2017. november 24.

Zoja, a Szovjetunió hőse

Szerző: Pető Andrea

A második világháború alatt több mint tízezer szovjet állampolgárt tüntettek ki a Szovjetunió hőse címmel – köztük 90 nőt. Az elkövetkező évtizedekben a szovjet állam pénzt és energiát nem kímélve törekedett a hősök emlékének megőrzésére: filmek, könyvek, kiállítások, emlékiratok tömegei voltak hivatottak arra, hogy megőrizzék a háborús hősök kanonizált, hivatalos emlékezetét.

A Szovjetuniót már Lenin a „hősök országának”nyilvánította, így mi sem természetesebb, mint hogy a forradalmi harcok hőseit később a munka hősei váltották fel, akik az 1920-as évek feszített tempójú iparosításában ugyanúgy viselkedtek a munkapad mellett, mint a harcmezőn: fegyelmezetten, kétely nélkül követték az előírásokat, és emberfeletti teljesítményükért katonai jellegű kitüntetésekben részesültek. A sztahanovistákkal teli ország azt a hivatalos üzenetet sugározta, hogy bárkiből lehet hős, és a hősök földjén meseszerű az élet, mely minden percben valami csodát tartogathat.

1941-től azonban a háború véget vetett az optimizmus és a hősiesség mesterséges kultuszának, s valódi harc kezdődött. A háborúban a propaganda éppen olyan stratégiai szerepet játszott, mint a harcoló katonák: a propagandisták – háborús tudósítók, írók, költők, festők – hivatásszerűen gyártották a hősöket, mint a remény hivatalos letéteményeseit, akiket példaként állítottak a lakosság elé. A feltűnően hasonló hősi történetek igen kevés elem variációjából álltak össze. A hősök élete a szocialista realizmus szabályait követte és az elképzelt bolsevik tulajdonságokat sugározta: elszántság, merészség, vakmerőség, valamint hűség a néphez és a párthoz.

A „hivatalos hősök” első csoportjába a történelemkönyvekből is jól ismert katonai vezetők, a nagy stratégák tartoztak, akik nélkül a Szovjetunió nem tudta volna megnyerni a háborút: Tyimosenko, Rokoszovszkij, Zsukov, és persze elsősorban Sztálin marsall. De a tábornokok és a stratégák mellett sokmilliónyi férfi és nő harcolt fegyverrel a hazáért. Közülük került ki a hivatalos hősök második csoportja, olyan „nevesített” közkatonák és partizánok, akik a harcmezőn vagy partizánként bizonyították bátorságukat: Oleg Kosevoj, aki Krasznodonban fiatal barátaival harcolt a megszálló nácik ellen, vagy Alexandr Matrosov, aki saját testével védte a hadállást a rohamozó németektől.

Egy harmadik csoportot alkottak azok, akik hősiesen viselték a kínzást fogságba kerülésük után, és utolsó leheletükkel is hűek maradtak a hazához, ami az orosz nyelvben – nőnemű főnévként – valóban az orosz anyát jelenti. Idetartozik Zoja Kozmogyemszkaja, a fiatal Komszomol-tag.

A hivatalos életrajzi lexikon szerint Zoja 18 éves volt a háború kitörésekor, és önkéntesen csatlakozott a partizánmozgalomhoz. 1941 novemberében a frontvonal mögé küldték, hogy ott szabotázsakciót hajtson végre a Moszkvához közeledő németek megzavarására. December elején a németek tetten érték Petriscsevo faluban, ahol az istállót akarta rágyújtani az ott éjszakázó német katonákra. Elfogták, megkínozták, de semmilyen információt nem sikerült belőle kiszedni. Végül felakasztották, és ezzel az élettörténettel érdemelte ki 1943 márciusában „a Szovjetunió hőse” címet.

A történetben semmi különleges nincs, százszámra történhettek és biztosan történtek is hasonló esetek a Szovjetunió németek által elfoglalt területein. Akkor miért éppen Zoja lett mindenki kedves hőse, akiről nagy hatású vers és milliók által végigkönnyezett film is született?

