|
2012. május 24.
|
|
|
Volt egyszer egy Magyarország / Nagyság és dicsőség bűvkörében Szerző: Gerő András Az Osztrák–Magyar Monarchia és vele a történelmi Magyarország elmúlása fájdalmas és véres volt, de a halál előtti időszak valami egészen páratlan jelenséget hozott létre. Felzárkózás a korabeli fejlett Európához, a polgári életforma és életkeretek kibomlása, megnyugtató, bár időnként már-már unalomba fúló politikai stabilitás, siker és kiszolgáltatottság, felgyülemlő társadalmi és politikai konfliktusok – mindez együtt volt jelen a századvég és a századelő Magyarországán. Sokak számára úgy tűnt, Magyarország saját nagyságát és dicsőségét a Monarchia részeként találta meg. Az Osztrák–Magyar Monarchia Európa második legnagyobb állama volt. Területe 1914-ben 676 615 km2, s nagyságát tekintve csak Oroszország előzte meg. Lakosságának száma alapján Orosz- és Németország után a harmadik helyet foglalta el: az 1910-es népszámlálás adatai szerint 51 390 223 fő élt a birodalomban. Az államalakulat hivatalosan az 1867. évi kiegyezéssel jött létre, s közkeletű megnevezését 1868 óta viselte, amikor is Ferenc József Ausztria császára és Magyarország apostoli királya uralkodói kéziratban rendelte el az Osztrák–Magyar Monarchia megnevezés rendszeresítését. A név pontosan fejezte ki a kettős monarchia közjogi berendezését, de elfedte a birodalom egyik legfontosabb sajátosságát, a soknemzetiségű jelleget. A társalgási nyelv alapján 1910-ben az állampolgárok 25%-a volt német, 17%-a magyar, 13%-a cseh, 10%-a szerb és horvát, 9%-a lengyel, 8%-a ukrán, 7%-a román, 4%-a szlovák, 3%-a szlovén, 2%-a olasz, a többi pedig egyéb nemzetiséghez tartozott. A Monarchia tehát igazi közép-európai képződmény volt – különböző kultúrák és népek, nemzetek együttélésének színtere.
Magyarország A Monarchia 1878-ban megszállta (okkupálta), majd 1908-ban hivatalosan is bekebelezte (annektálta) Bosznia-Hercegovinát annak 51 ezer km2-nyi területével és majd kétmilliónyi lakosával. Az annektálás jogcíme az volt, hogy a tartomány a Szent Korona tulajdona. Mégsem a budapesti kormány, hanem a közös pénzügyminisztérium igazgatása alatt tartották, így – noha a Szent Koronához tartozott – valójában az egyetlen közösen kormányzott terület lett. A Szent Korona országai között sajátos viszony állott fenn. A Magyar Királyság és Horvátország 1868-ban éppúgy kiegyezést kötött egymással, mint Ausztria és Magyarország. Horvátország beligazgatásában önállóvá vált, saját fővárossal (Zágráb) rendelkezett. Területe 42,5 ezer km2, lakossága 2,6 millió fő volt, Fiume és a hozzá tartozó területsáv a maga 21,5 km2-én majd ötvenezer lakosával külön kormányzattal rendelkezett és közvetlenül a budapesti kormány alá tartozott. Közjogi státusa indokolta ezt, hiszen mint ”corpus separatum”, azaz mint a Szent Korona ”külön teste” volt nyilvántartva. Valójában amikor a korabeli köznyelv Magyarországról beszélt, ebbe Horvátországot nem értették bele. Persze itt is éppen a kiegyezés révén következett be a fogalom konszolidálódása. 