A II. világháború sok hadifogolytáborában a fogvatartottak kötelességüknek tartották a szökés megkísérlését. Sokan lelkiismeretük parancsának engedelmeskedtek, de racionális érv volt az is, hogy minél több ellenséges haderőt kössenek le a hátországban, és persze ne felejtsük el, hogy bíztak a hazatérésben is.

Az 1940-es angliai csata légi ütközeteiben fogságba esett német pilóták is hasonlóak cselekedtek. A legszélsőségesebb eset Franz von Werra Luftwaffe-pilóta esete. 1940 szeptemberében sérült gépével szállt le egy angol szántóföldön. Hamarosan fogságba esett. A következő hónapokban háromszor próbált meg kereket oldani, de minden alkalommal elfogták. 1941 januárjában Angliából Kanadába szállították számos német hadifogolytársával együtt. Von Werra nem adta fel. Egy Montreal felé tartó börtönvonat ablakán ugrott ki többedmagával együtt január 21-én. Céljuk az volt, hogy eljussanak az akkor semleges Egyesült Államok területére. Ez egyedül a fagyos Szent Lőrinc-folyót átúszó Von Werrának sikerült, a többieket még Kanadában elcsípték.

Az Egyesült Államokban kapcsolatba lépett a német diplomáciával, és a kiadatás elől az ő segítségükkel Mexikóba távozott. Majd Brazília, Spanyolország és Olaszország érintésével április közepén érkezett Berlinbe.

A náci vezetés hősként üdvözölte, példaként állítva az összes német katona elé. A pilóta hamarosan ismét a csatatéren találta magát. Egy északi-tengeri bevetésen tűnt el 1941 októberében, holttestét soha nem találták meg.

A német hadifoglyok egészen a háború végéig próbálkoztak a szökéssel. Az egyik utolsó tömeges szökésre a dél-angliai Bridgend városában került sor 1945 márciusában. Hetven hadifogoly szökött meg, mindenkit elfogtak, igaz többen angol nagyvárosokig is eljutottak.

Meg kell jegyezni, hogy a szökések megkísérlôi alkották a kisebbséget. A német hadifoglyok többsége türelmesen várta a békét és a hazatérést.