Szerző: Klaniczay Gábor–Tóth G. Péter

A boszorkányság, a varázslás, a mágia, az ezoterikus, okkult tudományok évezredek óta vonzzák és ingerlik az emberi képzeletet. Miközben a hiedelmeknek és praktikáknak e csoportját a nagy világvallások rendszerint elítélték – kétes státusúnak, „sötét”, „démoni”, „ördögi” hatalmakhoz kötődőnek tartották vagy lenézni való „barbár”, „pogány” maradványként, babonaként utasították el –, népszerűségük töretlenül fennmaradt a „laikusok” széles köreiben. A népi gyógyítók, kuruzslók tudománya napjainkig e hiedelemkörre támaszkodott. Újabb és újabb félelmeink végtelen sorozatban teremtették újra változatos, de mindig az archetípusokra rímelő formában e népi mitológia szellemlényeit. Az okkult energiák és hatalmak megértésére, kihasználására törő „titkos tudományok” tradíciója olykor a legkiválóbb elméket is bűvkörébe vonta. Végül a mindebből fakadó vallási, társadalmi és tudományos viták, konfliktusok is tovább éltették e hiedelmeket, s nemegyszer az uralkodó vallások, hatalmak, tudományos világképek egyféle alternatívájának a pozíciójába emelték.

A téma örökzöld, nem kell tehát különösebben magyarázni, nem szükséges „New Age” érzékenységre vagy akár Harry Potter és a „Da Vinci-kód” népszerűségére hivatkozni, hogy indokoljuk, mi teszi aktuálissá a tematikus számunkban olvasható összeállítást. Elmondható viszont, hogy a történettudomány az utolsó negyedszázadban azért fordult kitüntetett figyelemmel a téma kutatása felé, mert a boszorkányüldözések, a tanult mágia, az ezoterikus és okkult mozgalmak története és irodalmi megjelenítése kitűnő lehetőséget adott több rokon tudománnyal való együttműködésre, a „történeti antropológia” új megközelítéseinek a kibontakozására. Leginkább a néprajz, az antropológia és a vallástudomány metodológiája és összehasonlító anyaga tűnt nélkülözhetetlennek e történeti források értelmezéséhez, természetesen fontos adalékokat adott az irodalomtörténet és a művészettörténet, de a fontosabb eredmények e kérdéskörben nem születhettek volna meg a szociológia, a pszichológia és a tudománytörténet hasznosítása nélkül. A Rubicon tematikus számának szerzői köre támaszkodik erre a Magyarországon is megvalósult együttműködésre: az MTA Néprajzi Kutatóintézetében Pócs Éva vezetésével már több mint két évtizede dolgoznak együtt történészek és néprajzkutatók a magyarországi boszorkányperek feltárásában, vagy ugyanitt, a Hoppál Mihály szervezte samanizmuskutatások keretén belül néprajzosok, antropológusok és pszichológusok támaszkodnak egymás megfigyeléseire a samanisztikus lélekutazás és a transz megértéséhez.

Az első pánikszerű boszorkányüldözési hullámok, a 15. század első évtizedeiben alakultak az Alpok környékén, Svájcban, Piemontban, Dauphinéban. Ezt követte Észak-Itália, Franciaország és Dél-Németország a 15. század második felében. A 16. század folyamán, meg-megújuló hullámokban, egyre erősödtek a boszorkányüldözések Németországban, Franciaországban, Németalföldön, Angliában, Spanyolországban, Itáliában, és kiterjedtek Közép-Kelet-Európára (Ausztriára, Magyarországra, Csehországra, Lengyelországra) és Skandináviára. A legkegyetlenebb pusztítások Németországban, a harmincéves háború idején történtek. Míg Hollandiában már a 17. század elején leállították és gyakorlatilag beszüntették az üldözéseket, Spanyolországban és Franciaországban a század első felében, Angliában pedig a második felében, egyes területeken épp ekkor kezdett igazi pánikszerű méreteket ölteni. Ezt figyelhetjük meg az északi német tartományokban (Pomeránia, Mecklenburg) az 1650–60-as években, Svédországban 1668 és 1676 között, Ausztriában és Stájerországban az 1660–70-es években. Új-Angliában a 17. század végén, a hírhedt 1692-es salemi boszorkányüldözéssel tetőzött a pánik, Lengyelországban és Magyarországon pedig a 18. század első felében bontakoztak ki a legpusztítóbb üldözések, melyeket csak felülről lehetett leállítani, a század második felében.