1867-ben helyreállították az 1848-ban is kimondott uniót Erdéllyel. Transzszilvánia – akárcsak a középkorban – ismét Magyarország részévé vált. A közjogi Magyarország-fogalomnak ugyancsak része lett az ország déli megyéinek területén a 18. században kialakított és Bécsből kormányzott ún. Katonai Határőrvidék is, mely 1871-re ismét teljes egészében magyar fennhatóság alá került. Az így létrejött államterület 282 870 km2-én 1910-ben 18 264 533 lakos élt – 63 vármegyében és 27 törvényhatósági jogú városban. A továbbiakban tehát amikor Magyarországot mondunk, akkor erről a területről, illetve népességről beszélünk. Az ország nemzetiségi szempontból éppoly heterogén volt, mint a Monarchia, de amíg Ausztriában a legnagyobb csoport, a német anyanyelvű csak az összlakosság 36%-át tette ki, addig Magyarországon a magyar anyanyelvűek 1910-re 54,5%-ot adtak (9 944 627 fő). Az első modernnek tekinthető népszámláláskor (1869) a magyarok még csak 45,5%-os arányban szerepeltek, de a részben német s főként zsidó asszimiláció, valamint a kivándorlók közti magasabb nemzetiségi arány következtében a századfordulótól többségbe kerültek. Míg a Lajtán túl a második legnagyobb csoportot alkotó csehek csak egyharmadnyival voltak kevesebben, mint a németek, addig Magyarországon a majd hárommilliónyi román az összlakosságnak csupán 16%-át tette ki. A szlovákok és a németek nagyjából hasonló számban (10,7%, illetve 10,4%) követték őket, akárcsak a ruszinok és a szerbek (2,5%, illetve 2,5%). A horvátok a maguk 1,1%-ával pontosan a felét tették ki az ”egyéb” kategóriába sorolt 2,2%-nak, akik között cseheket, szlovéneket, bolgárokat, bunyevácokat, olaszokat, lengyeleket, cigányokat egyaránt fellelhetünk. A magyar többség azonban nem érvényesült minden területen. Erdélyben a románok, az ország északi vármegyéiben, a Felvidéknek nevezett országrészben pedig a szlovákok adták a majoritást. A németek zömmel egy-egy tömbben helyezkedtek el. Települési körzeteik jórészt a 18. századi előzményekre épültek, hiszen akkor sokan települtek be Magyarországra. A román népesség az észak- és délkeleti területeken összpontosult, míg a szerb és a horvát lakosság a délvidéken, illetve a délnyugati megyékben. A területi elkülönültség azonban messze nem hermetikusan érvényesült. A Felvidéken és Erdélyben szintén sokszor előfordult, hogy egy településen több nemzetiség élt, s persze a városok – különösen a főváros – amolyan ”olvasztótégelyként” is működtek: a beáramló, eltérő nemzeti hovatartozású népesség bennük keveredett.
A városiasodás A városiasodásban Budapestet követő települések nagyságrendekkel maradtak el a fővárostól. 1910-ben a második legnagyobb város Szeged volt 118 ezer lakossal, a harmadik Szabadka (ma: Subotica, Jugoszlávia) 94 ezer lakossal, a negyedik Pozsony (ma: Bratislava, Szlovákia fővárosa) 78 ezer lakossal.
