2017. október 21.

Vál­to­zá­sok és köl­csön­ha­tá­sok 1848 ta­va­szán

Szerző: Závodszky Géza

Eu­ró­pa, a Habs­burg Bi­ro­da­lom és Ma­gyar­or­szág

1848 fény­lő év­szám, a negy­ven­nyol­cas­ság fény­lő ha­gyomány. Fé­nye a 20. szá­zad vé­ge fe­lé sem hal­vá­nyul. Ezernyolc­száz­negy­ven­nyolc tün­dök­lő csil­la­gá­nak su­gár­zá­sa Ma­gyar­or­szá­gon má­ig vál­to­zat­la­nul erős. Mi­ért? A kér­dést nem le­het a tör­té­nel­mi anyag pusz­tán kro­no­ló­giai sor­ba vagy to­pog­rá­fi­ai sík­ba ren­de­zé­sé­vel meg­vá­la­szol­ni. S ahogy nyil­ván­va­ló, hogy a tör­té­nel­met nem a tisz­ta rá­ció, az ész, de nem is csak a nyers ér­dek irá­nyít­ja, úgy az is bi­zo­nyos, hogy a tör­té­ne­lem ta­nul­má­nyo­zá­sa nem­csak gon­do­la­to­kat, ha­nem ér­zel­me­ket is éb­reszt.

Sza­bad György szí­ve­sen al­kal­maz­ta elő­a­dá­sa­i­ban a kö­vet­ke­ző ta­lá­ló ké­pet: Ha va­la­ki az 1840-es évek­ben pos­ta­ko­csi­ba ült és va­la­me­lyik nagy nyu­gat-e­u­ró­pai köz­pont­tól ke­let fe­lé in­dult, azt ta­pasz­tal­ta, hogy egy­re tá­vo­labb es­nek egy­más­tól a zsu­go­ro­dó vá­ro­sok, egy­re ki­seb­bek, sze­gé­nye­seb­bek a fa­lu­si há­zak, egy­re rosszab­bak az utak. De nem­csak a gaz­da­ság, a vá­ro­si­a­so­dás szem­pont­já­ból osz­tá­lyoz­hat­juk a ko­ra­be­li Eu­ró­pa tér­sé­ge­it vagy or­szá­ga­it. Ang­lia, Fran­ci­a­or­szág, Bel­gi­um pél­dá­ul al­kot­má­nyo­san kor­má­nyo­zott or­szág. Po­rosz­or­szá­got vagy a Habs­burg Bi­ro­dal­mat a „mo­dern” bü­rok­rá­cia se­gít­sé­gé­vel, de ab­szo­lu­tisz­ti­kus esz­kö­zök­kel irá­nyít­ják (bár a Habs­bur­gok du­nai mo­nar­chi­á­ja ma­ga is bo­nyo­lult kép­let). Az orosz cár ha­tal­ma a ke­le­ti des­po­tá­ké­val ve­tek­szik, hogy a gyor­san ha­nyat­ló tö­rök bi­ro­da­lom urát, a szul­tánt ne is em­lít­sük. A vi­szony­lag ki­csi kon­ti­nens, Eu­ró­pa te­hát – akár­csak ma – igen vál­to­za­tos, sok­szí­nű, s a nyel­vi-val­lá­si-kul­tu­rá­lis sok­fé­le­ség­ről még szó sem esett.


Európai szabadságélmény

Eu­ró­pa – tel­jes­sé­gé­ben, föld­raj­zi ha­tá­rai kö­zött ért­ve – a 19. szá­zad el­ső fe­lé­re még­is egy­sé­ges egész, a bo­nyo­lult gaz­da­sá­gi össze­füg­gé­se­ken, a ké­nyes ka­to­na­i-ha­tal­mi egyen­sú­lyon túl az esz­mék áram­lá­sa, a po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás tar­tal­ma, a föl­ve­tett kér­dé­sek és az azok­ra adott ne­ga­tív vagy po­zi­tív vá­la­szok te­kin­te­té­ben is. Ne fe­led­kez­zünk meg ró­la: a fel­vi­lá­go­so­dás az el­ső olyan eu­ró­pai gyö­ke­rű kul­tu­rá­lis és esz­me­á­ram­lat, amely át­lé­pi a la­tin ke­resz­tény­ség kö­zép­kor­ban rög­zült ha­tá­ra­it.
A fel­vi­lá­go­so­dás táp­lál­ta sza­bad­ság­fo­ga­lom – más kons­tel­lá­ci­ó­ban sza­bad­ság­él­mény – elég ál­ta­lá­nos ah­hoz, hogy a len­gyel ne­mes­if­jak és a fran­cia ba­ri­kád­har­co­sok kö­zös­sé­get érez­ze­nek egy­más­sal. (Már 1830-ban az ösz­tön­zi a var­sói ka­to­nai aka­dé­mia hall­ga­tó­it az orosz kor­mány­zó, Konsz­tan­tyin nagy­her­ceg pa­lo­tá­já­nak meg­szál­lá­sá­ra, hogy olyan hír jár­ja: az orosz had­se­reg a Bour­bon-ki­rályt el­ű­ző Fran­ci­a­or­szág el­len ké­szül.) Ez a sza­bad­ság­él­mény elég erős ah­hoz, hogy a nagy­né­met na­ci­o­na­lis­tá­kat a ma­gyar sza­bad­ság­harc bir­to­kos ne­mes és pa­raszt­ka­to­ná­i­val egy zász­ló alá vi­gye. A ma­gyar–len­gyel–olasz sors­kö­zös­ség a ’48-as if­jú­ság szá­má­ra úgy­szól­ván köz­hely.
A kor­társ po­li­ti­kai gon­dol­ko­dók ter­mé­sze­te­sen el­i­ga­zod­tak az egyé­ni sza­bad­ság­jo­gok, a szó­lás- és gon­do­lat­sza­bad­ság, a sze­mély- és va­gyon­biz­ton­ság, más­fe­lől a kol­lek­tív jo­gok, az al­kot­má­nyos ha­ta­lom­gya­kor­lás vagy a nem­ze­ti­ség ápo­lá­sa, a nem­ze­ti ön­ren­del­ke­zés jo­ga kö­zött. Utób­bit sa­já­tos, el­vont nyel­ve­zet­tel már az ame­ri­kai Füg­get­len­sé­gi Nyi­lat­ko­zat tar­tal­maz­za! A ku­ta­tó sincs föl­ment­ve a rész­le­tes és fi­nom elem­zé­sek kö­te­le­zett­sé­ge alól, be­le­ért­ve a fel­vi­lá­go­so­dás esz­me­rend­sze­re utó­pisz­ti­kus ele­me­i­nek kri­ti­ká­ját. Az egyet­len, amit e he­lyütt hang­sú­lyoz­ni kell: nem sze­ret­ném, ha 1848 nagy tör­té­nel­mi él­mé­nye, moz­gal­mas és bo­nyo­lult szín­já­té­ka an­nak vizs­gá­la­tá­ra szo­rít­koz­na, hol mennyi­re fej­lett a pol­gár­ság, meg­je­le­nik-e a pro­le­ta­ri­á­tus mint tö­meg­e­rő, s hol mi­lyen tár­sa­dal­mi ré­teg mi­lyen szín­vo­na­lon ját­szot­ta el a pol­gár­ság sze­re­pét.
A pá­ri­zsi feb­ru­á­ri for­ra­da­lom meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­ge 1848-ban nyil­ván­va­ló. A nagy szín­já­ték azon­ban nem ott kez­dő­dik, nem ott fe­je­ző­dik be, s nem is Pá­rizs a leg­jel­lem­zőbb szín­te­re. A feb­ru­á­ri for­ra­da­lom az ab­szo­lu­tiz­mus, a zsar­nok­ság vál­to­za­to­san szer­ve­zett eu­ró­pai erő­i­nek túl­sú­lyát szün­tet­te meg, sem­le­ge­sí­tet­te Orosz­or­szá­got, eny­hült a lé­lek­ta­ni nyo­más, ame­lyet a hol sze­szé­lyes­nek, hol bru­tá­lis­nak mu­tat­ko­zó észa­ki ko­losszus pusz­ta lé­te oko­zott. A kény­sze­rű szűk­sza­vú­ság­ból fa­ka­dó né­mi egy­sze­rű­sí­tés­sel azt a me­rész meg­ál­la­pí­tást te­szem, hogy 1848 for­ra­dal­ma­i­nak leg­fon­to­sabb, leg­jel­leg­ze­te­sebb te­re­pe Kö­zép-E­u­ró­pa, lé­nye­gé­ben a Habs­bur­gok du­nai bi­ro­dal­ma, s azon be­lül Ma­gyar­or­szág­nak in­kább kez­de­mé­nye­ző, mint kö­ve­tő sze­re­pe van. (A szá­mok is ér­de­ke­sek. Tud­tom­mal még sen­ki sem mu­ta­tott rá, hogy a nem túl­sá­go­san né­pes Ma­gyar­or­szág la­ko­sai kö­zül – a tö­meg­meg­moz­du­lá­sok részt­ve­vő­it nem is szá­mít­va – több em­ber mond­hat­ta el, hogy nem­zet­őr­ként, ha­di­i­pa­ri mun­kás­ként, hon­véd­ként, ge­ril­la­ként stb. a sza­bad­ság és az ön­ren­del­ke­zés zász­lói alatt küz­dött, mint Eu­ró­pa összes töb­bi or­szá­gá­ban együtt­vé­ve.)


