyek világa
Az erdő nemcsak táplálékot adó és menedéket nyújtó hely, hanem a bizonytalanságok, a szorongások színhelye is. A sötét erdő az éjszaka szimbóluma, az idegen, ismeretlen világé, ahol az emberre valóságos és képzeletbeli veszedelmek leselkednek. Sűrűjéből kiéhezett vadállatok, marcona rablók támadnak az arra járó utasokra.

Számos szent életű remete vált gonosz rablók áldozatává. Erőszakos halál vetett véget Szent Benedek nyitrai remete életének, akit megöltek, és a Vág vizébe dobtak a rablók. Rablók támadták meg és fosztották ki a zarándokokat, tartották rettegésben az erdei úton haladókat. Szent Márton életrajzából tudjuk, hogy mikor Pannóniából Toursba utazott, rablók támadták meg. Az erdőn át utazót állandóan fenyegette az eltévedés lehetősége is.

A valóságos veszélyek keltette félelmekből születtek az erdő képzelt veszedelmei: sárkányok, szörnyek, gonosz szellemek. A "vauverti ördög" legendája például egy rablók lakta Párizs környéki kastélyhoz kapcsolódott, amelyet a népi képzelet az ördögök és gonosz démonok lakhelyévé tett, akik megkínozzák a közelükbe merészkedőket.

Csodák birodalma
Az erdő titokzatos, ahol homály váltakozik fényes tisztásokkal, csönd honol és madár zeng, a természet nagyszerűsége és szépsége varázslatossá teszi a teret. Ebben a környezetben váratlan és különleges események történhetnek. A sűrűségből szökkennek elő a történelmi legendák csodaszarvasai, hogy megmutassák a folyók gázlóit, hogy új hazába vezessék a vadászó ifjakat. A hagiográfiák szarvaikon gyertyákkal vagy kereszttel ékesített szarvasai megtérítik a pogány vadászokat (Szent Eusztáchius, Szent Hubertus stb.), megjelölik a felépítendő templomok, kolostorok helyeit (pl. a váci egyház vagy a lysa-gorai Szent Kereszt monostora). A rengeteg rejti a lovagi irodalom szerelmet szimbolizáló fehér szarvasát. Csodákkal, mágikus és misztikus dolgokkal teli erdőben kell Artur király lovagjainak, Chrétien de Troyes hőseinek megküzdeniük az útjukat álló gonosz erőkkel, itt találkoznak különös állatokkal, bukkannak titokzatos kastélyokra, ahol szenvedő leányok várnak megmentésükre, vagy éppen gyönyörű szüzek fogadják és ápolják szerelemmel a kalandokat kiállt lovagokat.

A 13. századi Alexander (Nagy Sándor) regény egyik epizódjában a hős hosszú, veszélyekkel teli, kimerítő út után érkezik katonáival egy kerek erdőbe, ahol árnyat adó fák, illatos virágok, tiszta vizű patakok, s a fák alatt páratlan szépségű tündérlányok fogadják őket. A szerelemnek és az ifjúságnak ezt az örömkertjét azonban el kell hagyniuk a hősöknek. Útjukra nem mehetnek velük a viráglányok, mert ha elhagynák a fák árnyékait, megölnék őket  a nap sugarai. Az epizód az öröm mulandóságát szimbolizálja, de egyúttal a természeti vegetáció újjászületését is.

A 14. század második felében írta meg Jean d'Arras a Lusignan grófok históriáját. A család legendás eredetét egy régi kelta történetből merítette. A gróf fia az erdőben egy forrás mellett találkozik Melusine-nel, a szép fiatal lánnyá változott kígyóasszonnyal, aki megígéri az ifjúnak, hogy ha feleségül veszi, hatalmassá és gazdaggá teszi őt. Tündéri varázslattal a vadon helyén falvak, művelt szántók, városok születnek. A történet a középkori gazdasági fejlődést szimbolizálja, egyútal azonban azt is, hogy ennek a fejlődésnek nélkülözhetetlen alapja és lényeges része volt az erdő.