Kedves Olvasó!

Ön most Magyarország – és a magyarság – történetének egy sajátos összefoglalóját tartja a kezében. Egy ország, egy nép, egy nemzet történetét bemutathatjuk politikai és katonai események láncolataként, más súlypontot keresve tárgyalhatjuk a gazdasági vagy társadalmi összefüggéseket, s figyelmünket a civilizatórikus fejlődés felé is fordíthatjuk, nem feledkezve meg a mindennapokról, szokásokról, gondolkodásmódról. Ezúttal azonban nem egyik vagy másik szempont mellett döntöttünk, hanem olyan megoldást választottunk, amely – némi túlzással – mindegyiket magában foglalja: az embert állítottuk a középpontba, a múltunkat – és sok-sok áttételen keresztül a jelenünket – meghatározó történelmi személyiséget. Arcképcsarnokunk a magyar történelmi múlt keresztmetszetét adja sajátos sorsok és életutak – a történelemformáló ember – bemutatásán keresztül. A személyiség történelmi jelentőségét meghatározó tettek, szerepek ismertetésén túl arra törekedtünk, hogy a portré megelevenedjék, a történelmi tabló mögött láttassuk az egyéniséget s annak változását: a családi környezet és a társadalmi közeg, a nyers érdek és a távlatos ideál, a győzelem vagy a bukás személyiségformáló hatását.

Ám a történelmi személyiség sohasem önmagában jelenik meg a történelem színpadán. Társakra és ellenfelekre lel, s az ő küzdelmük eredménye a megvalósult történelem. A mi arcképcsarnokunk sem lenne teljes, ha kihagynánk belőle a nekünk kevéssé tetszőket. Ezért nem vállalkoztunk valamiféle panteon felállítására. Nem egy haladáselv vagy ideológia alapján válogattuk ki a száz legjelesebb történelmi szereplőt, hanem száz olyan személyiséget kerestünk, akik – így együtt – a lehető legteljesebben reprezentálják a magyar történelmet, minden jó és rossz oldalával egyetemben.

Ám a történelmi személyiség sohasem önmagában jelenik meg a történelem színpadán. Társakra és ellenfelekre lel, s az ő küzdelmük eredménye a megvalósult történelem. A mi arcképcsarnokunk sem lenne teljes, ha kihagynánk belőle a nekünk kevéssé tetszőket. Ezért nem vállalkoztunk valamiféle panteon felállítására. Nem egy haladáselv vagy ideológia alapján válogattuk ki a száz legjelesebb történelmi szereplőt, hanem száz olyan személyiséget kerestünk, akik – így együtt – a lehető legteljesebben reprezentálják a magyar történelmet, minden jó és rossz oldalával egyetemben. Természetszerűen érték és érdem komolyabban esett a latba a kiválasztáskor, így magától értetődően kerültek be a kötetbe középkori nagy királyaink Szent Istvántól Mátyásig, a magyar főúri-arisztokrata politikai elit olyan jelentős képviselői, mint – többek között – Hunyadi János, Bocskai István, Zrínyi Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós vagy Andrássy Gyula, a reformkor nagyjai Széchenyitől Kossuthig – és még folytathatnánk a sort. A kötet lapjain békésen megférnek egymás mellett olyan egykori ellenfelek, mint a reformáció és ellenreformáció nagyjai (Dávid Ferenc, Melius Juhász Péter és Pázmány Péter), a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok vezetői (Bocskai, Bethlen, Thököly) és az ország érdekeit a Habsburg-oldalon kereső főurak (Esterházy Miklós és Pál) vagy a Rákóczi-szabadságharcot lezáró kuruc és labanc vezérek (Károlyi Sándor és Pálffy János).

A nagy történelmi alakok mellett ott találhatók az egyes korszakok típusalakjai. Ők ugyan nem gyakoroltak különösebb befolyást az eseményekre, de az adott korra jellemző, karakteres figurák, akik nélkül nem lenne teljes a kép. Ezért szerepeltetjük középkori női szentjeinket, Szent Erzsébetet és Szent Margitot, olyan középkori főurakat és főpapokat, mint Újlaki Miklós és Vitéz János vagy a 18. század aulikus arisztokratáit: Grassalkovich Antalt, Hadik Andrást és Esterházy Fényes Miklóst. Ugyancsak egy adott kor típusalakjának tekinthetjük – ha másként és másként is – Csák Mátét és Werbőczy Istvánt, Széchényi Ferencet és Festetics Györgyöt, Tisza Kálmánt és Széll Kálmánt.