A Habsburg Birodalom sebezhet√sége

„A bi­tor­lott re­pu­ta­tiók ide­je le­járt, s ész a ha­ta­lom, ész a tu­do­mány, mely pri­vi­lé­gi­u­mot nem is­mer” – ír­ta Kos­suth La­jos, 1848 Eu­ró­pá­já­nak va­ló­szí­nű­leg leg­is­mer­tebb és leg­el­is­mer­tebb ve­zér­e­gyé­ni­sé­ge még 1841-ben, a Pes­ti Hír­lap­ban. Nem le­het töb­bé te­kin­télyt, ha­tal­mat, po­li­ti­kai sze­re­pet a szü­le­tés jo­gán igé­nyel­ni, a tár­sa­dal­mi hi­e­rar­chi­á­ban el­fog­lalt he­lyet ez­u­tán nem je­löl­he­ti ki a vég­zet, an­nak alap­ja a tel­je­sít­mény lesz. A Habs­burg Bi­ro­da­lom­ban azon­ban 1848-ig még nem ment vég­be ez az át­a­la­ku­lás. Bár a Habs­burg Bi­ro­da­lom kul­tu­rá­lis szem­pont­ból ha­gyo­má­nyo­san a nyu­gat­hoz kö­tő­dött, tár­sa­dal­ma ren­di jel­le­gű ma­radt, és szé­le­sen ér­tel­me­zett fel­ség­jo­gok, a sért­he­tet­len ural­ko­dói te­kin­tély ne­vé­ben kor­má­nyoz­ták. Mind­eh­hez – Met­ter­nich­hel szól­va – a Mo­nar­chia öreg épü­le­te még­is­csak hu­za­tos volt: a ma­gyar ren­di al­kot­mányt nem si­ke­rült föl­szá­mol­ni.
A má­sik kö­rül­mény, amely­re föl kell hív­ni a fi­gyel­met: a Habs­bur­gok di­nasz­ti­kus ha­tal­ma sok száz éven át fönn­ál­lott tör­té­nel­mi ha­tá­ro­kat, nyel­vek, kul­tú­rák és vi­lág­val­lá­sok ha­tá­ra­it lép­te át, szét­sza­kít­va az egy­más­hoz tar­to­zó­kat, és össze­zár­va azo­kat, akik kö­zött ér­de­mi kap­cso­lat nem volt. A Habs­burg Bi­ro­da­lom más-más mó­don, de pusz­ta lé­té­vel ke­resz­tez­te a nagy ener­gi­á­kat ter­me­lő, ener­gi­á­kat föl­sza­ba­dí­tó olasz, né­met, len­gyel és ma­gyar nem­ze­ti tö­rek­vé­se­ket.
A Habs­burg Bi­ro­da­lom se­bez­he­tő­sé­gét bi­zo­nyít­ja, hogy a szi­cí­li­ai Pa­ler­mó­ban 1848. ja­nu­ár 12-én ki­rob­bant föl­ke­lés – amely vé­gül az 1820-ban ki­ki­ál­tott, majd meg­sem­mi­sí­tett al­kot­mány is­mé­telt élet­be­lép­te­té­sé­re kény­sze­rí­tet­te II. Fer­di­nánd ná­po­lyi ki­rályt – azon­nal vissza­for­dít­ha­tat­lan fo­lya­ma­to­kat in­dí­tott meg a Mo­nar­chi­án be­lül. (Mel­les­leg Lom­bar­di­á­ban, ahol a do­hány­mo­no­pó­li­um be­ve­ze­té­se mi­att már 1847 vé­gén za­var­gá­sok vol­tak, 1848 feb­ru­ár­já­ban ost­rom­ál­la­po­tot hir­det­tek.)
A vál­to­zá­sok elő­ér­ze­té­vel vá­ra­ko­zó Eu­ró­pá­ban az itá­li­ai ese­mé­nyek nem kel­tet­tek kü­lö­nö­sebb vissz­han­got. An­nál in­kább a ren­di al­kot­má­nyos ke­re­tek kö­zött po­li­ti­zá­ló ma­gyar re­form­el­len­zék meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge­i­nek kö­ré­ben. Az itá­li­ai fe­szült­ség al­kal­mat adott Kos­suth és elv­ba­rá­tai szá­má­ra ar­ra, hogy az úr­bé­ri vi­szo­nyok meg­szün­te­té­sé­nek és a nem­ze­ti ér­de­kek egye­sí­té­sé­nek meg­fe­nek­lett ügyét a zá­tony­ról le­se­gít­sék. Po­zsony­ban már feb­ru­ár 24-én so­kan tud­ni vél­ték, hogy Kos­suth és Batth­yá­ny új dol­gok­ra ké­szül­nek.
Más­nap dél­u­tán az el­len­zé­ki kö­ve­tek ma­gán­ta­nács­ko­zá­sán Kos­suth in­dít­vá­nyoz­ta, hogy a ma­gyar or­szág­gyű­lés fel­i­rat­ban kér­jen al­kot­mányt mind a Lom­bard–Ve­len­cei Ki­rály­ság, mind az oszt­rák örö­kös tar­to­má­nyok szá­má­ra. Egy­szer­s­mind kér­je, hogy az Itá­li­á­ban ál­lo­má­so­zó ma­gyar ez­re­de­ket az ural­ko­dó ve­zé­nyel­tes­se ha­za. Te­hát (ek­kor még) nem az ön­ál­ló ma­gyar hon­véd­e­lem meg­te­rem­té­sé­nek cél­já­ra, ha­nem ki­mond­va azért, mert nin­csen rá­juk szük­ség; ki­mon­dat­la­nul pe­dig azért, hogy ne hasz­nál­ja­nak föl ma­gyar ka­to­na­sá­got más nem­ze­tek al­kot­má­nyos tö­rek­vé­se­i­nek el­foj­tá­sá­ra. Szó sincs for­ra­da­lom­ról, s ta­lán a gon­do­la­ta sem me­rül fel. A cél: a bé­ke meg­őr­zé­se – ér­velt Kos­suth.
A több na­pig tar­tó tit­kos meg­be­szé­lé­se­ken Kos­suth el­kép­ze­lé­se vé­gül az el­len­zé­ki po­li­ti­ku­sok kö­ré­ben is ki­sebb­ség­ben ma­radt. Egye­dül Ma­da­rász Lász­ló tá­mo­gat­ta fel­té­tel nél­kül. Ér­de­kes, de a több év­ti­zed­re vissza­me­nő előz­mé­nyek is­me­re­té­ben ta­lán nem meg­le­pő: az el­len­zé­ki kö­ve­tek leg­főbb ér­ve Kos­suth ja­vas­la­ta­i­val szem­ben az volt, hogy az al­kot­má­nyos vál­ság pénz­ügyi vál­ság­hoz ve­zet­het, és a ma­gyar bir­to­ko­sok­nak ugyan­o­lyan krí­zist kell el­szen­ved­ni­ük, mint 1811-ben vagy 1816-ban. A pa­pír­pénz ér­té­ke, va­la­mint az oszt­rák ál­lam­pa­pí­rok ár­fo­lya­ma feb­ru­ár vé­gén va­ló­ban es­ni kez­dett.