Stabilitás, konszolidáltság A folyamatosság, az állandóság, a változatlanság és a változhatatlanság érzetét erősítette az uralkodó személye. Ferenc József életének 86 esztendejéből 68 évet töltött a trónon. Magyarország csak az 1848–49-es forradalom, illetve az azt követő önvédelmi háború leverése után, 1849-ben került ténylegesen az uralkodó birtokába, noha 1848. december 2-án már császárrá koronázták. Ám közjogilag ez sem mérvadó, hiszen magyar királlyá koronázására csak a kiegyezés után nem sokkal, 1867 júniusában került sor, azaz 1916-ban bekövetkezett haláláig 49 évre csökken a legitim magyar királyként eltöltött idő. Akárhogy is nézzük, ez is majd fél évszázad – pontosan elegendő ahhoz, hogy a császár a stabilitás életérzésének szimbolikus alakjává nője ki magát. A bélyeg, a pénz, a gyufacímke az ő képét népszerűsítette – állandó arcot adva a változó politikusok világának. A hivatalnok biztos lehetett abban, hogy pályája során egyre magasabb fizetési osztályba kerül. A fizetési osztályba sorolás igencsak fontos volt, hiszen ennek megfelelően járt a társadalmi rangot is kifejező tekintetes, nagyságos, méltóságos titulus. A nagyméltóságú vagy excellenciás címig már nagyon kevesek juthattak el. A besorolás pénzt is jelentett, s ha valami nyomatékosítja a stabilitás érzetét, hát akkor éppen a pénz az egyik legfontosabb tényező. A pénz akkoriban meglehetősen értékálló volt. 1892-ig a forint, majd a korona a fizetőeszköz (az átváltási kulcs szerint 1 forint = 2 korona). 1890 és 1910 között, húsz év alatt az árszínvonal mindössze 50%-kal nőtt, valamivel gyorsabban nőttek az árak, mint a bérek. Ez okot adott arra, hogy az emberek az inflációra és a drágaságra panaszkodjanak, hiszen korábban még ekkora változás sem volt. A panasz azonban nem a helyzet tűrhetetlenségét, hanem mérsékelt újszerűségét jelezte. A komfortérzetet növelte az is, hogy a Monarchia piacain ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni a legnyugatibb vorarlbergi határoktól a legkeletibb bukovinai településig (a kettő között 1274 km volt a távolság) és az egymástól több mint 1000 km-re levő legészakibb cseh településtől a legdélibb dalmáciai halászfaluig. Sokszor ráadásul ugyanazon cégek egyforma minőségű áruit lehetett megvenni a birodalom minden részében, s a magyar polgár még saját szűkebb világához is idomíthatta a cég nevét: ami Ausztriában Julius Meinl fűszer- és gyarmatárubolt-hálózata volt, az Magyarországon Meinl Gyulára magyarosodott. A képzeletbeli magyarosítás során a császár és király bajor felesége, Wittelsbach Erzsébet egyszerűen a ”mi Erzsébet királynénkká” vált, akinek igazi otthona a koronázási ajándékul adományozott gödöllői kastély volt, s aki – a parttalanul burjánzó, folklorisztikus erejűvé vált hiedelem szerint – a nemzet igazi patrónája a Habsburg-dinasztián belül. Mert pártfogóra nagy szükség volt, annak ellenére, hogy alkotmányos formák uralták az ország közéletét. S valóban, az alkotmányosság konszolidált keretei megkérdőjelezhetetlenek voltak, de akkor is ott bujkált a ki nem mondott bizalmatlanság, a kétely, a Habsburgokkal való történelmi együttélés összes ambivalenciája.
A hatalom legitimációja A kétkamarás parlament felsőházába 1886-ig kizárólag születési alapon, utána azonban uralkodói kinevezés útján is be lehetett kerülni. 1867-től 1918-ig, a Monarchia felbomlásáig 19 kormány váltotta egymást, s ki bírta volna megjegyezni azt a rengeteg képviselőt, aki ezalatt a parlamentben megfordult. Minden alkalommal 413 főt küldött a nép az Országházba, azaz pontosabban szólva nem is a nép, hanem a választásra jogosultak szűk köre. A lakosságnak körülbelül 6%-a rendelkezett szavazati joggal. (A századforduló Európájában Ausztriában a népesség 27%-a, Németországban 22%-a, Franciaországban 28%-a, Angliában 16%-a, s még a szűk cenzust alkalmazó Itáliában is 8%-a bírt hasonló joggal.) S ráadásul kiderült, hogy a politikai szerkezet alig változtatható – az ellenzék, ha kormányra kerül (ez csupán egyszer, 1906-ban fordult elő), csak úgy kormányozhat, mint elődei. Így tehát a parlament gyakorta az elvtelen kormánypártiság és a felelőtlenül handabandázó ellenzékiség sajátos egyvelegeként jelent meg a köztudatban. Nevet is kaptak a különféle típusok: az előbbieket mamelukoknak, az utóbbiakat Zoltánoknak hívta a köznyelv. Az 1874-ben újraszabályozott választójog gyakorlatilag végig érintetlen maradt, amit csak megfejelt az 1877-ben újraformált, rendkívül aránytalan választókerületi beosztás – nem sok illúzió maradt a népképviselet liberális ethoszát illetően. A nyílt választások, a szűk körű választójog, az aránytalan kerületi beosztás nemegyszer a korrupciónak, a vesztegetésnek nyitott utat. A parlamentarizmus konzerváló, nem pedig érdekkifejező szerepbe került, s ez kihatásában az uralkodói tekintélyt erősítette.
