Nemeskéri-Kiss Géza fiát, Miklóst is korán elragadta a vadászszenvedély. Nemeskéri-Kiss Sándor 1933-as szarvasbőgési beszámolójában ez olvasható: „A Cservölgyi tónak csúfolt dagonya mellett magaslesen is eltöltöttem egy félórát, végiggondolván azt a kedves jelenetet, amidőn – alig néhány héttel előbb őzbakra járva errefelé – unokaöcsémmel, az akkor gimnazista N-K. Miklóssal voltam itt. Miklósnak akkor még korai lett volna komoly vadra mennie, de máris szenvedélyes vadászcsemete, és szívesen vittem magammal olyik cserkészetemen. Vontcsövű szélpuskájával már igazán jól lőtt, s e kis fegyvert mindig magával is cipelte. Meleg nyári estét töltöttünk itt, én fönt, a csak egyszemélyes, nagyon kezdetleges magaslesen, öcsikém pedig a létra tövéhez lehúzódva; előttünk a cserfáktól szegélyezett dagonya.Gerle röppent a közeli fára. Suttogó hang: »Sanyi bácsi, lőhetek?« – »Csak lőj!« – Csett… és a gerle vergődve pottyant a földre, kis vadászunk ráugrik, kivégzi és büszkén telepszik vissza helyére. Nemsokára tehenek és borjak vonulnak el a közelben, egyelőre nem a vízre jöttek; ellenben még le sem nyugodott a Nap, midőn hátulról, fél-jobbról halk kocogás hallatszik, s egy másodfű kancsi közeledik a dagonyához. Figyeltem Miklóst is, vajjon meglepődve nem fogja-e valamilyen mozdulattal elriasztani: de nem. A szűk és keskeny ülőkén nagyon nehezen fordultam arrafelé, és igen kényelmetlen helyzetből lőttem a már alig húsz lépésnyi távolságra bejött disznóra. Nem jelzett, hangot sem adott, hanem nagy sebességgel szaladt el a fiatal lomberdővel fedett dombocska irányában, úgyhogy második lövést nem is tehettem, máris eltűnt a szemeim elől.

Lekászálódtam a fáról, és odasiettünk a lövés helyére: se vér, se vágott szőr, se semmi egyéb jel, de nem hittem, hogy olyan közelről hibázhattam volna, bármilyen kényelmetlen testtartásban lőttem is. Az elugrott disznó nyomait követve se láttunk egyebet, mint a sebes futtában lehajlított fűszálakat és felborzolt harasztot. Már az imént említett dombocska tetejére értünk, midőn előttünk talán harminc lépésnyire sebágyából felugrik a kis kan, de nem elfelé szalad, hanem »vitézi vad« létére egyenesen nekünk fordul. Egyszersmind hallottam, hogy a szorosan mögöttem haladó Miklós fiú megtölti szélpuskáját! […] Egy pillanatig vártam, hogy a netalán komolyan támadó kanocskát biztosabban teríthessem le, de mégis meggondolva a dolgot, elfordulva menekült, én meg utánalőve fát értem golyómmal; mire ismételtem, a disznó volt mát vagy nyolcvan lépésnyire, és a sűrű erdőben rosszul lőve, a golyóm megint hátul érte, úgyhogy csak leült, nem esett össze, de igen mérges volt. Hozzája szaladtam, és nem akarva harmadszor is beléje lőni, hosszú késemmel szúrtam a lapockája mögé. Mire Miklós is odaérkezett, a disznó már utolsókat rúgott, a vadászkésnek csak a markolata állott ki oldalából. […] Miklósnak ellenben érdekes lecke és kedves vadászemlék, egyszersmind pedig jól megállott vadászvizsga, amennyiben először látott disznót lőni, mégpedig eléggé változatos körülmények között, és cseppet se volt megilletődve, midőn nekünk fordulni látta a sebzett disznót."

Fejezetek:
1848–49-es honvédezredes: Nemeskéri Kiss Miklós (1820–1902)
Természetvédő politikus: Nemeskéri Kiss Pál (1856–1928)
A vadászirodalom klasszikusa: Nemeskéri-Kiss Sándor (1884–1958)
Horthy fővadászmestere: Nemeskéri-Kiss Géza (1886–1974)