Érzelemrokonító forraszték

Ez volt az a pil­la­nat, ami­kor a pá­ri­zsi ese­mé­nyek, pon­to­sab­ban a Pá­rizs­ban ki­tört for­ra­da­lom hí­rei be­fo­lyást gya­ko­rol­tak Ma­gyar­or­szág és az Oszt­rák Csá­szár­ság tör­té­ne­té­re. Ami­kor már­ci­us 1-jén Po­zsony­ba is meg­ér­ke­zett a hír, Kos­su­thot már nem le­he­tett a – jel­zett tar­tal­mú – fel­i­ra­ti ja­vas­lat be­ter­jesz­té­sé­től vissza­tar­ta­ni. Az ed­dig mon­dot­tak ma­gya­ráz­zák, hogy mi­ért Ba­logh Kor­nél­nak, Győr me­gye kon­zer­va­tív kö­ve­té­nek az ural­ko­dó­tól a pa­pír­pénz jö­vő­jét il­le­tő­en meg­nyug­ta­tást ké­rő rö­vid föl­szó­la­lá­sa adott Kos­suth­nak al­kal­mat ar­ra, hogy ne­ve­ze­tes be­szé­dét már­ci­us 3-án el­mond­ja.
A tan­köny­vi tö­mö­rí­té­sű össze­fog­la­lá­sok, ame­lyek Kos­suth be­szé­dé­ből a köz­ter­hek­ben osz­toz­ko­dás, az „úr­bé­ri vi­szo­nyok­bó­li ki­bon­ta­ko­zás kár­men­te­sí­tés­sel”, a kol­le­gi­á­lis kor­mány­rend­szer „ma­gyar fe­le­lős mi­nisz­té­ri­um­má ala­kí­tá­sa” ki­fe­je­zé­se­ket idé­zik, azt a be­nyo­mást kel­tik, mint­ha a be­széd a már­ci­u­si for­ra­dal­mi prog­ra­mot tar­tal­maz­ná, s már­ci­us idu­sa csu­pán a vég­re­haj­tás­hoz szük­sé­ges len­dü­le­tet tet­te vol­na hoz­zá. A fo­lya­mat rö­vid­re zá­rá­sa már­ci­us 3-a és már­ci­us 15-e kö­zött pon­to­san an­nak a sa­já­tos, egy­mást erő­sí­tő köl­csö­nös ha­tás­nak a ki­ik­ta­tá­sát je­len­te­né, amely a meg­vál­to­zott eu­ró­pai erő­tér­ben Po­zsony, Bécs és Pest kö­zött mű­kö­dött, és amely­nek váz­la­tos be­mu­ta­tá­sa egyik fel­a­da­tunk.
A fel­i­ra­ti ja­vas­lat­nak az át­ala­ku­lást érin­tő ré­sze nem több, mint azon re­for­mok össze­fog­la­lá­sa és ha­la­dék­ta­lan vég­re­haj­tá­sá­nak kö­ve­te­lé­se, ame­lye­­ket az al­só­táb­la elv­ben már el­fo­ga­dott. A köz­te­her­vi­se­lés itt még nem ál­ta­lá­nos, ha­nem a há­zi­a­dó­ra és az újon­nan föl­ál­lí­tan­dó or­szá­gos pénz­tár­ra vo­nat­ko­zik. A kár­men­te­sí­tés tar­tal­ma, mód­ja sem rész­le­te­zett, nem esik szó ar­ról, hogy a meg­­vál­tást az ál­lam rész­ben vagy egé­szé­ben ma­gá­ra vál­lal­ná.
A füg­get­len mi­nisz­té­ri­um igé­nye már a „pénz- és ér­ték­vi­szo­nyok”-at érin­tő be­ve­ze­tő mon­da­tok­ban föl­buk­kan: „ön­ál­ló ma­gyar fi­nancz mi­nis­te­riu­mot kell kí­ván­nunk, mert kü­lön­ben a ró­lunk nél­kü­lünk in­téz­ke­dő ide­gen ha­ta­lom pénz vi­szo­nya­in­kat vég­te­len za­va­rok­ba bo­nyo­lít­hat­ja”. A tö­rés azon­ban épp a füg­get­len, fe­le­lős kor­mány ügyé­ben a leg­na­gyobb, amit a kor­tár­sak is azon­nal ér­zé­kel­tek s több­nyi­re ér­tet­tek is.
Kos­suth már ek­kor a fe­le­lős mi­nisz­té­ri­um azon­na­li ki­ne­ve­zé­sét szor­gal­maz­ta vol­na, de eb­ben a kér­dés­ben – s ép­pen köz­jo­gi ér­ve­ket is föl­hasz­nál­va – ak­ko­ra nyo­más ne­he­ze­dett rá, hogy a vi­szony­la­gos egyet­ér­tés meg­őr­zé­se ér­de­ké­ben a füg­get­len kor­mány esz­mé­jé­nek vi­lá­gos ki­fej­té­sét kö­ve­tő­en hir­te­len for­du­lat­tal komp­ro­misszu­mos ja­vas­la­tot tett: az ural­ko­dó a hely­tar­tó­ta­nács tag­ja­i­ként küld­jön biz­to­so­kat, akik a meg­ho­zan­dó tör­vé­nyek vég­re­haj­tá­sá­ért sze­mé­lye­sen fe­le­lő­sek lesz­nek. A fel­i­ra­ti ja­vas­lat azon­na­li, meg­e­rő­sí­tő vissz­han­got az el­ső, az ere­de­ti esz­mé­vel nyert, mely sze­rint a bé­ké­nek, a bi­ro­da­lom egy­sé­gé­nek, a di­nasz­tia jö­vő­jé­nek biz­to­sí­té­kát a „nem­ze­tiség res­pek­tá­lá­sa” mel­lett „csak az al­kot­má­nyos­ság ér­ze­lem­ro­ko­ní­tó for­rasz­té­ka te­remt­he­ti meg”.


