2017. november 23.

Zsitvatorok után - A Habsburgok török politikája a 17. század első felében

Szerző: Hiller István

A zsitvatoroki béke a 17. század elején nemcsak lezárt egy fejezetet Bécs és Isztambul kapcsolataiban, hanem nyitánya volt egy új szakasznak, amely a Habsburg-politikában másodlagossá tette a "török kérdést". Magyarország érdekei háttérbe szorultak a birodalmi összérdekekkel szemben.

Konzervált erőviszonyok
1606. november 11-én kötötte meg a Habsburg kormányzat a Porta képviselőivel a zsitvatoroki békét. A hostis naturalis-szal, a "természet szerint való ellenséggel" megkötött béke nem egyszerű záróakkordja a tizenöt éve tartó Habsburg-török háborúnak, hanem olyan megállapodás, amely hosszú évtizedekre kijelöli az egymás mellett élés politikai normáit, s alapvetően meghatározza a két birodalom viszonylatában a királyi Magyarország helyét és mozgásterét.

Zsitvatorok eredményeivel elégedettek volna Bécsben és Isztambulban is. Többek között döntöttek vitás területi és adózási kérdésekben, megtiltották a várak ostromát és a fogolyszedést, rendelkeztek a már korábban rabságba vetettek cseréjéről, lehetőséget biztosítottak állandó diplomáciai képviseletek létesítésére egymás fővárosaiban. A Hofburg mindezzel megvalósíthatónak látta stratégiai elképzeléseit; a békekötés konzerválta a hatalmi erőviszonyokat. A status quo az Oszmán Birodalom irányában garantáltnak tűnt, s így a császár - látva a keleti harctér nyugalmát - teljes energiával a nyugat-európai problémákra koncentrálhatott. Molart báró és Althan gróf, akik a Habsburg-delegáció vezetői voltak a zsitvatoroki traktán, a jól végzett munka örömével indultak haza. A Birodalomban sokáig nem is kételkedett senki a sikerben.

A béke fontos változásokat hozott a Habsburg döntési mechanizmusban. Forma szerint nem történt semmi, a lényegi kérdéseket illetően azonban alapvető átalakulás vette kezdetét. Bécsben a legfelső politikai döntéshozó testület a Titkos Tanács volt. Élén a mindenkori uralkodó állt, aki 11-13. tanácsosával hozta meg a birodalomra vonatkozó legfontosabb állásfoglalásokat. A Titkos Tanács működését a császár által kinevezett elnök koordinálta, akinek a szava meghatározó volt a döntések elfogadtatásában. Üléseiken előre elkészített és kidolgozott témák szerepeltek, amelyeket a Titkos Tanácsnak alárendelt szervezetek, a Kamara, a Kancellária s a Haditanács terjesztettek elő.

Az 1610-es évektől kezdődően - amikor már egyértelműnek tűnt, hogy a kontinensen előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz a háború - a Titkos Tanács szinte teljes egészében a nyugati kérdések felé fordult. Erejét és figyelmét maximálisan lefoglalta a Protestáns Unió (1608) és a Katolikus Liga (1609) egyre éleződő ellentéte. A harmincéves háború kitörése (1618) után pedig képtelen volt a harci cselekményeken, s az ezekhez kapcsolódó diplomáciai manővereken kívül mással is foglalkozni.

A Habsburg-politika két részre szakadt. A nyugati ügyek a Titkos Tanács kizárólagos hatáskörében maradtak, a keletiekre vonatkozó döntések viszont egy fokozattal jejjebb csúsztak a hierarchiában. A keleti határvédelem, a végvárrendszer anyagi és technikai ellátása, a konstantinápolyi állandó követ munkájának irányítása a Haditanács feladata lett. A Haditanácsot 1556-ban hozták létre, elsőrendűen a török elleni harcok szervezésére, de az sokáig nem végzett diplomáciai jellegű tevékenységet. A 17. század második évtizedétől a Hofburg döntési mechanizmusában világosan érvényesült a kétpólusú gyakorlat. A felszínen nehezen volt érezhető a változás, hiszen a Haditanács továbbra is a Titkos Tanács alárendelt intézménye maradt. A gyakorlatban azonban a keleti politika területén ugyanolyan elsőrangú döntéshozó szerv lett, mint a nyugati kérdéseket illetően a Titkos Tanács. A leglényegesebb különbség az elérendő célokban s a módszerekben mutatkozott meg. Amíg a Habsburg-politika nyugaton aktív és lehetőségeihez képest kezdeményező szerepet óhajtott játszani, keleten egyértelműen és mereven ragaszkodott a konzervált viszonyokhoz és a zsitvatoroki állapotokhoz képest semmilyen változással nem számolt.

