2017. október 23.

Xántus János gyűjtő- és vadászútjai Amerikában és Délkelet-Ázsiában

Szerző: Kubassek János

Xántus János
Xántus JánosCsokonya, Somogy megye, 1825. október 5.
– Budapest, 1894. december 13.
Az egyik legkalandosabb sorsú magyar vadászutazó világszerte megbecsült természetrajzi gyűjtőként írta be a nevét a tudomány aranykönyvébe. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején nemzetőrként szolgált, s részt vett a pákozdi ütközetben. Később osztrák fogságba került, és a világosi fegyverletétel után emigrációba kényszerült. Az állandó létbizonytalanság közepette határozta el, hogy az „újvilágban” próbál szerencsét. Az önkényuralom hatóságai ellenőrizték leveleit, s a Bach-kormány besúgói mindenüvé elküldték embereiket. A londoni emigráns körökhöz tartozó Xántus is tartott attól, hogy bajba kerülhet, ha az óvilágban marad. A hétköznapi nyomorúság közepette döntött az amerikai kivándorlás mellett.

Vitorlás hajón érkezett New Yorkba 1852 júniusában. Hosszas hányattatás után az amerikai hadsereg katonájaként ismerkedett meg az indiánok vadászkultúrájával. Abban az időben Amerika őslakóinak zöme vadászatból biztosította létfenntartását. Az íjjal és nyíllal való vadászat számos eszközével ismerkedett meg, amikor Fort Tejon erődjében teljesített szolgálatot. Akkoriban a prériken még milliós létszámú bölénycsordák vágtattak.

Xántus a prérin töltött katonaévei alatt maga is kivette a részét a bölények elejtéséből. Megismerkedett az indiánok vadászati szokásaival. Természettudományi gyűjtőként is gyakran indult vadászkirándulásokra. Az állandó sorsbizonytalanság közepette a Smithsonian Intézet megbízatása jelentette számára a biztos pontot. A természetrajzi gyűjtemény megszerzése érdekében rengeteget vadászott, s az elejtett állatokat gondosan konzerválva juttatta el Washingtonba. Xántus gyűjteménye 2 ezer madarat, 200 emlőst, sok száz madárfészket, hüllőt, halat, rovart, növényt, koponyát és csontvázat tartalmazott.

Az 1857. évi hivatalos jelentés írója, Hammon így méltatja munkáját: „Aligha akad párja földrészünkön, ha megfontoljuk, hogy 16 hónapi munka árán egyetlen személy alkotta meg, aki még hozzá majdnem állandóan el is volt foglalva hivatali kötelességeivel, s ezenkívül még különböző nehézségeket is le kellett küzdenie.

Nem titok, hogy Xántus jövőbeni terveihez mintegy referenciaként is felhasználta az elejtett állatokat, melyek bizonyították, hogy a természetrajzi gyűjtésekben jártas, felkészült szakember, akinek még nagy tervei lehetnek.

Az amerikai méltatás ezt állapította meg Xántus Washingtonba juttatott zsákmányáról: „Valamennyi a praeparatio és a praeservatio legtökéletesebb állapotában, a lehető legalaposabb áttekintést nyújtja Fort Tejon állat- és növénytanáról úgy, hogy hasonlóval Észak-Amerikának kevés más pontjáról rendelkezünk.”

Xántus a Mexikóban és a Kaliforniai-félszigeten elejtett állatokból a Smithsonian Intézet közvetítésével a Magyar Nemzeti Múzeumot is gyarapította. Több mint húsz alkalommal indultak útnak gondosan csomagolt ládák távoli szülőföldje felé. Frivadszki János, a természettudományi osztály őre így értékelte az anyagot: „Páratlan tevékenysége által 72 emlős, 1267 madár, 294 madártojás, 105 madárfészek, 116 hüllő, 3783 csiga s kagyló, 23 sugárállat, 28 polip, 1608 példány rovar és számos becses könyv jutott nemzeti intézetünknek.”

A természetrajzi gyűjtő munkásságának értékelésénél külön hangsúlyozta: „Xántus János küldeménye nemzeti intézetünkre nézve kétszeres nyereménynek tekinthetők, mert nemcsak hogy sok fajjal gazdagítá gyűjteményeinket, de egyszersmind azoknak a rendszerbeli rokonságát, s eszerinti összeállítását tetemesen elősegíté.”

Xántus Amerikában természetrajzi gyűjtései közben gyakran használta vadászpuskáját. A legendás Henry karabély, a tipikus észak-amerikai előágytáras ismétlőfegyver – melynek zárólemezébe a John Xántus nevet vésték – ma a győri Xántus Jánosról elnevezett múzeumban található. A puska kapcsán érdemes megemlíteni azt a legendát, mely szerint Karl May, a neves német író Xántus Jánosról mintázta indiántörténeteinek hősét, Winnetou barátját, Old Shatterhandet.