A három részre szakadt Magyarország sajátos viszonyait reprezentálja egy-egy Habsburg-király (Rudolf) és budai török pasa (Szokollu Musztafa), illetve egy sor erdélyi fejedelem (Báthory István, Bocskai István, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György, valamint II. Rákóczi Ferenc). Erdélyt képviseli fejedelmei mellett a korai időszakban Fráter György és Dávid Ferenc, egy későbbi korszakban Wesselényi Ferenc és Mikó Imre, a székely Gábor Áron, végül a Romániába szakadt magyarság politikai képviseletét felvállaló Márton Áron püspök. Márton Áronéval egyenrangú történelmi teljesítmény Esterházy Jánosé, aki a Csehszlovákiába, majd az önálló Szlovákiába szorult magyarság vezetését vállalta magára.

A Habsburgok a maguk ellentmondásos szerepében jelennek meg a kötetben: Mária Terézia maga mellé állította az egész országot, II. József maga ellen fordított mindenkit. József nádor magáénak érezte az ország problémáit, s őt is magáénak érezte az ország. Ferenc József először lerombolt mindent, majd pedig utat nyitott az építésnek. Felesége, Erzsébet lett a család mindmáig legnépszerűbb tagja a magyarok számára – igaz, nem is volt Habsburg. A nem magyarnak születettek számát gyarapítják még dicső katonák, mint a Budát visszavívó seregeket vezető Lotharingiai Károly vagy az 1848–49-es szabadságharcban kitűnt Bem apó és Damjanich János. Bekerültek a kötetbe olyanok, akik ugyan nem voltak teljesen ismeretlenek, de szerepüket – szerzőik szerint – eddig korántsem méltányolták eléggé. Így talán a szélesebb közvélemény is jobban megismerheti Báthory István, Illésházy István, Mikó Imre, Baross Gábor vagy éppen Prohászka Ottokár tevékenységét és jelentőségét. Korábbi korok történetírása nem egy esetben kiáltott ki valakit árulónak. Szerzőink nemcsak nem azonosulnak ezzel az ítélettel, hanem koruk jelentős alakjai között tartják számon Fráter Györgyöt, Károlyi Sándort, Görgei Artúrt és Károlyi Mihályt egyaránt. Arcképcsarnokunkban helyet kaphattak olyanok is, akik történelmi léptékkel inkább átlagos figurának számítanak, de valamilyen téren elsők lévén, jelképes szerepük fontosabb a ténylegesnél. Közéjük tartozik első polgári származású miniszterelnökünk: Wekerle Sándor, az első zsidó parlamenti képviselő: Wahrmann Mór, az első paraszti származású miniszter: Nagyatádi Szabó István.

Kötetünk arányosan próbálta a magyar történelmet áttekinteni, egyfajta aránytalanság mégis érvényesül benne. Minél közelebb érkezünk a mához, annál szélesebbre nyílik optikánk látószöge: a 100 kiválasztott személyiség közül 34 a huszadik században (is) élt. Ez talán így természetes. A közelmúlt mindig érdekesebb, izgalmasabb – és ellentmondásosabb. Így van ez Magyarország esetében is. A huszadik század azonban kataklizmáival és szörnyűségeivel minden korábbi századon túltett – Magyarország esetében különösen. Az első világháború nemcsak egy különösen pusztító és értelmetlen háború, hanem Magyarország számára a vég kezdete, egy közel ezer éves államalakulat – és nemzetközösség – agóniája. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése nemcsak az országunkat is fojtogató régi államkeretek széttörését jelentette, hanem a nemzettest szétdarabolódását, ami a sok-sok régi probléma helyett számtalan újat teremtett. Demokratikus és diktatórikus forradalmi kísérletek után a nemzetközi erőtér egy ellenforradalmi rendszer kibontakozási kísérletének kedvezett – minden valódi esély nyújtása nélkül. Az újabb világháború az ország számára délibábos látomásként – Nagy-Magyarország mennyország – indult, hogy annál nagyobb legyen a zuhanás: a német megszállás után egészen a nyilas pokolig. Innen már nem lehetett lejjebb jutni, de sokkal feljebb sem sikerült. Az újabb demokratikus kísérleteket a felszabadítóként érkezett, ám megszállóként itt maradt, győztes külhatalom számolta fel előbb politikai, majd katonai eszközökkel, egyben behatárolva a további lehetőségeket.