Furcsa diplomácia
Bécs török politikájára a mozdulatlanság lett jellemző, s a Haditanács legfontosabb feladata éppen az volt, hogy ezt a lehető legtökéletesebb csendet biztosítsa. A Hofkriegsrat akkor dolgozott jól, ha a királyi Magyarországon, a hódoltsági határvidéken, a végvárakban és Isztambulban a dolgok a "maguk rendje szerint" változatlanul és csendben folytak. A kora újkori Európa azonban nem tűrte a változatlanságot. A 16-17. században állandó mozgásban, átalakulásban volt a kontinens hétköznapi és politikai élete egyaránt, s a mozdulatlanság egyet jelentett a lemaradással.

A harmincéves háború időszakában (1618-1648) a szembenálló felek megszakították egymással a diplomáciai kapcsolatokat. Franciaországnak nem volt követe Bécsben, és II. Ferdinánd császár is visszahívta ügyvivőjét Párizsból. Svédország Bajorországgal, Spanyolország Svédországgal tette lehetetlenné a közvetlen politikai érintkezést. A Hofburgban csak Madrid, Firenze, Velence és a Szentszék képviseltette magát. A problémák direkt tárgyalásos rendezésére így évtizedeken keresztül gyakorlatilag nem volt lehetőség. Létezett mégis egy hatalom, amellyel Európa majd minden országának - függetlenül attól, hogy a harcokban melyik oldalon vett részt - érdekében állt a diplomáciai kapcsolatok kiépítése és fenntartása. Az Oszmán Birodalom éppen olyan fontos volt Londonnak, Párizsnak, Hágának mint Velencének vagy Gyulafehérvárnak. Isztambulban szinte minden európai állam tartott állandó követet, hiszen egy részüknek gazdasági-kereskedelmi, más részüknek elsőrendű katonai érdekei fűződtek ahhoz, hogy a Fényes Portától első kézből és a lehető leggyorsabban szerezzenek értesüléseket.

Konstantinápolyban - minthogy a keresztények az 1453-as török bevétel után is eredeti nevén nevezték a várost - a külföldi diplomaták egymással is szoros kapcsolatot tartottak. Cornelis Haga holland, Sir Thomas Roe angol, Philippe de Horlay francia, Sebastian Veniero velencei követ gyakran találkoztak egymással. Sokszor előfordult, hogy bár két ország földrajzi távolsága a kontinensen sokkal kisebb volt, mint a tőlük több ezer mérföldre lévő Isztambul, mégis portai követeiken keresztül folytattak tárgyalásokat. Ott minden különösebb előkészület nélkül sort keríthettek a megbeszélésre, s híreket szerezhettek az ügy várható nemzetközi fogadtatásáról is.

Az a furcsa helyzet alakult tehát ki, hogy amíg a keresztény Európa államainak döntő többsége háborúban állt egymással, a kontinens egyik legfontosabb diplomáciai központja a közös ellenség, a pogány török fővárosa lett. Konstantinápoly nem egyszerűen az oszmán hatalommal való állandó kontaktus színtere lett, hanem az európai országok egymás közötti politikai kapcsolatainak meghatározó helyszíne is, ahol stratégiai fontosságú ügyek dőltek el.

Újszerű praktikák
A bécsi politika nem tudta kellőképpen kihasználni ezeket az előnyöket. Bár állandó követet tartott Isztambulban, a császári rezidens többnyire csak a Porta belső dolgaival és a török hadmozdulatokkal foglalkozott. Ritkán találkozott az ott dolgozó külföldi diplomatákkal, így információi egyoldalúak és hiányosak voltak. Igen szerény anyagi keret állt rendelkezésére, ellentétben az angol, francia vagy velencei követtel, s ez meglátszott munkájának eredményességén is. Rosszul szervezett volt a futárhálózat, s a követjelentések - az említett okok miatt - nem jutottak el a Hofburg legfelső döntéshozó szintjére, csak a Haditanácshoz, amely tulajdonképpen sem a politikai, sem az anyagi jellegű problémákon nem tudott változtatni. 1612-ben Michael Starzer császári követ arra hívta fel a figyelmet, hogy a holland rezidens teljesen újszerű "praktikákkal" állt elő. A hágai diplomata ugyanis a már megszokott és megunt ajándékok helyett navigációs felszerelésekkel, színes térképekkel és csodálattal fogadott élő paradicsommadarakkal kápráztatta el a szultáni udvartartást.

