Szerző: Gerő András

Az Osztrák–Magyar Monarchia és vele a történelmi Magyarország elmúlása fájdalmas és véres volt, de a halál előtti időszak valami egészen páratlan jelenséget hozott létre. Felzárkózás a korabeli fejlett Európához, a polgári életforma és életkeretek kibomlása, megnyugtató, bár időnként már-már unalomba fúló politikai stabilitás, siker és kiszolgáltatottság, felgyülemlő társadalmi és politikai konfliktusok – mindez együtt volt jelen a századvég és a századelő Magyarországán. Sokak számára úgy tűnt, Magyarország saját nagyságát és dicsőségét a Monarchia részeként találta meg.

Az Osztrák–Magyar Monarchia Európa második legnagyobb állama volt. Területe 1914-ben 676 615 km2, s nagyságát tekintve csak Oroszország előzte meg. Lakosságának száma alapján Orosz- és Németország után a harmadik helyet foglalta el: az 1910-es népszámlálás adatai szerint 51 390 223 fő élt a birodalomban.

Az államalakulat hivatalosan az 1867. évi kiegyezéssel jött létre, s közkeletű megnevezését 1868 óta viselte, amikor is Ferenc József Ausztria császára és Magyarország apostoli királya uralkodói kéziratban rendelte el az Osztrák–Magyar Monarchia megnevezés rendszeresítését. A név pontosan fejezte ki a kettős monarchia közjogi berendezését, de elfedte a birodalom egyik legfontosabb sajátosságát, a soknemzetiségű jelleget. A társalgási nyelv alapján 1910-ben az állampolgárok 25%-a volt német, 17%-a magyar, 13%-a cseh, 10%-a szerb és horvát, 9%-a lengyel, 8%-a ukrán, 7%-a román, 4%-a szlovák, 3%-a szlovén, 2%-a olasz, a többi pedig egyéb nemzetiséghez tartozott. A Monarchia tehát igazi közép-európai képződmény volt – különböző kultúrák és népek, nemzetek együttélésének színtere.

Magyarország
Magyarország Ferenc József birodalmának területileg nagyobbik, lakosságának lélekszáma alapján kisebbik felét tette ki. Ha ragaszkodunk a pontos megnevezéshez, akkor persze azt kell mondanunk: a Magyar Szent Korona országairól, azaz 325 411 km2-ről és 20,8 millió lakosról van szó. Itt – Ausztriához képest – majd nyolcmillióval kevesebben éltek 25 ezer km2-rel nagyobb területen. A Szent Korona országai a Magyar Királyságot, a Horvát–Szlavón Királyságot, Fiumét és az ún. Magyar Tengerpartot foglalták magukban.

A Monarchia 1878-ban megszállta (okkupálta), majd 1908-ban hivatalosan is bekebelezte (annektálta) Bosznia-Hercegovinát annak 51 ezer km2-nyi területével és majd kétmilliónyi lakosával. Az annektálás jogcíme az volt, hogy a tartomány a Szent Korona tulajdona. Mégsem a budapesti kormány, hanem a közös pénzügyminisztérium igazgatása alatt tartották, így – noha a Szent Koronához tartozott – valójában az egyetlen közösen kormányzott terület lett.

A Szent Korona országai között sajátos viszony állott fenn. A Magyar Királyság és Horvátország 1868-ban éppúgy kiegyezést kötött egymással, mint Ausztria és Magyarország. Horvátország beligazgatásában önállóvá vált, saját fővárossal (Zágráb) rendelkezett. Területe 42,5 ezer km2, lakossága 2,6 millió fő volt, Fiume és a hozzá tartozó területsáv a maga 21,5 km2-én majd ötvenezer lakosával külön kormányzattal rendelkezett és közvetlenül a budapesti kormány alá tartozott. Közjogi státusa indokolta ezt, hiszen mint ”corpus separatum”, azaz mint a Szent Korona ”külön teste” volt nyilvántartva. Valójában amikor a korabeli köznyelv Magyarországról beszélt, ebbe Horvátországot nem értették bele. Persze itt is éppen a kiegyezés révén következett be a fogalom konszolidálódása. 1867-ben helyreállították az 1848-ban is kimondott uniót Erdéllyel. Transzszilvánia – akárcsak a középkorban – ismét Magyarország részévé vált. A közjogi Magyarország-fogalomnak ugyancsak része lett az ország déli megyéinek területén a 18. században kialakított és Bécsből kormányzott ún. Katonai Határőrvidék is, mely 1871-re ismét teljes egészében magyar fennhatóság alá került. Az így létrejött államterület 282 870 km2-én 1910-ben 18 264 533 lakos élt – 63 vármegyében és 27 törvényhatósági jogú városban. A továbbiakban tehát amikor Magyarországot mondunk, akkor erről a területről, illetve népességről beszélünk.