Ez az elgondolkoztató „diffúziós modell”, mely a „centrumból” a „perifériák” irányába tartó mozgás képzetét kelti, egyes történészeket a technikai innovációk elterjedésének a mintájára emlékeztette. Valóban erről lenne szó, egy olyan szörnyű újításról, mely a bűnbakokkal történő leszámolásra gátlástalanul használni kezdi a kora újkori abszolutizmus brutális igazságszolgálati gépezetét? Egy ilyen magyarázattal szemben, bár sok igazság is lehet benne, joggal hozható fel az az ellenvetés, hogy az „újítás” lényege, az ördögszövetséggel, a szektaszerű szerveződéssel és a boszorkányszombat-mitológiával kiegészült boszorkányhit nemcsak a „centrumban”, hanem az itt „perifériának” nevezett országokban is ismert volt már a 15–16. században, s az utóbbiakban mégsem vezetett tömeges üldözésekhez, csak egy-két évszázaddal később. A klerikus és jogtudó értelmiség veszedelmes fantazmagóriáiból csak ott és akkor lett egy egész társadalmat lázba hozó és felforgató kollektív rémálom, ahol és amikor a társadalmi feszültségek és konfliktusok hatották át e vádaskodásokat, és találtak bennük valamiféle levezetőszelepet. A tömeges boszorkányüldözések a kora újkori „nagy átalakulást” kísérték, hasonló ritmusban és időeltolódásokkal, ahogy maga ez az átalakulás bekövetkezett.

Ezt a megfigyelést látszik alátámasztani a 20. században tömegessé váló afrikai boszorkányüldözés is. Amit az antropológusok az 1930-as vagy az 1950-es évek Észak-Afrikájában megfigyelhettek, az nem valamiféle archaikus hiedelemrendszer volt, hanem a modern fejlődési útra lépő (vagy kényszerülő) tradicionális afrikai társadalmak válságreakciója. Ma hasonló tömeges boszorkányüldözések zajlanak Közép-Afrika és Dél-Afrika országaiban – és akárcsak a kora újkori Európában –, állami törvények, bíróságok segédkeznek az ártatlan áldozatok, bűnbakok elpusztításában. Szomorú „végtelen történet”.

Tematikus összeállításunk a boszorkányság, a demonológia, a népi és a tudós mágia, az okkultizmus, a hipnózis és a telepátia, az újpogányság és a szellemekkel való samanisztikus kapcsolattartás kérdésköreit járja körül. Foglalkozunk a boszorkányüldözés vallási és társadalmi mozgatórugóival, az ördöghit változó középkori elképzeléseivel és a boszorkányszombat mitológiájával, a vádaskodás bírósági mechanizmusaival. Bemutatjuk a „népi kultúra” varázslóalakjait (a gyógyítókat, a rontásazonosítókat, a táltosokat és a tündérvarázslókat), s a gyakran boszorkányhírbe keveredő bábákat is. Az európai tudós mágia tradíciójáról a mágikus könyvek középkori típusai mellett e tudomány egyik nevesebb képviselője, a Kelet-Európába látogató 16. századi angol alkimista, a kalandos sorsú mágus, John Dee pályaképe ad érzékletes képet. A modern tudomány és a mágia határmezsgyéit érintik a Mesmer által hírdetett magnetizmus, a Freud, Jung és Ferenczi érdeklődését is foglalkoztató hipnózis, telepátia s a mindebből táplálkozó spiritizmus jelenségeivel foglalkozó írások. Ízelítőt adunk a boszorkányság, a rontás és a vámpírok irodalmi ábrázolásából is: a boszorkánytörténetek romantikus szemlélete, a „természet” és a „civilizáció” küzdelmének mitikus és mesés története, a borzalomkrónikák és a rémtörténetek világa szemlélteti, milyen változatos formákban reflektál az irodalom e fantáziát mozgató jelenségkörre. Végül a „New Age” boszorkányság, újpogányság, neosamanizmus régi-új törekvései, ellentmondásos viszonya a boszorkányság, a samanizmus és a mágia „történelem előtti időkbe” nyúló történeti tradíciójához már napjaink történelmét jelenti.