Xántus János orángutánvadászata Borneo szigetén

A budapesti Magyar Természettudományi Múzeum ritka kincsei közé tartoznak azok a kitömött orángutánok, melyek csodával határos módon élték túl a második világháború bombázásait, majd az 1956-os forradalom során a gyújtólövedék okozta tűzvész pusztításait.

Hogyan kerültek ezek az állatok a távoli Borneo szigetéről Magyarországra? Xántus János amerikai utazásairól hazatérve elnyerte a kultuszminiszter, báró Eötvös József bizalmát és anyagi támogatását, mely lehetővé tette számára, hogy 1869–70-ben részt vegyen egy Délkelet-Ázsiába irányuló osztrák kutatóexpedícióban. Személyi konfliktusok miatt később ugyan kivált az expedícióból, de folytatta munkáját. Kalandos utakon jutott el a fejvadászok földjére, Borneo szigetének Sarava tartományába. Az akkoriban szinte ismeretlen vidéken, a Szimunyán és a Szadong folyók őserdeiben tett fáradságos vadászutakat. Az orángutánvadászatok élményeit így örökítette meg:

„Az országba érkeztemmel tüstént tudakozódtam mindenről, mi a Batang Lupar és a Szadong folyók helyiségeit illeti. […] s csak annyit tudtam meg, hogy felmenve a Szadong folyón mintegy 30 mérföldre a Simunyán nevű folyóba juthatok, s ezen folyó éppen az orángutánok fő tartózkodásai helyein vonul keresztül. […] két ladikomon felindultam a folyón, […] az egyik ladik a jobb, a másik a bal part hosszában evezett csendesen, s egy dollár jutalmat tűztem ki annak, ki az első orángutánt felfedezi, s nekem megmutatja. […] sehol sem láttunk orángutánt, s néhány ladikkal összetalálkozva, ezek sem igazíthattak bennünket semmi biztos nyomba.

Második nap a folyó egyik mellékágát kémleltem ki, harmadik nap egy másikat, de egyáltalán, minden siker nélkül. Különben az apróbb folyóágakban sok akadályra is találtunk, sok helyütt utunkat a vízben nőtt tövises pandanusokon kellett keresztülvágni, másutt a ladikot keresztbe dőlt fatörzsökön átemelni, így utunk oly zajos volt, hogy bizony már messziről elijesztettük az orángutánokat, ha voltak is utunkban. […]

A maláji azonban biztosított, hogy ha egy kis ideig lesben állunk, okvetlen meg fog jelenni az állat, mert ő tegnap is látta.

Tehát lestük, hogy lélegzetem is elállt, de nem kis mesterség volt lesben állni az iszapban, hol az ember mindig mélyebbre süllyedt, s állását minduntalan változtatni kellett.

Körülbelül egy jó óráig állhattam […] az izzadtság csurgott rólam, s csaknem elolvadva a rekkenő hőségben, már-már kétségbe esetten el akartam hagyni állásomat, amint egyszerre neszt hallottunk a fák körül, mely igen hasonlított a szél által fák közt okozott suhogáshoz. Nemsokára a fák ingadozni kezdtek – s kétséget sem szenvedett, hogy egy nagy test súlya alatt inognak. Míg egy pár másodperc – s egy óriási, vörös szőrű, rút szörnyeteg jelent meg egy kiálló, vastag ágon, s elhatározott, biztos léptekkel közeledett a fészkes fához, melynek kiálló gallyait markába szedte, magát aztán könnyedén áthajította, s a fészkes fa ágán megállt, s orrát törülgette tenyerével.

E pillanatban pattant puskám, a barom azonban ahelyett, hogy megugrott volna, csudálkozva lenézett, s amint meglátott, elkezdte fogait csattogtatni, s ugatott. Ekkor történt a második lövés, s amint az orángután a fészke felé mászott, e lövés után a harmadik, melyre kezeivel egy kiálló száraz gallyba fogódzva a levegőbe lógott, hörgött, s a vér erősen csurgott testéről. Puskám ismét töltve volt, de nem lőttem többször rá, s vagy húsz perc múlva először egyik keze bontakozott le az ágról, aztán a másik, s ezt iszonyú ropogás követte, amint a súlyos test a fa lombjain keresztül törve a mocsárba esett, mert a magasság legalább is 150 lábnyi volt. […]

Az olvasó alig képzelheti azon bennső megelégedést és megnyugvást, melyet éreztem, mikor az óriást előttem, a kákán kiterülve szemléltem. Melléje ültem az iszapba, s nem hiszem, hogy e percben bárki a világon kényelmesebben és megelégedettebben ült bármiféle karszékében.”

A fenti sorok olvastán megjegyezhetjük, hogy 1869 óta nagyon sokat változott a világ. Az orángután elejtése akkor dicsőségnek számított. Ez a cselekedet azonban ma szigorúan büntetendő bűncselekmény. Malajzia hatóságai akár ötesztendős börtönbüntetéssel sújthatják azt, aki manapság agyonlő egy orángutánt. Az állat élettere összezsugorodott, csupán Borneo őserdei rezervációiban és Szumátra szigetén élnek orángutánok, melyek szigorú védelmet élveznek.