Állagőrzés Nem a politikai reform, hanem a nemzeti nagyság és dicsőség gyógyszerét ajánlották. Méghozzá kettősen, sokszor alaposan, de nem áttekinthetetlenül összekuszálva a dolgokat. Egyfelől azt mondták, hogy Magyarország saját nagyságát és dicsőségét éppen adott formájában találta meg: a Monarchia részeként, de mégiscsak önállóan. A magyarság uralja nemzetiségeit, miközben egyénenként pont annyi jogot ad nekik, mint a magyaroknak – feltéve, hogy elfogadják az egy politikai nemzet elvét. A társadalmi ellentéteket is oldja a nemzeti elem, hiszen így úr és paraszt, tőkés és munkás egyaránt ”a magyar élet egységében” van jelen. A civilizatorikus haladás, a sajátosan érvényesülő nagyhatalmi helyzet, a belső konszolidáltság igazolja s biztosítja ezt. A historizáló stílusjegyekkel gazdagon cizellált mondandó a honfoglalás 1000. esztendejében, 1896-ban vizuálisan is kifejezést nyert. Egyúttal természetesen lehetőséget teremtett arra is, hogy az első, szentté avatott magyar király, Szent István kultusza virágozzék, hiszen a töretlen s nagyságba ívelő folytonosság reprezentálása volt a cél. Jól illusztrálja e tendenciát A magyarok bejövetele címet viselő, 1894-ben felavatott, Feszty Árpád nevéhez kötődő körkép – az ezredévi kiállítás egyik fő attrakciója –, valamint a civilizációs vívmányokat díszmagyarral és tömeges historizálással feldúsító ezredévi ünnepségsorozat.
Nagyság és dicsőség A ”grandeur” és ”gloire” – a nagyság és dicsőség – kétféle felfogása nem zavarta annyira egymást, mint azt első pillanatban hinnénk. Összeegyeztethetőnek tetszett a Habsburg-uralkodó iránti lojalitás és a Habsburg-ellenes, szakralizált önkép. Következetlensége igazából senkit sem zavart. A hasadtlelkűséget a historizálás jótékonyan elfedte. Jól megfért egymás mellett a falon – a valójában kibékíthetetlen ellenfelek – Ferenc József és Kossuth Lajos képe. A konszolidáció, a kompromisszum nyugalma, a nagy változástól való félelem nem mutatta ezt bántóan ellentmondásosnak. Ezért aztán a századelőtől felerősödő, egyre kíméletlenebb kritikai hang inkább irritálónak, mintsem igaznak hangzott. Képviselőit lehetett hazaárulónak nevezni – noha inkább prófétának bizonyultak. |
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) |
Alkotmány (58) |
Horthy-kor (42) |
Közjogi (31) |
Államtörténet (30) |
Európa (29) |
Béke (24) |
Habsburg (22) |
Középkor (18) |
Prostitúció (18) |
Igazságszolgáltatás (16) |
Ókor (14) |
Gender (14) |
Erdély (13) |
Trianon (13) |
1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) |
Horthy-kor (42) |
Államtörténet (30) |
Alkotmány (58) |
Prostitúció (18) |
Habsburg (22) |
Európa (29) |
Középkor (18) |
Közjogi (31) |
Ókor (14) |
Igazságszolgáltatás (16) |
Trianon (13) |
Osztrák–Magyar Monarchia (10) |
Gender (14) |
Béke (24) |
Németország (11) |
|
|
Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt. |