2014. október 02.

Folyóirat

2009 / 01-02
A magyar jobboldali hagyomány 1900-1945

Megrendelés | Tartalom | Szerzők | Kritikák | Bezárás |


Kritikák

168 óra, 2009. március 11. | részletek


Litera.hu - 2009. március 4. | részletek


Heti Válasz, 2009. március 25. | részletek


Krónika (Kolozsvár), 2009 május 15. | részletek

Írta: Balogh Levente
A magyar jobboldali hagyomány fantomképe

Mi a jobboldal? Mi a magyar jobboldal? Van-e olyan jobboldali történelmi hagyomány, amelyre - az elmúlt évtizedek zömmel baloldali beállítottságú hivatalos történelemszemléletével szemben - büszke lehet az, aki ma magyarként jobboldalinak, vagy jobbközép beállítottságúnak vallja magát? Ezt a kérdéskört járja körül a Rubicon című történelmi folyóirat idei első, összevont száma, amely nem csupán a szigorúan vett történelemtudomány iránt érdeklődő olvasók számára lehet érdekes: haszonnal forgathatja mindenki, aki a közélet és a politika iránt érdeklődik, hiszen a mai politikai-ideológiai vitákban is relevanciával, magyarázó erővel bíró tanulmányokat sorakoztat fel a témák legavatottabb szakértőinek tollából.

A témaválasztás minden bizonnyal nem független az elmúlt évek politikai történéseitől: az apokaliptikus megfogalmazások szerint a magyar társadalmat - értve ezen az anyaországi és a határon túlra szakadt nemzetrészeket egyaránt - végzetesen kettészakította a politikai szembenállás, a jobb- és a baloldal között átjárhatatlan szakadék húzódik, amelynek eltüntetése reménytelen feladattá vált az "árokbetemetők" számára. Ebben a közegben a baloldal helyzeti előnyben van, még akkor is, ha a diktatúrára épülő kommunista egypártrendszer már húsz éve megszűnt.
 
A közélet és a politika bizonyos kulcspozícióiban ugyanis - pártállástól függetlenül - olyan emberek ülnek, akik az előző rendszerben szocializálódtak, a közgondolkodásra, a fogalomkészletre, az oktatásra mai napig rányomja bélyegét a negyvenöt évnyi baloldali uralom. Míg azonban a magukat ma is baloldalinak vallóknak kevésbé jelent gondot ezen hagyománnyal azonosulni - az utódpártok és szellemi holdudvaruk ma szociáldemokrataként határozzák meg magukat, de a korábbi intézmény- és kapcsolatrendszer ma is tovább működik -, addig a jobboldal számára jóval nehezebb a hagyománykeresés.

Hiszen fél évszázadon keresztül a jobboldal nemhogy szalonképes nem volt, de egyenesen népellenesnek, elnyomónak, sőt fasisztának minősült mindaz, ami jobboldali értéknek számított. Ebben a közegben nem csoda, hogy a magát a baloldallal szemben pozícionáló oldal mítoszokat próbál teremteni, illetve olyan mítoszokat kísérel meg föleleveníteni, amelyek már 1945 előtt léteztek, így aztán néha igencsak anakronisztikusnak hatnak.

A Rubicon Magyar jobboldali hagyomány című dupla száma többek között ezen mítoszok között próbál "rendet vágni", megkísérli objektíven, a kommunista történetírás által a társadalomra kényszerített ideológiai szemellenzőtől megszabadulva bemutatni azt a kort, amely az egyik oldal szerint "a boldog békeidők", illetve "Horthy-apánk korszaka" volt, a másik szerint viszont a burzsoá reakció és a fasizmus tombolásának ideje.

A lapszám Romsics Ignác szintetizáló írásával indul, amelyben a neves történész megpróbálja összefoglalni, mi az, ami az európai politikai kultúrában jobboldalinak tekinthető, honnan ered az elnevezés - vélhetően közismert: a francia forradalom idején alakult ki, a forradalmi törvényhozás frakcióinak ülésrendje alapján -, és milyen változásokon ment át a kifejezés jelentése az évszázadok során. A politikatörténet olyan közismert, ma a jobboldali gondolkodás megalapozóiként ismert személyiségeinek gondolatait idézi, mint Joseph-Marie de Maistre vagy Edmund Burke, a magyarok közül pedig gróf Dessewfy Aurél vagy gróf Szécsen Antal.

Az európai kontextus mellett a magyar jobboldal kialakulását is bemutatja, egyben azt is megtudhatjuk, hogyan alakult ki és honnan táplálkozott a szélsőjobb irányzat. ?Tanulmánya végén felidéz néhány kísérletet a bal- és a jobboldal meghatározására. Ezek közül az egyik legrelevánsabb az egyenlőséghez és a szabadsághoz való viszonyukat veszi alapul a szélsőbaltól a szélsőjobbig: míg előbbi szélsőségesen egalitárius, és tagadja a szabadságeszményt, addig a szociáldemokrácia az egyenlősítési törekvések mellett a szabadságjogokat is tiszteletben tartja.