Az ország nemzetiségi szempontból éppoly heterogén volt, mint a Monarchia, de amíg Ausztriában a legnagyobb csoport, a német anyanyelvű csak az összlakosság 36%-át tette ki, addig Magyarországon a magyar anyanyelvűek 1910-re 54,5%-ot adtak (9 944 627 fő). Az első modernnek tekinthető népszámláláskor (1869) a magyarok még csak 45,5%-os arányban szerepeltek, de a részben német s főként zsidó asszimiláció, valamint a kivándorlók közti magasabb nemzetiségi arány következtében a századfordulótól többségbe kerültek. Míg a Lajtán túl a második legnagyobb csoportot alkotó csehek csak egyharmadnyival voltak kevesebben, mint a németek, addig Magyarországon a majd hárommilliónyi román az összlakosságnak csupán 16%-át tette ki. A szlovákok és a németek nagyjából hasonló számban (10,7%, illetve 10,4%) követték őket, akárcsak a ruszinok és a szerbek (2,5%, illetve 2,5%). A horvátok a maguk 1,1%-ával pontosan a felét tették ki az ”egyéb” kategóriába sorolt 2,2%-nak, akik között cseheket, szlovéneket, bolgárokat, bunyevácokat, olaszokat, lengyeleket, cigányokat egyaránt fellelhetünk.

A magyar többség azonban nem érvényesült minden területen. Erdélyben a románok, az ország északi vármegyéiben, a Felvidéknek nevezett országrészben pedig a szlovákok adták a majoritást. A németek zömmel egy-egy tömbben helyezkedtek el. Települési körzeteik jórészt a 18. századi előzményekre épültek, hiszen akkor sokan települtek be Magyarországra. A román népesség az észak- és délkeleti területeken összpontosult, míg a szerb és a horvát lakosság a délvidéken, illetve a délnyugati megyékben. A területi elkülönültség azonban messze nem hermetikusan érvényesült. A Felvidéken és Erdélyben szintén sokszor előfordult, hogy egy településen több nemzetiség élt, s persze a városok – különösen a főváros – amolyan ”olvasztótégelyként” is működtek: a beáramló, eltérő nemzeti hovatartozású népesség bennük keveredett.

A városiasodás
A városiasodás a kor alapvető tendenciája lett – annak ellenére, hogy továbbra is a vidéki Magyarország jelentette a számszerűségében meghatározó elemet. 1869-ben még az emberek 85%-a élt vidéken – 1910-re ez az arány 80% alá esett. A legdinamikusabb népességnövekedést a főváros könyvelhette el. A Pest, Buda, Óbuda egyesüléséből 1873-ban létrejött Budapest 1910-re már több mint 880 ezer lakost számlált, s ezzel – 37 év alatt – több mint 300%-os növekedéssel dicsekedhetett. (Még szembetűnőbb a folyamat, ha a mai közigazgatási keretek között nézzük a számokat, hisz ily módon már 1 milliónál is nagyobb népességgel számolhatunk 1910-re.) Budapest növekedési ütemét az akkori Európában csak Berliné múlta felül – sőt, ha a 18. század elejétől nézzük a folyamatot, akkor Budapest akár az első is lehetne. Budapest 1892-től székesfővárosi rangot kapott, és dinamikus fejlődése alapján joggal érezhette úgy, hogy a kétközpontú birodalom egyik tényleges fővárosává vált. (Igaz viszont, hogy a közös minisztériumok mindvégig Bécsben maradtak, és az uralkodó is ott töltötte ideje java részét.)