Bécs forradalma

A po­zso­nyi or­szág­gyű­lés te­vé­keny­sé­ge 1847 no­vem­be­ré­től, az ülés meg­nyi­tá­sá­tól kezd­ve élénk fi­gyel­met vál­tott ki és szá­mot­te­vő ha­tást gya­ko­rolt Bécs­ben. Kos­suth be­szé­dét azon­nal több vál­to­zat­ban is né­met­re for­dí­tot­ták, ki­nyom­tat­ták és ter­jesz­tet­ték. A ter­jesz­tés­ben sze­re­pet ját­szott az 1842-ben ala­kult Ju­ri­disch-Po­li­ti­scher Le­se­ve­rein (Jo­gi Po­li­ti­kai Ol­va­só­egy­let) és az Au­la, a bé­csi egye­tem di­ák­sá­ga. Meg­vol­tak a sze­mé­lyes kap­cso­la­tok is. Ká­szo­nyi Dá­ni­el köz­lé­se sze­rint pél­dá­ul Kos­suth sze­mé­lye­sen in­téz­ke­dett, hogy a po­zso­nyi Press­bur­ger Zei­tung mel­lék­lap­já­ból, a né­met nyel­vű Pan­nó­niá­ból – amely nyom­ban kö­zöl­te a be­szé­det – a szo­ká­sos­nál töb­bet nyom­ja­nak. Ká­szo­nyi sze­mé­lye­sen vit­te a pél­dá­nyo­kat Bécs­be. A tit­kos­rend­őr­ség le­ve­let fo­gott el, amely Szar­vady Fri­gyest, a Press­bur­ger Zei­tung­nak az or­szág­gyű­lé­si if­jú­ság kö­ré­ben nép­sze­rű szer­kesz­tő­jét Bécs­be hív­ta.
Bécs ké­szült az al­só-a­uszt­riai tar­to­mány­gyű­lés, a Land­tag már­ci­us 13-ai össze­hí­vá­sá­ra, és eb­ben Kos­suth már­ci­us 3-ai be­szé­dé­nek köz­pon­ti sze­rep ju­tott. A bé­csi at­mosz­fé­ra egyál­ta­lán nem volt kö­zöm­bös a ma­gyar or­szág­gyű­lés lé­te vagy egy ki­pro­vo­kált vé­res, erő­sza­kos for­du­lat szem­pont­já­ból. A bé­csi kor­mány­kö­rök­ben csak­nem tel­jes volt az egyet­ér­tés feb­ru­ár vé­gén, hogy a ma­gyar di­é­tát föl kell osz­lat­ni, az el­len­sze­gü­lő kö­ve­te­ket és fő­ren­de­ket pe­dig le kell tar­tóz­tat­ni. Már­ci­us 3-át kö­ve­tő­en – Met­ter­ni­chet és szű­kebb kö­rét le­szá­mít­va – ez az ál­lás­pont fo­ko­za­to­san pu­hult, s a több­ség a dön­tést a kül­ső kö­rül­mé­nyek ala­ku­lá­sá­tól tet­te füg­gő­vé. Min­den­e­set­re már­ci­us 13-áig az or­szág­gyű­lés rend­re­u­ta­sí­tó le­i­ra­tot nem ka­pott (ez lett vol­na az eny­hébb vál­to­zat).
Már­ci­us 13-án Bécs­ben ki­tört a for­ra­da­lom. Már ko­ra reg­gel né­pes cso­port vá­ra­ko­zott a Land­haus, a tar­to­mány­gyű­lés épü­le­te előt­ti té­ren, ugyan­is e na­pon ült össze a tes­tü­let. A tö­meg ala­po­san meg­nőtt az egye­tem­ről ér­ke­ző di­á­kok csa­pa­ta­i­val. Ké­sőbb be­ju­tot­tak az épü­let­be is, és a ren­dek a Burg­hoz vo­nul­tak, hogy tol­má­csol­ják a nép kö­ve­te­lé­se­it. Míg az ese­mé­nyek ki­bon­ta­koz­tak, a Land­haus ud­va­rán hul­lám­zó tö­meg­nek Kos­suth már­ci­us 3-ai be­szé­dét ol­vas­ta föl „dör­gő han­gon” egy or­vos­tan­hall­ga­tó. Ké­sőbb fegy­ve­res össze­tű­zé­sek­re ke­rült sor. Az el­e­set­tek kö­zött volt az em­lí­tett egye­te­mi hall­ga­tó is. 13-án es­té­re Met­ter­nich meg­bu­kott. Me­nesz­té­sé­ben köz­re­ját­szott az, hogy az ud­var vég­ve­szély ese­té­re – ek­kor még – a Ma­gyar­or­szág­ra köl­tö­zést fon­tol­gat­ta. Ez azon­ban Met­ter­nich­hel együtt ne­he­zen volt el­kép­zel­he­tő.