E kálvária minden stációja pusztulást hozott, s az ezzel járó emberveszteséget minden alkalommal egy újabb veszteséget okozó emigrációs hullám tette teljessé. A század apokaliptikus jellegét s az ezzel járó ellentmondásosságot arcképcsarnokunk sem kerülhette meg. Sokkal kevesebb az egyértelműség, a különböző értékrendek között ritka pillanat a találkozás, így alig találunk olyan portrét, amely a legkülönbözőbb szellemi irányzatok és politikai törekvések – a nemzet egésze – számára egyszerre elfogadható. Nincs ítész, aki vállalkozhat a választásra, tehát egyetlen választásunk az lehet, ha teljes körképet adunk – mintegy tükröt tartva magunk elé, mely torzítás nélkül mutat torz arcvonásokat is. Így kerülhetnek egymás mellé híres és hírhedt alakok, nagyformátumú, igazi történelmi személyiségek és kisszerű kurzuslovagok. Rövid az eltelt idő, kicsi a rálátás lehetősége. Mindazonáltal megkezdődött a szétválogatódás, amihez talán segítséget ad ez a kötet is.

Végezetül engedtessék meg, hogy kitérjünk történelmünk e kötetben is tetten érhető jellegzetességére. Minden ellentmondásosság ellenére is száz olyan személyiséget mutatunk be, akik szinte kivétel nélkül meghatározó szerepet játszottak az ország történetében. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy több mint egyharmaduk – pontosan harmincöten – nem természetes halállal vagy „jobbik esetben” távol a szülőföldtől, emigrációban fejezte be életét. S ha részletekbe megyünk, az is kitűnik, hogy nem a harcmező bizonyult a legveszélyesebbnek. Csatában vagy ott szerzett sebesülésben mindössze ketten vesztették életüket (II. Rákóczi György és Gábor Áron). Ezzel szemben kivégeztek tíz főt (Dózsa György, Martinovics Ignác, Batthyány Lajos, Damjanich János, Kun Béla, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bárdossy László, Szálasi Ferenc, Nagy Imre – és Szokollu Musztafa), fogságban, börtönben négyen haltak meg (Vitéz János, Dávid Ferenc, Bethlen István, Esterházy János), merénylők végeztek öt fővel (IV. László, Werbőczy István[?], Fráter György, Erzsébet királyné, Tisza István), hárman önkezükkel vetettek véget életüknek (Széchenyi István, Teleki László, Teleki Pál) tizenegyen pedig száműzetésben haltak meg (Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc, Bercsényi Miklós, Kossuth Lajos, Jászi Oszkár, Károlyi Mihály, Horthy Miklós, Mindszenty József, Nagy Ferenc, Kéthly Anna, Rákosi Mátyás).

Arcképcsarnokunkba, értelemszerűen, nem kerülhetett be mindenki, aki méltó lehetne a megörökítésre. A terjedelmi korlátokat látva vállaltunk egy önkorlátozást: csak a szigorúan vett történelmi személyiségek közül válogattunk. (Egy kivételt mégiscsak tettünk – Kanizsai Orsolya személyében.) Múltunk jeles tudósai, művészei, írói, költői nem kaptak helyet kötetünkben, kivéve, ha a politikában is fontos szerepet játszottak egykoron, mint Kölcsey Ferenc vagy Veres Péter.

Egy ezredvég kiváló alkalom a visszatekintésre, leltárkészítésre. A Nagy képes millenniumi arcképcsarnok szerzői – 75 kiváló történész, mindannyian az adott személyiség avatott szakértői – kicsit erre is vállalkoztak, amikor elkészítettek egy-egy arcképet. 100 történelmi személyiség portréján keresztül 1000 év történetét tekintették át, s ezzel mindnyájunknak lehetőséget teremtettek arra, hogy az ezredforduló forgatagában egy pillanatra megálljunk, s visszanézve eltöprengjünk saját múltunkon és jelenünkön.

Rácz Árpád