A városiasodásban Budapestet követő települések nagyságrendekkel maradtak el a fővárostól. 1910-ben a második legnagyobb város Szeged volt 118 ezer lakossal, a harmadik Szabadka (ma: Subotica, Jugoszlávia) 94 ezer lakossal, a negyedik Pozsony (ma: Bratislava, Szlovákia fővárosa) 78 ezer lakossal.

Stabilitás, konszolidáltság
A Monarchia Magyarországát a stabilitás, a konszolidáltság érzete jellemezte. A mindennapi lét és persze a közélet számtalan motívuma az állampolgároknak az jelentette: az élet kiszámítható, a dolgoknak megvan a maguk rendje, jól szabott elintézési módja.

A folyamatosság, az állandóság, a változatlanság és a változhatatlanság érzetét erősítette az uralkodó személye. Ferenc József életének 86 esztendejéből 68 évet töltött a trónon. Magyarország csak az 1848–49-es forradalom, illetve az azt követő önvédelmi háború leverése után, 1849-ben került ténylegesen az uralkodó birtokába, noha 1848. december 2-án már császárrá koronázták. Ám közjogilag ez sem mérvadó, hiszen magyar királlyá koronázására csak a kiegyezés után nem sokkal, 1867 júniusában került sor, azaz 1916-ban bekövetkezett haláláig 49 évre csökken a legitim magyar királyként eltöltött idő. Akárhogy is nézzük, ez is majd fél évszázad – pontosan elegendő ahhoz, hogy a császár a stabilitás életérzésének szimbolikus alakjává nője ki magát. A bélyeg, a pénz, a gyufacímke az ő képét népszerűsítette – állandó arcot adva a változó politikusok világának.

A hivatalnok biztos lehetett abban, hogy pályája során egyre magasabb fizetési osztályba kerül. A fizetési osztályba sorolás igencsak fontos volt, hiszen ennek megfelelően járt a társadalmi rangot is kifejező tekintetes, nagyságos, méltóságos titulus. A nagyméltóságú vagy excellenciás címig már nagyon kevesek juthattak el. A besorolás pénzt is jelentett, s ha valami nyomatékosítja a stabilitás érzetét, hát akkor éppen a pénz az egyik legfontosabb tényező. A pénz akkoriban meglehetősen értékálló volt. 1892-ig a forint, majd a korona a fizetőeszköz (az átváltási kulcs szerint 1 forint = 2 korona). 1890 és 1910 között, húsz év alatt az árszínvonal mindössze 50%-kal nőtt, valamivel gyorsabban nőttek az árak, mint a bérek. Ez okot adott arra, hogy az emberek az inflációra és a drágaságra panaszkodjanak, hiszen korábban még ekkora változás sem volt. A panasz azonban nem a helyzet tűrhetetlenségét, hanem mérsékelt újszerűségét jelezte.

A komfortérzetet növelte az is, hogy a Monarchia piacain ugyanazzal a pénzzel lehetett fizetni a legnyugatibb vorarlbergi határoktól a legkeletibb bukovinai településig (a kettő között 1274 km volt a távolság) és az egymástól több mint 1000 km-re levő legészakibb cseh településtől a legdélibb dalmáciai halászfaluig. Sokszor ráadásul ugyanazon cégek egyforma minőségű áruit lehetett megvenni a birodalom minden részében, s a magyar polgár még saját szűkebb világához is idomíthatta a cég nevét: ami Ausztriában Julius Meinl fűszer- és gyarmatárubolt-hálózata volt, az Magyarországon Meinl Gyulára magyarosodott. A képzeletbeli magyarosítás során a császár és király bajor felesége, Wittelsbach Erzsébet egyszerűen a ”mi Erzsébet királynénkká” vált, akinek igazi otthona a koronázási ajándékul adományozott gödöllői kastély volt, s aki – a parttalanul burjánzó, folklorisztikus erejűvé vált hiedelem szerint – a nemzet igazi patrónája a Habsburg-dinasztián belül.

Mert pártfogóra nagy szükség volt, annak ellenére, hogy alkotmányos formák uralták az ország közéletét. S valóban, az alkotmányosság konszolidált keretei megkérdőjelezhetetlenek voltak, de akkor is ott bujkált a ki nem mondott bizalmatlanság, a kétely, a Habsburgokkal való történelmi együttélés összes ambivalenciája.