Pest és Pozsony

Vált­sunk szín­te­ret, s vizs­gál­juk meg, mi­lyen vissz­han­got vál­tott ki és mi­lyen fo­lya­ma­to­kat ka­ta­li­zált Kos­suth már­ci­us 3-ai fel­i­ra­ti ja­vas­la­ta az or­szág szí­vé­ben, a gyor­san fej­lő­dő és ek­kor már leg­na­gyobb vá­ros­ban, Pes­ten!
A pest-bu­dai el­len­zék gyűj­tő­me­den­cé­je az alap­sza­bály sze­rint mű­kö­dő és tag­dí­jat sze­dő El­len­zé­ki Kör volt. Tag­jai kö­zött ott ta­lál­juk a pes­ti ra­di­ká­lis fi­a­tal ér­tel­mi­ség, a „Pil­vax ká­vé­há­zi­ak” egy ré­szét is. Az El­len­zé­ki Kör meg­le­he­tő­sen elé­ge­det­len volt az ügyek po­zso­nyi egy hely­ben to­po­gá­sa mi­att, s a pá­ri­zsi ese­mé­nyek­től is bá­to­rít­va már­ci­us 4-én ép­pen az eré­lye­sebb föl­lé­pés irá­nyát és mód­ját vi­tat­ta, ami­kor meg­ér­ke­zett a már­ci­us 3-ai be­széd szö­ve­ge. A „szo­kat­lan szám­ban meg­je­lent ta­gok” előtt a fel­i­ra­ti ja­vas­lat „ol­vas­ta­tott, és föl­ol­vas­ta­tott két íz­ben, s a lel­ke­se­dés, mely ol­va­sás köz­ben is alig volt le­nyug­tat­ha­tó, föl­ol­va­sás után egész ere­jé­ben ki­tört”. Az ülés­ről ké­szült jegy­ző­könyv sze­rint a je­len­lé­vők ér­zé­kel­ték, hogy „a sza­bad­ság szel­le­me ne­mes len­dü­le­té­ben tör­pe kö­rül­mé­nyek­kel volt kény­te­len al­ku­doz­ni”.
Az ülé­sen részt ve­vők több­sé­ge el­na­pol­ta az ön­ál­ló cse­lek­vést, no­ha ab­ban tel­jes volt az egyet­ér­tés, hogy a fel­i­ra­ti ja­vas­lat – kü­lö­nö­sen a saj­tó­sza­bad­ság „mint az egész al­kot­mányt meg­e­rő­sí­tő bol­to­zat” kö­ve­te­lé­sé­nek el­ma­ra­dá­sa mi­att – cson­ka. Úgy gon­dol­ták, időt hagy­nak az el­len­zék ve­ze­tői szá­má­ra az al­kot­má­nyos mű be­fe­je­zé­sé­hez. Ha ezt ők el­mu­lasz­ta­nák, a kör ma­ga vég­zi be, s tá­mo­ga­tá­sá­ra or­szá­gos alá­í­rás­gyűj­tést szer­vez.
A tár­sa­ság tett­re ké­szebb ré­sze még­sem nyu­go­dott be­le a vá­ra­ko­zás­ba, és már­ci­us 5-én fél­hi­va­ta­lo­san Po­zsony­ba küld­te Irá­nyi Dá­ni­elt. Irá­nyi Char­les-Lou­is Chas­sin­nel kö­zö­sen írott ter­je­del­mes mű­vé­ben szá­mol be ar­ról, hogy Kos­suth­tal tár­gyal­va tel­jes volt a né­zet­a­zo­nos­ság. Nyil­ván nem vé­let­len egy­be­e­sés pél­dá­ul, hogy már­ci­us 14-én dél­e­lőtt, a bé­csi hí­rek meg­ér­ke­zé­sét kö­ve­tő­en Kos­suth azon­nal mint a leg­sür­gő­sebb fel­a­da­tok egyi­két je­löl­te meg, hogy a saj­tó­ü­gyi vá­laszt­mány a szo­ká­sos kö­rül­te­kin­tő (vagy: kö­rül­mé­nyes) ko­di­fi­ká­ci­ót mel­lőz­ve a le­he­tő leg­rö­vi­debb időn be­lül ké­szít­sen tör­vény­ja­vas­la­tot a saj­tó­sza­bad­ság­ról. Kos­suth tá­mo­gat­ta Irá­nyi­nak és kül­dő­i­nek azt az el­gon­do­lá­sát is, hogy in­dul­jon or­szá­gos pe­tí­ci­ó­gyűj­té­si moz­ga­lom Kos­suth ere­de­ti, gyö­ke­res vál­to­zást kö­ve­te­lő prog­ram­já­nak tá­mo­ga­tá­sá­ra. Kos­suth te­hát meg­e­rő­sí­tést, tá­mo­ga­tást ka­pott Pest­ről, a pes­ti ra­di­ká­li­sok pe­dig biz­ta­tást Po­zsony­ból, hogy a négy fal kö­zül a nyil­vá­nos­ság elé lép­je­nek.
Irá­nyi már­ci­us 8-án vissza­tért Pest­re. Kos­suth­tal egyez­te­tett ja­vas­la­ta­it im­már min­den to­váb­bi nél­kül el­fo­gad­ták. Az El­len­zé­ki Kör már­ci­us 9-ei po­li­ti­kai ban­kett­jén Iri­nyi Jó­zsef, ek­kor a Pes­ti Hír­lap mun­ka­tár­sa ka­pott meg­bí­zást ar­ra, hogy az el­len­zék prog­ram­ját for­má­ba önt­se. Az in­ge­rült­ség kü­lön­ben is nőtt a fő­ren­dek ha­lo­ga­tó tak­ti­ká­ja mi­att, akik azon ürüggyel, hogy nem tar­tóz­ko­dik Po­zsony­ban a fő­ren­di táb­la egy­be­hí­vá­sá­ra jo­go­sult mél­tó­ság, össze sem ül­tek.