A segélykiáltásnak is beillő jelentés azonban visszhang nélkül maradt. A Haditanács továbbra is a "jól bevált" tárgyakat: kelyheket, íróasztalokat küldött ajándékba, amelyeket protokolláris köszönettel fogadtak ugyan a törökök, de semmiféle különösebb hatást nem váltottak ki belőlük. A konzervált viszonyok tehát ahelyett, hogy hosszabb távon sikereket hoztak volna, állandó lépéshátrányba juttatták Bécset. A Habsburg-politika merev, kétpólusú gyakorlata nem fedte a realitásokat, s a keleti diplomácia változatlansága ahelyett, hogy elősegítette volna a nyugati kérdések megoldását, információhiánya és szűklátókörűsége miatt hátráltatta azt.

A Hofburg tevékenységét a 17. század első felében mindemellett nem szabad kizárólag Magyarország szemszögéből megítélni. Bécsből egy óriási birodalmat irányítottak, amelynek sajátos hatalmi-dinasztikus érdekei voltak. Ebben a megközelítésben nem is az az elsődleges probléma, hogy a Habsburgok nem foglalkoztak állandóan a török Magyarországról való kiűzésének gondolatával. Zsitvatorok után ehhez nem csupán gazdasági-katonai érdekeik nem fűződtek, de a harmincéves háború időszakában az európai helyzet is lehetetlenné tett volna minden ilyen jellegű vállalkozást. Az igazi gondot a merev és már saját korában is idejétmúlt stratégiai felfogás okozta, az a hosszú távú elképzelés, hogy a Birodalom politikáját mechanikusan két részre lehet bontani, s a két kérdéskört egymástól elkülönítve lehet kezelni. Ez a gondolkodásmód ugyanis gyökeret vert, s messze túlélte a török uralom még fennmaradó fél évszázadát.

A nádor sikere
Amikor a török-problémakör a Haditanács illetékességébe került, a királyi Magyarországon tudomásul kellett vennie, hogy az ország sorsát alapvetően meghatározó ügyekben ez az intézmény dönt. Az 1625-ös soproni országgyűlésen megválasztott új nádor, Esterházy Miklós világosan érzékelte a kialakult helyzetet, viszont átlátta az udvar döntési mechanizmusának nehézkességét, s tarthatatlannak ítélte a kérdések rugalmatlan kezelését. "Őrültség semmit nem tennünk, ha mindent nem tehetünk is" - fogalmazta meg ars poeticáját, s e szerint cselekedett.

Esterházy kiemelten fontosnak tartotta, hogy jól működő információs bázissal rendelkezzék. Ezért kiegyensúlyozott együttműködésre törekedett a Haditanáccsal még akkor is, ha gyakran nem értett egyet az ott képviselt álláspontokkal. Rendszeres kapcsolatokat épített ki a Bécsben lévő állandó követséggel, elsősorban a befolyásos spanyol diplomatákkal. Komoly figyelmet fordított a budai pasákkal való érintkezésre, hiszen tudta, hogy Isztambulban sokat adnak a véleményükre.

Esterházytól távol állt a Hofburg háta mögötti konspirációnak még a gondolata is. A Habsburgok, a domus Austriaca iránt lojális, ám a királyi Magyarország érdekeit szem előtt tartó, határozott politikát képviselt, amelybe bőven belefért a császári intézmények és a bécsi elképzelések bírálata.

A nádor számára egyértelmű volt, hogy a külpolitika az udvar privilégiuma, s hogy Magyarország nem rendelkezik az önálló diplomácia feltételrendszerével. Tevékenységével nem is azt akarta elérni, hogy kivegye Bécs kezéből a török-politika irányítását, hiszen ez lehetetlen is lett volna, de átgondolt és kitartó munkát végzett annak érdekében, hogy a lehetőségeket rövid és hosszú távon egyaránt, szervezett keretek között és maximálisan kihasználják.