A hatalom legitimációja
A hatalom legitimációja kettős volt: egyrészt a liberális felfogásnak, másrészt azonban a feudális tartalmú, Isten kegyelméből való leszármaztatásnak megfelelő. Az utóbbit maga az uralkodó jelentette, akinek szerepe nem egyszerű formalitásra korlátozódott, hanem tényleges volt. Ezt egyrészt a törvények biztosították – például a közös hadseregről szóló törvény –, másrészt a szokások, a lojalitás viselkedéskultúrája, lényegét pedig a Monarchia szerkezetéből adódó közös ügyek nyomatéka jelentette. Az uralkodó tűnt az állandó elemnek a politika szabadelvű forgatagában. Kormányok, képviselők mehettek – ő maradt, hiszen a liberális legitimáció éppen a választás időről időre felújuló aktusában állt. Magyarországon 1887-ig háromévenként, majd általában ötévenként választották újra a képviselőket.

A kétkamarás parlament felsőházába 1886-ig kizárólag születési alapon, utána azonban uralkodói kinevezés útján is be lehetett kerülni. 1867-től 1918-ig, a Monarchia felbomlásáig 19 kormány váltotta egymást, s ki bírta volna megjegyezni azt a rengeteg képviselőt, aki ezalatt a parlamentben megfordult. Minden alkalommal 413 főt küldött a nép az Országházba, azaz pontosabban szólva nem is a nép, hanem a választásra jogosultak szűk köre. A lakosságnak körülbelül 6%-a rendelkezett szavazati joggal. (A századforduló Európájában Ausztriában a népesség 27%-a, Németországban 22%-a, Franciaországban 28%-a, Angliában 16%-a, s még a szűk cenzust alkalmazó Itáliában is 8%-a bírt hasonló joggal.) S ráadásul kiderült, hogy a politikai szerkezet alig változtatható – az ellenzék, ha kormányra kerül (ez csupán egyszer, 1906-ban fordult elő), csak úgy kormányozhat, mint elődei. Így tehát a parlament gyakorta az elvtelen kormánypártiság és a felelőtlenül handabandázó ellenzékiség sajátos egyvelegeként jelent meg a köztudatban. Nevet is kaptak a különféle típusok: az előbbieket mamelukoknak, az utóbbiakat Zoltánoknak hívta a köznyelv. Az 1874-ben újraszabályozott választójog gyakorlatilag végig érintetlen maradt, amit csak megfejelt az 1877-ben újraformált, rendkívül aránytalan választókerületi beosztás – nem sok illúzió maradt a népképviselet liberális ethoszát illetően. A nyílt választások, a szűk körű választójog, az aránytalan kerületi beosztás nemegyszer a korrupciónak, a vesztegetésnek nyitott utat. A parlamentarizmus konzerváló, nem pedig érdekkifejező szerepbe került, s ez kihatásában az uralkodói tekintélyt erősítette.

Állagőrzés
A mindennapi életkeretek stabilitása, a politikai élet kevert legitimációja, a Monarchiába tagolódott Magyarország léthelyzete, a kiüresedő parlamenti politizálás egyvelege sajátos reakciókra ösztönzött, sajátos életérzést teremtett. A választójog sáncain kívül rekedtek úgy gondolták: ha nekik is jogaik lennének, sorsuk jobbra fordulna. Munkás- és parasztmozgalmak követelték hát a választójogot, lehetőleg egyenlőt, általánost és titkosat. Tüntettek, tiltakoztak, agitáltak – tették mindazt, amit a stabilitás szabadsága lehetővé tett. Úgy vélték, nagyobb létbiztonságot nyerhetnek, bár azon az áron, hogy a meglévőt megkérdőjelezték, s repedéseit tágították. A hatalmon levők, a politikai, közéleti elit mindettől igencsak tartott. Ők az állagőrzéssel akarták a biztonságot megóvni, s engedményekre csak az utolsó pillanaton túl voltak hajlandóak. (Magyarországon a választójog kiterjesztéséről szóló törvényt 1918. szeptember 11-én szentesítette az akkor uralkodó király, IV. Károly. Hat héttel a Monarchia összeomlása előtt.)