Pest nyomatékot ad

Iri­nyi már­ci­us 11-én es­té­re el­ké­szült az el­len­zék prog­ram­ját az egész or­szág, min­den ha­za­fi szá­má­ra össze­fog­la­ló pe­tí­ció­val, amely­nek vé­gén 12 pont­ba sű­rí­tet­te azo­kat a kö­ve­te­lé­se­ket, ame­lyek­ből az or­szág­gyű­lés nem en­ged­het, ame­lye­kért min­den ál­do­za­tot meg kell hoz­ni, s ame­lyek a kos­su­thi ér­dek­e­gyez­te­té­si prog­ram­mal tel­jes össz­hang­ban áll­nak. Más­nap, már­ci­us 12-én a pe­tí­ci­ót és a hí­res 12 pon­tot – mely a vég­le­ges, már­ci­us 15-ei vál­to­zat­tól alig kü­lön­bö­zött – ki­füg­gesz­tet­ték az El­len­zé­ki Kör he­lyi­sé­gé­ben.
Is­mét föl­ve­tő­dött te­hát az alá­í­rás­gyűj­tés az al­só­táb­la re­form­el­len­zé­ké­nek tá­mo­ga­tá­sá­ra. Az El­len­zé­ki Kör egyik tag­ja – nyil­ván a fran­cia min­ta nyo­mán – or­szá­gos po­li­ti­kai ban­kett szer­ve­zé­sét ja­va­sol­ta. A Pil­vax ká­vé­ház if­jai ma­gu­ké­vá tet­ték az öt­le­tet, és hoz­zá­fog­tak a szer­ve­zés­hez. A ren­dez­vény idő­pont­já­ul már­ci­us 19-ét, a Jó­zsef-nap­pal kez­dő­dő vá­sár el­ső nap­ját vá­lasz­tot­ták, szá­mít­va a pol­gár­ság és a nagy­szá­mú Pest­re ér­ke­ző vá­sá­ro­zó ér­dek­lő­dé­sé­re. Még az is föl­me­rült, hogy a la­ko­mát Rá­kos me­ze­jén ren­dez­zék.
Már­ci­us 14-én dél­u­tán 5 óra­kor, ami­kor az El­len­zé­ki Kör, az idő­köz­ben csat­la­ko­zott ra­di­ká­lis if­jú­ság­gal ki­e­gé­szül­ve, ta­nács­ko­zás­ra össze­ült, még sem­mit sem tud­tak a Bécs­ben tör­tén­tek­ről. Az if­jú­ság újon­nan föl­tűnt ve­zér­egyé­ni­sé­ge, a ra­gyo­gó te­het­sé­gű, tör­té­nész­nek ké­szü­lő Vas­vá­ri Pál még­is már ek­kor meg­fo­gal­maz­ta, ami tény­le­ge­sen meg­va­ló­sult: a több szín­tér és több erő köl­csön­ha­tá­sá­nak kö­ve­tel­mé­nyét. A tö­me­ges alá­í­rás­gyűj­tés és az alá­í­rá­sok­nak az or­szág­gyű­lés­hez tör­té­nő azon­na­li el­jut­ta­tá­sa mel­lett így ér­velt: „A mos­ta­ni or­szág­gyű­lés nem ké­pes a bé­csi ka­bi­ne­tet elég erő­vel meg­tá­mad­ni […] A po­zso­nyi hul­lám ost­ro­mol­ja Bé­cset, mi küld­jünk utá­na egy má­si­kat.”
Az is­mert, gya­kor­lott po­li­ti­ku­sok (pél­dá­ul Kla­u­zál Gá­bor) és a ra­di­ká­lis if­jak kö­zött azon­ban vi­ta tá­madt az azon­na­li cse­lek­vés – mely szük­ség­sze­rű­en Pest­re kor­lá­to­zó­dott vol­na – és az alá­í­rá­si moz­ga­lom or­szá­gos­sá fej­lesz­té­se tak­ti­kai kér­dé­sé­ben. A ki­sebb­ség­ben ma­radt „pil­vaxo­sok” a gyű­lés után törzs­he­lyü­kön foly­tat­ták a med­dő­nek tű­nő vi­tát. Ek­kor – a ké­ső es­ti órák­ban – be­rob­bant a hír: Bécs­ben ki­tört a for­ra­da­lom. Nem volt töb­bé ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi vé­le­mény: el­ha­tá­roz­ták, hogy már­ci­us 15-én sza­vak he­lyett im­már cse­le­ked­nek. Más­nap di­a­dal­ra vit­ték a pes­ti for­ra­dal­mat. Lát­ni fog­juk, hogy a pes­ti már­ci­us 15-ének meg­volt a ma­ga nyo­ma­té­ka a vég­ső for­du­lat­ban.


Áttörés Pozsonyban

Mint fön­tebb utal­tunk rá, idő­köz­ben Po­zsony­ban a fel­ső­táb­la ha­lo­ga­tó tak­ti­ká­ja kö­vet­kez­té­ben ér­de­mi elő­re­lé­pés – leg­a­lább­is a tá­vo­li szem­lé­lő sze­mé­ben – nem tör­tént, bár az al­só­táb­la, min­de­nek­e­lőtt az úr­bé­ri kér­dés­ben, szá­mot­te­vő elő­mun­ká­la­to­kat vég­zett. Ah­hoz azon­ban, hogy az át­tö­rés meg­tör­tén­jék, a Po­zsony­ban föl­hal­mo­zó­dott ener­gi­ák­hoz – fő­ként a győ­ri, pes­ti stb. if­jú­ság­gal kap­cso­la­tot tar­tó po­zso­nyi ju­rá­tu­sok­ra gon­do­lunk – va­la­mi több­let kel­lett.
Bé­cset Po­zsonnyal 1848-ban már nem­csak rend­sze­res gőz­ha­jó­já­rat, ha­nem táv­í­ró­vo­nal is össze­kö­töt­te; utób­bit ter­mé­sze­te­sen a kor­mány em­be­rei bir­to­kol­ták. A bé­csi ha­jó már­ci­us 13-án es­te 6-kor me­net­rend sze­rint ki­kö­tött. Vár­ták. „Bécs­ben meg­kez­dő­dött” – ír­ta nap­ló­já­ban Szé­che­nyi.
A köz­vé­le­mény so­kat re­mélt, a fi­a­tal­ság ün­ne­pelt, de a po­li­ti­ku­sok még nem tud­hat­ták, mi lett a bé­csi meg­moz­du­lá­sok ki­me­ne­te­le. Hi­te­les tu­dó­sí­tá­sok a for­ra­da­lom győ­zel­mé­ről, Met­ter­nich és Ap­po­nyi bu­ká­sá­ról a más­nap (már­ci­us 14.) dél­e­lőt­ti ha­jó­val ér­kez­tek. Kos­suth is csak né­hány perc­cel a ke­rü­le­ti ülés meg­nyi­tá­sa előtt ér­te­sült a vi­szo­nyo­kat tel­je­sen át­ren­de­ző for­du­lat­ról.
Kos­suth ek­kor be­bi­zo­nyí­tot­ta, hogy sze­mé­lyé­ben ké­pes egye­sí­te­ni a nép­ve­zért és az al­kot­má­nyos po­li­ti­kust. Rög­tön­zött be­szé­dé­nek leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­ló­ja – a saj­tó­sza­bad­ság­ról szó­ló tör­vény meg­fo­gal­ma­zá­sá­nak sür­ge­té­se mel­­lett – az volt, hogy „a moz­ga­lom ve­zér­le­te ke­zünk­ben ma­rad­jon”. Ne a ki­fe­je­zé­se­ken vi­táz­zon az or­szág­gyű­lés, ha­nem „a ma­ga po­li­ti­ká­ját föl­emel­je a kö­rül­mé­nyek szín­vo­na­lá­ra […] rög­tön te­gye meg, amit ten­ni kell”. S a Kos­suth ál­tal föl­szó­lí­tott ren­dek az ülést meg­sza­kít­va, nagy tö­meg kí­sé­re­té­ben Ist­ván ná­dor­hoz vo­nul­tak, el­é­ren­dő, hogy a ná­dor a fel­ső­táb­lát össze­hív­ja, mi több, az­zal a fel­i­ra­tot el­fo­gad­tas­sa, s kés­le­ke­dés nél­kül a trón­hoz föl­küld­je. Az ese­mé­nyek sú­lya alatt ros­ka­do­zó fi­a­tal ná­dor – no­ha Bécs­ből el­len­ke­ző inst­ruk­ci­ó­kat ka­pott – min­den­ben en­ge­dett.
Dél­u­tán te­hát – egy idő­ben – meg­kez­dő­dött az al­só­táb­la or­szá­gos (az­az „hi­va­ta­los”) és a fel­ső­táb­la ple­ná­ris ülé­se. A kulcs­kér­dés­ben, az „úr­bé­ri vi­szo­nyok­bó­li ki­bon­ta­ko­zás­ban” – amint ar­ra Sza­bó Ist­ván és Var­ga Já­nos egy­a­ránt rá­mu­tat – a nagy át­tö­rés, a vég­ső szö­veg­vál­to­zat csak éj­fél fe­lé szü­le­tett meg: „min­den úr­bé­ri vi­szo­nyok min­de­nütt az egész ha­zá­ban egy­szer­re le­en­dő meg­­szün­te­té­se iránt tör­vény ak­ként al­kot­tas­sék, hogy a ma­gán­bir­to­ko­sok kár­men­te­sí­té­sé­nek kö­te­les­sé­gét a köz­ál­lo­mány vál­lal­ja el”. Az úr­bé­ri vi­szo­nyok ál­la­mi kár­pót­lás­sal tör­té­nő azon­na­li meg­szün­te­té­sé­hez a pes­ti már­ci­us 19-ei ban­kett ter­vé­nek hí­rén túl a ke­let-ma­gyar­or­szá­gi pa­raszt­moz­gal­mak rém­hí­re is hoz­zá­já­rult.