Gyakorlatias ember lévén először azoknak a részproblémáknak a megoldásához fogott, amelyek látnivalóan a Haditanács működésének leggyengébb pontjai voltak, ugyanakkor Magyarország számára égető kérdésként jelentkeztek. Az 1620-as évek második felétől a török határpolitikában a Hofkriegsrat komoly emberhiánnyal küszködött, hiszen azok a fiatal nemesek, akik diplomáciai szolgálatba álltak, érthető módon nem a háttérbe szorított keleti ügyek intézésével kívántak foglalkozni. A hódoltsági területek török tisztségviselőivel fenntartott rendszeres kapcsolat pedig létfontosságú volt, bár kétségkívül nem kecsegtetett látványos karrierrel.

Esterházy fiatal magyar közép- és kisnemeseket gyűjtött maga köré, akik megbízhatóan és pontosan végezték el a rájuk bízott munkát. 1627-ben a szőnyi béketárgyalásokon, ahol a húsz évre szóló zsitvatoroki békét hosszabbították meg, már a nádor emberei látták el a jelentéktelennek tűnő technikai feladatokat. Ők adták a futárszolgálatot, ők jártak Budára rendezni az előkészítő megbeszéléseket, ők szervezték a katonai biztosítást. Izdenczy András, Eörsy Zsigmond, Tar Mihály, Hosszútóthy György, Spáczay Márton és a többiek a teljes ismeretlenségből kerültek a politika színpadára, s hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül álltak a nádor szolgálatában. Ellentétben az udvari körökkel, Esterházy mellett ők láttak érvényesülési lehetőséget a határpolitikában, és nem is kellett csatlakozniuk. Tizenöt év múlva Izdenczy komáromi kapitányként, Tassy nádori tanácsadóként, Spáczay komáromi alkapitányként, Hosszútóthy veszprémi kapitányként, Eörsy Sopron vármegyei alispánként az országos politika ismert alakjai lettek. Részvételükkel, majd irányításokkal szervezetté és gördülékenyebbé vált a problémák kezelése, s a nádor komoly tekintélyre tett szert a Hofburg köreiben is.

Az 1630-as évek végétől már fiatal és tehetséges arisztokraták is tevékeny politikai csoportosulást alkottak Esterházy Miklós körül. A hatalmas birtokkal és óriási vagyonnal rendelkező ifjú főnemesek a nádor vezetésével rendszeresen találkoztak, megvitatták az ország helyzetét, s javaslatokat dolgoztak ki az egyes kérdések megoldására. A témák között a királyi Magyarország katonai irányításának javítása, a külföldi kapcsolattartás, az Erdélyi Fejedelemséggel kialakított viszony éppúgy szerepelt, mint a konstantinápolyi követség munkájába való nagyobb beleszólás, vagy a hódoltsági területekről érkezett kémjelentések elemzése. A kialakított állásfoglalásokat írásos beadványok, opiniók formájában a nádor terjesztette az Udvar elé. Bécsnek el kellett fogadnia, hogy Magyarországon az országot érintő minden lényeges kérdésben - így a törökkel kapcsolatos dolgokban is - egyeztetett döntés születik, amely hivatalosan nádori politikaként jelenik meg. Batthyány Ádám, Csáky László, Wesselényi Ferenc, Forgács Ádám, Nádasdy Ferenc Esterházy mellett tanultak bele a politikába, s nem a véletlen műve, hogy az elkövetkező három évtized Magyarországának a meghatározó vezéregyéniségei lettek.

A Habsburg-politika kétpólusú felosztásán természetesen Esterházy és a nádori kör sem tudott változtatni. A palatinus elképzelései és tevékenysége azonban alternatívát jelentettek Bécs, illetve a Haditanács felfogásával szemben. Bizonyította, hogy a török politika kérdéseit az adott kereteken belül lehet - s az ország érdekei miatt kell is - szervezettebben és sikeresebben kezelni. Gondoskodott egy új politikus generáció felneveléséről, biztosítva ezzel gondolkodásmódjának és politikai gyakorlatának kontinuitását. Egyedülálló teljesítmény volt ez a kora újkori Magyarországon, s ritkaságszámba megy egész modernkori történelmünkben.