Nem a politikai reform, hanem a nemzeti nagyság és dicsőség gyógyszerét ajánlották. Méghozzá kettősen, sokszor alaposan, de nem áttekinthetetlenül összekuszálva a dolgokat. Egyfelől azt mondták, hogy Magyarország saját nagyságát és dicsőségét éppen adott formájában találta meg: a Monarchia részeként, de mégiscsak önállóan. A magyarság uralja nemzetiségeit, miközben egyénenként pont annyi jogot ad nekik, mint a magyaroknak – feltéve, hogy elfogadják az egy politikai nemzet elvét. A társadalmi ellentéteket is oldja a nemzeti elem, hiszen így úr és paraszt, tőkés és munkás egyaránt ”a magyar élet egységében” van jelen. A civilizatorikus haladás, a sajátosan érvényesülő nagyhatalmi helyzet, a belső konszolidáltság igazolja s biztosítja ezt. A historizáló stílusjegyekkel gazdagon cizellált mondandó a honfoglalás 1000. esztendejében, 1896-ban vizuálisan is kifejezést nyert. Egyúttal természetesen lehetőséget teremtett arra is, hogy az első, szentté avatott magyar király, Szent István kultusza virágozzék, hiszen a töretlen s nagyságba ívelő folytonosság reprezentálása volt a cél. Jól illusztrálja e tendenciát A magyarok bejövetele címet viselő, 1894-ben felavatott, Feszty Árpád nevéhez kötődő körkép – az ezredévi kiállítás egyik fő attrakciója –, valamint a civilizációs vívmányokat díszmagyarral és tömeges historizálással feldúsító ezredévi ünnepségsorozat.

Nagyság és dicsőség
De emellett – sokszor egymásba fonódva – létezett egy másik, ugyancsak a nemzeti nagyság és dicsőség bűvkörébe illeszkedő vonal is, amely erőteljes függetlenségi, antihabsburgiánus éllel rendelkezett. A századvég és századelő magyar közéletének ez a vonulata az ugyancsak historizált nemzeti függetlenségi küzdelmek vezetőiből, résztvevőiből, eredményeiből teremtett kultuszt, szakrális viszonyítási pontot. Mindezek kifényesített emlékekké váltak, s nem továbbgondolandó hagyományt jelentettek. Így történt ez 1848–49, a forradalom emlékével; s így történt ez a forradalom vezető államférfijával, az 1894-ben Torinóban elhunyt Kossuth Lajossal. Már emigrációjában kultusz tárgya lett – véleményére ellenben nem sokat adtak. Temetése igazolta: az embereket százezres nagyságrendben tudja mozgósítani a függetlenségi kultusz. Ugyanebbe a sorba illeszkedik a 17. század végi és a 18. század eleji nemzeti mozgalmak vezetőinek újratemetése. Thököly Imrét Késmárkon, II. Rákóczi Ferencet Kassán temették el 1906 novemberében. Az esemény alkalmat adott az egykori kurucok kultuszának megteremtésére, s ez odáig ment, hogy egy magát történésznek valló képviselő saját ”kuruc verseit” kétszáz esztendővel antedatálta.

A ”grandeur” és ”gloire” – a nagyság és dicsőség – kétféle felfogása nem zavarta annyira egymást, mint azt első pillanatban hinnénk. Összeegyeztethetőnek tetszett a Habsburg-uralkodó iránti lojalitás és a Habsburg-ellenes, szakralizált önkép. Következetlensége igazából senkit sem zavart. A hasadtlelkűséget a historizálás jótékonyan elfedte. Jól megfért egymás mellett a falon – a valójában kibékíthetetlen ellenfelek – Ferenc József és Kossuth Lajos képe.

A konszolidáció, a kompromisszum nyugalma, a nagy változástól való félelem nem mutatta ezt bántóan ellentmondásosnak. Ezért aztán a századelőtől felerősödő, egyre kíméletlenebb kritikai hang inkább irritálónak, mintsem igaznak hangzott. Képviselőit lehetett hazaárulónak nevezni – noha inkább prófétának bizonyultak.