A hadi propaganda az 1942. január 25-ei Pravdában szerepeltette először Zoja történetét, Pjotr Lidov cikkében. Ezt hamarosan részletes és élénk leírások követték elfogásáról és kínzása körülményeiről. A cikkekből kirajzolódik Zoja élete, aki árvaként a kommunista és a hagyományos keresztény értékeket egyaránt megtestesíti: hűséges, önfeláldozó, szereti elvtársait, a hazát, és persze a pártot. Édesanyjától – a népmesei elemeknek megfelelően – így vett búcsút: „ne sírj, édesanyám, vagy úgy térek haza, mint egy hős, vagy úgy halok meg, mint egy hős.” A Pravda 1942. február 17-ei számában már maga az édesanya nyilatkozik, aki nagyon büszke bátor és hűséges lányára: „Zoja úgy halt meg, mint egy igazi harcos, kommunista férfi.” A nyilatkozatban természetesen arra buzdította a szovjet népet, hogy álljon bosszút a lány haláláért. A fájdalom és a szomorúság, amit Zoja anyja érzett, nem volt egyedülálló a háborús viszonyok között, az azonban igen, hogy ezek után az anya országos előadókörútra indult: iskolákban és üzemekben tartott előadásokat lánya életéről és hősi haláláról. A hallgatóságban sok anyának lehettek hasonló élményei, és a történet hallgatása közben kibuggyant könnyek nem is mindig Zoját gyászolták.

A Zoja-kultusz kiteljesedéséhez jelentős mértékben hozzájárult az a híres fénykép, melyet Szergej Sztrunnyikov készített Zojáról a kivégzése után. A képen Zoja fagyott teste látszik a hóban, nyaka körül kötél, melle szabadon, arca nyugodt, arcvonásai szabályosak. Ez a kép több szempontból is különleges. Először is azért, mert egy szovjet állampolgár erőszakos halálát mutatja be, ami szokatlan a győzelmekre koncentráló szovjet sajtóban. Másrészt pedig nőt ábrázol, aki nem a kispolgárian prűd Szovjetunióban megszokott, hagyományos feleség vagy anya szerepében látható, hanem erotikus jelentéssel és fedetlen kebellel, ami az allegorikus francia szabadságfigurára emlékeztet. Zoja utolsó szavai a jelentések szerint ezek voltak: „Örülök, hogy a népemért halhatok meg, Sztálin velünk van”, így a képről sugárzó harmónia és nyugalom az önfeláldozás értelmét adja meg, mely addig keresztény szentekre volt jellemző, nem a bolsevik hősökre. Margarita Aliger, a fiatal költőnő már 1942 szeptemberében verset írt Zojáról, melyet a fotó inspirált. A verset Kremker meg is zenésítette, és az egyik leggyakrabban énekelt úttörődal lett.

Élete kis zsebkönyv formájában is megjelent és a fronton harcoló katonák között osztogatták lelkük épülésére és a harci szellem fokozására. A lány életéről film is készült az Aliger-vers alapján Lev Arnstam rendezésében és Sosztakovics zenéjével. Az 1944-ben bemutatott filmet elsősorban a gyönyörű fiatal színésznő, Galina Vodjanitszkaja tette emlékezetessé akkoriban még szokatlan androgén megjelenésével és meggyőző alakításával. Lírai és impresszionisztikus játékával a színésznő nagy hatást gyakorolt a közönségre, és a film humanizmusa elütött az akkoriban szokásos harcias csatafilmektől. A film üzenete az volt, hogy Zoja halhatatlan, az ellenség nem pusztíthatja el.