Pozsony és Bécs

Más­nap, 15-én dél­e­lőtt 10 óra­kor pi­ros-fe­hér-zöld zász­ló­val és ma­gyar cí­mer­rel dí­szí­tett gő­zös­re száll­tak az „ar­go­na­u­ták”, az or­szág­gyű­lés kül­döt­tei, s vit­ték ma­guk­kal a pol­gá­ri át­a­la­ku­lás fog­la­la­tát je­len­tő fel­i­ra­tot. A ko­ra dél­u­tá­ni ha­jó­val kö­rül­be­lül há­rom­száz kar­dos, ko­kár­dás if­jú uta­zott a kö­ve­tek után. Sem az or­szág­gyű­lés kül­dött­sé­ge, sem az or­szág­gyű­lé­si if­jú­ság nem tud­hat­ta: ek­kor a pes­ti ut­ca már a tün­te­tő so­ka­ság bir­to­ká­ban volt.
A Bécs­be ér­ke­ző ma­gyar kül­dött­sé­get vi­ha­ros lel­ke­se­dés fo­gad­ta. Az ut­cá­kon fák­lyá­kat hor­do­zó, ün­nep­lő tö­meg hul­lám­zott. Csak az imént hir­det­te­tett ki a csá­szá­ri prok­la­má­ció, hogy tel­je­sül a pol­gár­ság kö­ve­te­lé­se, Auszt­ria al­kot­mányt kap. A bé­csi nép – nem egé­szen alap nél­kül – az ese­mé­nyek ilyen ala­ku­lá­sá­ért Kos­su­thot és a ma­gya­ro­kat ma­gasz­tal­ta, pon­to­san úgy, amint azt Ist­ván fő­her­ceg nem sok­kal ko­ráb­ban meg­fo­gal­maz­ta: „Az Is­te­nért, ad­já­tok meg a Cons­ti­tu­tiot, mert jön­nek a ma­gya­rok, s Bécs majd azt gon­dol­ja, hogy ké­ré­sük­höz azok ál­tal ju­tot­tak” (Ist­ván ná­dor ko­csin hagy­ta el Po­zsonyt, és va­la­mi­vel egy óra után már Bécs­be ér­ke­zett). Kos­suth a ha­jó­ál­lo­más és a szál­lá­sa kö­zöt­ti úton há­rom, majd a nép meg-meg­ú­ju­ló kö­ve­te­lé­sé­re a szál­ló er­ké­lyé­ről to­váb­bi négy be­szé­det mon­dott. A kor­tár­sak sze­rint ke­zé­ben tar­tot­ta a di­nasz­tia sor­sát. A fe­szült­ség és a nyug­ta­lan­ság más­nap, 16-án fo­lya­ma­to­san nőtt.
Az erő­vi­szo­nyo­kat, a ma­gyar­or­szá­gi han­gu­la­tot is­me­rő Ist­ván ná­do­ri tiszt­sé­gét kö­töt­te a fel­i­rat el­fo­ga­dá­sá­hoz. A már­­ci­us 16-án dé­li 12 órá­tól ülé­se­ző Ál­lam­kon­fe­ren­cia (Staats- Kon­fe­renz) tag­jai – ki­vé­ve a ma­gyar al­kan­cel­lárt (Sző­gyény-Ma­rich Lász­lót) – még­is a fel­i­rat el­u­ta­sí­tá­sa mel­lett tör­tek lán­dzsát. A fel­i­rat ki­egé­szült az­zal a ja­vas­lat­tal, hogy Ist­ván ná­dor kap­jon a leg­ma­ga­sabb hely­ről föl­ha­tal­ma­zást a fe­le­lős ma­gyar kor­mány ki­ne­ve­zé­sé­re. Az öt­let – töb­bek kö­zött sa­ját nap­ló­be­jegy­zé­se sze­rint – Szé­che­nyi­től szár­ma­zott, s cél­ja az volt, hogy a ki­rá­lyi el­ha­tá­ro­zá­sok­ra ká­ro­san ha­tó, nem­egy­szer az os­to­ba­sá­gig szűk­ lá­tó­kö­rű oszt­­rák ud­va­ri be­fo­lyást ki­kap­csol­ják. Mint köz­is­mert,  V. Fer­di­nánd ön­ál­ló íté­let­al­ko­tás­ra nem volt ké­pes.
Ez „bian­co” fel­ha­tal­ma­zást je­len­tett, hol­ott az Ál­lam­kon­fe­ren­cia jegy­ző­köny­ve­i­nek ta­nú­sá­ga sze­rint a ta­gok meg­egyez­tek ab­ban, hogy az ígé­ret az auszt­ri­ai fe­le­lős mi­nisz­té­rium­ról azért esett meg, hogy a köz­pon­ti mi­nisz­té­ri­um ál­tal a tar­to­má­nyo­kat még szo­ro­sab­ban egy­be­fűz­zék. Ho­gyan le­het ez­zel az el­gon­do­lás­sal a füg­get­len ma­gyar mi­nisz­té­ri­u­mot össze­e­gyez­tet­ni?
Leg­to­vább az ál­lam­kon­fe­ren­cia két fő­her­ceg tag­já­nak, La­jos­nak, V. Fer­di­nánd nagy­báty­já­nak és Fe­renc Ká­roly­nak (ek­kor trón­ö­rö­kös­nek) az el­len­ál­lá­sa tar­tott. Köz­ben Win­disch-Grätz her­ceg, a bé­csi hely­­őr­ség pa­rancs­no­ka, szin­tén az ál­lam­kon­fe­ren­cia tag­ja, olyan tá­jé­koz­ta­tást ka­pott, hogy a bé­csi nép a ma­gyar ju­rá­tu­sok ve­ze­té­sé­vel a Burg meg­ro­ha­ná­sá­ra ké­szül. Ez ta­lán túl­zás volt, de azt Szé­che­nyi is be­je­gyez­te nap­ló­já­ba, hogy ha Kos­suth úgy akar­ta vol­na, ak­kor a Bur­got szét­sze­dik. Éj­fél­táj­ban a leg­to­vább el­len­ál­ló Fe­renc Ká­roly fő­her­ceg is be­ad­ta a de­re­kát, s Ist­ván ná­dor meg­kap­ta a föl­ha­tal­ma­zást.
Az elő­re el­ké­szí­tett kéz­i­rat­ban azon­ban több pon­ton vál­toz­ta­tás tör­tént. Az adott kons­tel­lá­ci­ó­ban ezek kö­zül a leg­fon­to­sabb, hogy a ki­rá­lyi kéz­irat­ból Batth­yá­ny La­jos kor­mány­a­la­kí­tá­si meg­bí­za­tá­sa ki­ma­radt. Ist­ván ná­dor le­he­tet­len hely­zet­be ke­rült. Kö­töt­te a Kos­suth­nak tett ígé­re­te, le­mon­dá­sa vi­szont nyílt sza­kí­tást je­len­tett vol­na a di­nasz­ti­á­val, amely – nyil­ván szá­má­ra is úgy tűnt – a vég­rom­lás fe­lé ha­ladt. Ezért – min­den bi­zonnyal már­ci­us 17-én reg­gel – ta­lán Kos­suth ta­ná­csá­ra vagy sa­ját el­ha­tá­ro­zá­sá­ból, szó­be­li föl­ha­tal­ma­zást kért V. Fer­di­nánd­tól, hogy mint ki­rá­lyi al­te­re­gó Batth­yá­ny La­jost fe­le­lős ma­gyar mi­nisz­ter­el­nök­ké ki­ne­vez­hes­se. S azon­nal meg­szü­le­tett az im­már Ist­ván ná­dor alá­í­rá­sá­val meg­e­rő­sí­tett, seb­té­ben, de ma­gyar nyel­ven írott ki­ne­ve­ző­le­vél.


