1842-ben az első ópiumháborút lezáró nanjingi béke értelmében Sanghaj lett a nyugatiak előtt nyitott öt kikötő egyike. A korán megjelenő britek és amerikaiak után a legtöbb nagy nemzet képviselői is felbukkantak a városban.

A két világháború között több tízezer európai és amerikai élt itt, Sanghaj minden értelemben világváros lett. A nemzetközi kereskedelmet és kapcsolatokat segítette az, hogy a városba jutáshoz – a korban szokatlan módon – nem volt szükség semmilyen belépési engedélyre vagy vízumra.

Ezt használták ki a 20. század első felében a több hullámban érkező zsidó menekültek is. Az első izraelita bevándorlók a 19. században a Közel-Keletről érkeztek kereskedőként. Őket a 20. század első két évtizedében a cárizmus, majd a bolsevizmus elől menekülő orosz zsidók követték. 1933-tól több ezer német, lengyel, osztrák zsidó menekült érkezett.

A várost 1937-ben a japánok elfoglalták, de érdemi változás csak német nyomásra történt 1940-ben, amikor a hatóságok lezárták a menekülők elől Sanghaj városát. Tovább romlott a helyzet, amikor 1943 elején a japánok a Hongkou városrészben határokkal megjelölt területet alakítottak ki az 1937 után érkezetteknek. A sanghaji gettó abban különbözött európai társaitól, hogy nem vette körbe fal vagy kerítés, de a belépés és élelmezés szabályait itt is szigorúan vették. Az alacsony fejadagok okozta éhínségbe mintegy 300 menekült halt bele a kb. 17 ezer gettóba kényszerített zsidó közül. 1944-től az amerikaiak légitámadásai sem kímélték a sűrűn lakott várost. Ezeknek a támadásoknak a halálos áldozatait is több százra teszik. A gettót Csang Kaj-sek csapatai szabadították fel 1945. szeptember elején.

A több mint húszezres sanghaji zsidóság 90%-a a következő öt évben Izraelbe vagy az Egyesült Államokba távozott.