A középkori szerzők gyakran említik a magyarok szokásai közt a vadászatot, sőt a középkori Magyarország vadbőségét is kiemelik, de a vadászat jogi hátteréről a források keveset árulnak el.

A vadászat alapvető tevékenységnek számított a honfoglalást követően a letelepedett magyarság körében is, és a törzsek minden tagja szabadon vadászhatott. Az államalapítást követően sem változott lényegesen a helyzet, minden szabad embernek jogában állt vadászni, nem volt ennek feltétele, hogy ő legyen az adott földterület birtokosa. A vadászati jog személyhez fűződő, közjogi jellegű jogosultság volt, nem kötődött a föld tulajdonához, és a vadászatból származó jövedelemhez hasonlóan az akkori jogfelfogás szerint nem volt része a föld tulajdonjogának: számos adománylevél említi külön a vadászati jogot (sokszor a halászati joggal együtt), például a veszprémvölgyi kolostor vagy a bakonybéli apátság adománylevele.