A demokratikus jobboldal elutasítja a mesterséges egyenlősítő törekvéseket, de szintén a demokrácia játékszabályait követi, míg a szélsőjobb sem az egyenlőség, sem a szabadság eszméjét nem tartja elfogadhatónak. A bevezető tanulmányt követően gyakorlatilag kronologikus sorrendben követhető végig a magyar jobboldal története. A sort Ifj. Bertényi Iván gróf Tisza Istvánról és koráról szóló tanulmánya nyitja, amelyből a századelő egyik legbefolyásosabb politikusának számító Tiszát, illetve a nevéhez fűződő konzervatív liberális nemzeti konszenzus mibenlétét ismerhetjük meg.

Az első mítoszt már ez az írás lerombolja: kiderül, hogy Tisza korántsem az a "reakciós", az alsóbb osztályok jogait permanensen semmibe vevő és eltipró politikus, mint azt akár akkori politikai ellenfelei, a polgári radikálisok, illetve szószólójuk, Ady - aki keresetlenül csak "vad geszti bolondnak titulálta - sulykolták, inkább idealistának tekinthető. A nemzeti konszenzus lényege a korlátozott választójog, amellyel a magyar fölény és a nemzeti oldal uralma biztosítható Magyarországon.

A választójog kiterjesztését azonban korántsem ellenezte - célja azonban az volt, hogy az abból akkor kizárt rétegeket az oktatás útján politikailag éretté tegye, hogy az ország elkerülhesse a tömegdemokrácia csapdáit. Elmélete persze támadható, de szélsőségesnek, pláne fasisztának bélyegezni csak a legnagyobb elfogultsággal lehet.

A "neobarokk" kor

A továbbiakban a következő, közel negyedszázadot felölelő időszak, a Horthy-korszak kerül bemutatásra. Olasz Lajos a rendszer közjogi alapjait tárgyalja, Turbucz Dávid pedig a Horthy-kultuszt mutatja be. Egyértelművé válik: bár a rendszer a liberalizmussal szemben határozta meg magát, diktatúrának semmiképp sem tekinthető, még olyan körülmények között sem, hogy a választójog továbbra is korlátozott volt, tombolt a "neobarokk" urambátyám-gyakorlat, és alapját az elszakított területek visszaszerzését célzó, nacionalista ideológia képezte. A rendszer továbbra is a parlamentarizmusra épült, a törvényhozás megkerülhetetlen volt a politikai életben.

Megismerkedhetünk a rendszer két emblematikus politikusával, a zsidótörvények atyjának tekinthető gróf Teleki Pállal és a gazdasági konszolidációt megvalósító gróf Bethlen Istvánnal, akiknek pályafutását mintegy egymással szembeállítva mutatja be a szerző.

A rendszer "neobarokk" jellegét adó politikai katolicizmus mellett az uralkodó visszatérését követelő legitimista mozgalmak bemutatása is helyet kapott a lapszámban, majd a folytatásban a politikai élet jobbra tolódásával a fajvédő ideológiák képviselői, Gömbös Gyula és Imrédy Béla portréját is megrajzolják.

Nem kerülik meg az antiszemitizmus kérdését sem, magyarázatot kapunk arra: a háborús vereség és a területveszteségek nyomán hogyan válhatott az állami politika részévé a magyar állampolgárok egyik jelentős csoportjának kirekesztése, hogyan tették bűnbakká a társadalom több százezres csoportját a nemzeti frusztráció gerjesztői, a szélsőséges érzelmek felkorbácsolásával politikai tőkét kovácsolni kívánó politikusok.

Az egyik legérdekesebb tanulmány a korszak két meghatározó kultúrpolitikusát, Klebelsberg Kunót és Hóman Bálintot mutatja be, akik a "magyar kultúrfölény" jegyében részben még ma is működő oktatási és művelődési intézményrendszert teremtettek.

A mű záró írása szintén joggal tart számot az érdeklődésre, hiszen az 1920 és 1940 közötti Erdély-képeket és mítoszokat taglalja. Mint kiderül, a helyzet hasonló volt a maihoz - már Trianon előtt is, hiszen a dunántúliak számára Erdély már akkor is "a távolság és az egzotikum földje" volt.

Ez a különbözőség az országcsonkítást követően csak fokozódott, egészen addig, hogy az erdélyi magyar társadalom - annak nyomán, hogy az új körülmények között csökkentek a különböző rétegek közötti szociális különbségek - korszerűbbnek, civilizáltabbnak tekintette magát a továbbra is az "úri" világban élő Magyarországnál.

Emellett ugyanúgy létezett a két társadalom egymással szembeni gyanakvása, az egymás valós viszonyait illető tudatlanság, amely a várt újraegyesítést követően sem tette felhőtlenné a viszonyt. Mivel mindkét félben bizonyos mértékig idealizált kép élt a másikról, a találkozás óhatatlanul kölcsönös kiábrándulást is hozott.

A Rubicon jobboldali hagyományt körüljáró száma tehát joggal nevezhető mítoszromboló kiadványnak. Ám nem csupán a jobboldalon a tárgyalt kor történéseiről és főszereplőiről kialakult mítoszokat rombolja szét. Hanem azokat a baloldali mítoszokat is, amelyek értelmében a jobboldal "reakciós", illegitim, öröksége a fasizmus öröksége, és nincs olyan hagyomány, amelyre egy jobboldali vagy jobbközép liberális büszke lehetne, és amelyet ma is fölvállalhatna. Persze csak akkor, ha sikerül lehámozni róla a neobarokk köntöst.

 



Kincstár - A Rubicon archívuma
Onlineplusz - A Rubicon melléklete

Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.