1991 után azonban a hősök kultusza megváltozott: a közvélemény és a történészszakma is egyre erőteljesebben kezdte követelni „az Igazságot” ott, ahol addig csak hazugságok voltak. Mások ragaszkodtak a „hőseikhez” és megvédték például a hősöket ábrázoló, lebontásra ítélt szobrokat. Zoja története ebből a szempontból is példaértékű. 1991-ben az Argumenti i Fakti című újságban egy nő elmesélte: férjétől tudja, aki haditudósítóként dolgozott azon a környéken, hogy a korábbi hiedelmekkel szemben Zoját a helybeliek kövezték meg, mert korábbi sikeres szabotázsakciói nyomán a németek túszokat szedtek a faluból. A lap hivatalos dokumentumot is közölt, melyből kiderült, hogy Zoját azért vezényelték a környékre, hogy Sztálin „felégetett föld” taktikájának megfelelően mindent pusztítson el 60 km-es körzetben, és nem az istállóban alvó német katonák voltak a merész partizánakció célpontjai, hanem a békés szovjet lakosság: a frontvonal mögött élő nők, gyerekek, öregek. Egy nyugdíjas tábornok szerint Zoja nem is egyedül hajtotta végre a parancsot, hanem egy bizonyos Vera Volosinával, akit a németek éppúgy elfogtak, megkínoztak és kivégeztek, de az a lány nem kapta meg „a Szovjetunió hőse” címet.

A történet még bizarrabbá vált, amikor egy moszkvai kórház pszichiátriai osztályán dolgozók elmesélték, hogy Zoja 14 évesen, még a háború előtt skizofrénia – a szentek elfogadott betegsége – miatt kezelésük alatt állt, de rögtön a háború után az NKVD elvitte a vele kapcsolatos összes iratot. Még a legnagyobb tömeghatást kiváltó fényképpel kapcsolatban is felmerült a gyanú, hogy az egy Lilia Azolina nevű lányt ábrázol. Ez már sok volt a Komszomol megmaradt tagjainak is. A Jogi Bizonyítékok Kutatóintézetének pártatlan szakértői vizsgálatát kérték, mely végül a meglevő „testi” bizonyítékok alapján megállapította, hogy a képen látható lány mégis Zoja.

Mi a történeti igazság? Amikor a milliók által megnézett film rendezőjének, Lev Arnstannak egy barátja elmondta, hogy Zoja „igazi” történetének semmi köze sincs a róla terjesztett legendához, a rendező így válaszolt: „Ugyanúgy csináltam volna meg a filmet. A történet fontosabb, mint az apró részletek.” Az igazi mítosznak nincs szüksége valódi történeti tényekre, és a történeti igazság igénye nem vonatkozik a legendákra. De ez a kettő találkozhat egy személy alakjában, és így születik a népszerű hős, aki személyes tulajdonságaival és megfelelő, kellemes külsejével kiváltja az elképzelt hatást.

A második világháború során a Szovjetuniónak a korábbi terror és az ellátási nehézségek által megviselt lakosai példátlan szenvedéseken mentek keresztül, melyek elviselése rendkívüli akaraterőt igényelt. A hősök tudatosan gerjesztett mítosza fontos szerepet játszott abban, hogy a szovjet emberek úgy érezték, képesek megállítani Hitlert. Zoja története – függetlenül attól, hogy mi igaz belőle – a szentek legendáihoz hasonlóan élhetővé, elviselhetővé tette az életet. Venedikt Jerofejev (1938–1990), a szovjetrendszer legelkötelezettebb bírálója sem kerülhette ki Zoja személyét, akit a szovjet sztoicizmus klasszikus példájának tart, mely a sztálini időszakban százezernyi szovjet ember tiltakozás nélkül, beletörődően fogadott halálához vezetett.

A Nagy Honvédő Háború veteránjai azonban ragaszkodnak az „ő Zojájukhoz”. Zoja generációkon átnyúló időtlen népszerűségét nem magyarázhatjuk a más területen csődöt mondott kommunista propaganda hatékonyságával, hanem inkább annak hibáival. Zoja figurájának megteremtése lehetővé tette, hogy emberek milliói érzelmileg kapcsolódhassanak nagyon is emberi értékekhez.