A három színtér összekapcsolódik

Mi tör­tént köz­ben, ami Ist­ván fő­her­ce­get ennyi­re el­szánt­tá tet­te, s ele­ve ki­zár­ta, hogy az ese­mé­nye­ket kö­vet­ni nem ké­pes ural­ko­dó szó­be­li jó­vá­ha­gyá­sát a di­nasz­ti­kus és bi­ro­dal­mi ér­de­ke­ket oly ma­ka­csul vé­del­me­zők akár­csak meg­kí­sé­rel­jék sem­mis­sé ten­ni? Már­ci­us 16-áról 17-ére vir­ra­dó éj­sza­ka be­fu­tott Po­zsony­ba a pes­ti ha­jó a pes­ti for­ra­da­lom hí­ré­vel, a 12 pont és a Nem­ze­ti dal pél­dá­nya­i­val. Ugyan­csak szó­be­széd tár­gya volt 16-án Po­zsony­ban a rém­hír a Rá­ko­son Pe­tő­fi és más if­jak ve­zér­le­té­vel gyü­le­ke­ző se­reg­ről. Le­het, hogy a táv­í­rón – amely egy da­ra­big nem mű­kö­dött – már 3 óra­kor meg­ér­kez­tek a Hiób-hí­rek a Burg­ba, s La­jos fő­her­ceg meg­tö­ré­sé­ben is sze­re­pük volt. Leg­ké­sőbb azon­ban már­ci­us 17-én reg­gel 8 óra után, a po­zso­nyi ha­jó meg­ér­ke­zé­sét kö­ve­tő­en köz­is­mert­té vált a pes­ti for­ra­da­lom ténye. S mert Pest a kor köz­leke­dé­si vi­szo­nyai kö­zött messze volt, már­ci­us 15-e óta akár több is tör­tén­he­tett.
A há­rom szín­té­ren zaj­ló ese­mé­nyek íme, is­mét egy­be­kap­cso­lód­tak, s győ­ze­lem­hez se­gí­tet­ték a Po­zsony­ban el­in­dult „tör­vé­nyes for­ra­dal­mat”. Már­ci­us 17-én dél­u­tán öt óra után Po­zsony­ban Kos­suth a Zöld­fa fo­ga­dó er­ké­lyén har­so­gó él­jen­zés kö­ze­pet­te be­mu­tat­ta „azon fér­fi­út” – gróf Batth­yá­ny La­jost –, „kit a nem­zet kí­ván­sá­ga kö­vet­kez­té­ben a ki­rály aka­ra­ta is a nem­zet fe­le­lős mi­nis­te­riu­ma […] el­nö­ké­vé ki­ne­ve­zett”.
Más­nap, már­ci­us 18-án az or­szág­gyű­lés mind­két táb­lá­ja – lé­nye­gé­ben vi­ta nél­kül – meg­sza­vaz­ta az úr­bé­ri szol­gál­ta­tá­sok azon­na­li el­tör­lé­sét a bi­zony­ta­lan jö­vő­re ha­gyott ál­la­mi kár­pót­lás mel­lett, az egy­há­zi ti­zed el­tör­lé­sét és a köz­te­her­vi­se­lést. A tör­vény­ho­zás ar­ról is gon­dos­ko­dott, hogy a ha­tá­ro­za­tok szö­ve­gét a tör­vény­ha­tó­sá­gok – ki­rá­lyi szen­te­sí­tés nél­kül – ha­la­dék­ta­la­nul ki­nyom­tas­sák és a nép kö­zött ki­hir­des­sék.
Az oszt­rák és a cseh tar­to­má­nyok­ban a job­bágy­ság föl­sza­ba­du­lá­sa csak 1848. szep­tem­ber 7-én, a bi­ro­dal­mi gyű­lés au­gusz­tus 31-ei ha­tá­ro­za­tá­nak ki­hir­de­té­sé­vel kö­vet­ke­zett be. (Mor­va­or­szág­ban va­la­mi­vel ko­ráb­ban, a he­lyi ren­di gyű­lés ha­tá­ro­za­ta alap­ján jú­li­us 1-jé­től sza­ba­dul­tak föl a pa­rasz­tok.) Mon­da­ni sem kell, hogy a fo­lya­mat nem volt füg­get­len a ma­gyar vív­má­nyok­tól. A stá­jer­or­szá­gi kor­mány­zó, Já­nos fő­her­ceg pél­dá­ul azt kö­zöl­te a bé­csi mi­nisz­té­ri­um­mal, hogy mi­u­tán Ma­gyar­or­szá­gon már nincs job­bágy­ság, a nép han­gu­la­ta na­gyon rossz, mert itt az úr­bé­ri ter­hek még fönn­áll­nak, s ha­la­dék­ta­la­nul a pa­rasz­tok tud­tá­ra kell ad­ni az úr­bér el­tör­lé­sé­nek ha­tár­i­de­jét.