Írta: Szász István

Az ország, amely megtanulta a demokráciát

A német egységtől a német egységig alcímmel Ormos Mária akadémikus, történészprofesszor egy százhúsz évet átfogó, nagy történelmi munkát adott közre (Németország története, Rubicon-könyvek-kiadás). A szerző szándéka szerint arra törekedett, "hogy az olvasó" kiindulópontot kapjon a politikán túl a gazdaság, a társadalom, a hétköznapok, a tudomány és a kultúra területén is?. Véleményünk szerint munkája ennél többre hivatott - megérteti azt a folyamatot, amelyben egy tragikus múltú és katasztrófák sorát előidéző, nagy ország megtanulta a demokrácia leckéjét.

– Volt valami különös oka, hogy épp Németország újkori történetét választotta?

– Igen, volt. A magyar közvélemény leginkább a német történelem iránt érdeklődik. A csodálatosan gazdag német kultúrának, művészetnek és tudománynak a 19. század közepétől kivételes hatása volt a magyar társadalomra.

– Vagyis nem csak a két vesztes világháború rossz élményei kapcsolnak össze?

– Korántsem. De a "rossz élmények" is olyan mély történelmi összefonódásokhoz vezetnek, ami nagyon is indokolttá teszi, hogy elfogultság nélkül vegyük szemügyre Németországot.

– Thomas Mann egy tanulmányában azt írja: a német kultúra csodálatos adomány, de Németország mint politikai nemzet világveszedelem.

– Sommás ítélet, ha a múltra vonatkoztatjuk, helytálló. De csak ha differenciálunk. A II. világháborút kétségtelenül a náci Németország provokálta ki, Hitler akarta, 1938-tól pedig minden erejével sürgette a háborút. Az I. világháborúban ez koránt sincs így. A versailles-i azért is rossz béke – szándékosan nem igazságtalannak, hanem rossznak nevezem –, mert rosszindulatúan bélyegzi "háborúcsinálónak" a császári Németországot. Ezen az egyoldalú beállításon túl kell lépni! A 20. század első éveiben a háborúra mindenki számított, mindenki fegyverkezett, Pétervártól Párizsig, Londontól Bécsig senki sem volt békepárti. A véletlen kategóriájába tartozik, hogy mikor s hol robbant ki a háború.

– Ezzel együtt ismerünk olyan teóriákat, amelyek már a német egységet megteremtő Bismarckot is eltökélt háborúpártinak tekintik.

– Ennek semmi tudományos alapja sincs. Bismarck nagy formátumú politikus, aki átlátja – hiszen Európában már rég mindenhol erős nemzetállamok vannak – a német egység szükségességét. Elmegy a rövid porosz–osztrák és a porosz–francia háborúig, de ezen túl majd három évtizedes kancellársága alatt minden háborús kockázatot elutasít, nem kezd fegyverkezési programot. Típusa az európai reálpolitikusnak. Ugyanakkor Bismarck egyáltalán nem demokrata. Azt átlátja, hogy a társadalmi bajokkal szemben szociálpolitikára van szükség, de ebben nem tekinti partnernek a szociáldemokráciát, olyannyira nem, hogy betiltja a német szociáldemokrata pártot. Viszont épp ez a durva tiltás váltja ki a tilalom feloldása után a német szociáldemokrácia robbanásszerű előretörését. A vesztett világháború után nyilvánvaló az, ami korábban elképzelhetetlen volt, hogy legalábbis három-négy évre a szociáldemokraták kerülnek kormányra, és kikiáltják a köztársaságot.

- Amit azon nyomban jobbról és balról megtámadnak. Találtam egy jellemző, korabeli jobboldali német lapidézetet, ami így szól: Kik azok a férfiak, akik a legelső helyre kerültek a német nemzet történetében? Kiket emlegetnek a németek legforróbb szívvel? Talán Goethét, Schillert, Wagnert, Marxot? Nem, sokkal inkább Barbarossát, Nagy Frigyest, Blüchert, Moltkét? Azokat veszi körül rajongó hálával a német nép, akik életek, emberek tömegeit áldozták fel."

- A szélsőbaloldal, a spartacusisták ugyanilyen durván támadják a köztársaságot. Németországban 1923-ig polgárháború dúlt, de ami végképp két­ség­be­ej­tő­vé teszi a helyzetet, ha úgy vesszük, a szo­ciál­de­mok­ra­ták helyzetét, az a rossz versailles-i béke. Németországot mértéktelenül megalázták, a túlzott jóvátételi követelésekkel a tisztes jóléthez szokott országot sosem tapasztalt gazdasági válságba taszították. Pedig Versailles magában hordozta egy sokkal jobb béke lehetőségeit is. Ha Wilson elnök érvényesíteni tudja kezdeti elveit, az annexió és hadisarc nélküli békét, az általános európai demokratizálást, a titkos diplomácia felszámolását, meglehet, merőben más lett volna a világtörténelem menete. Az amerikaiaknak azonban nagyon hamar elment a kedve Európától. Wilson a francia, az angol és az olasz miniszterelnökkel szemben három az egyhez hátrányban volt, ebben az időben még szó sincs arról, hogy a világpolitikában az USA szava a döntő. De az is igaz, hogy a szép elveken túl Amerika jóformán semmit sem kínált fel a versailles-i terítéken. Nem ajánlotta fel a békerendezéshez haderejét, anyagi segítségét, ehelyett éppen hogy visszakövetelte hadikölcsöneit. Egészében a háborútól megcsömörlött izolacionisták azt mondták, semmi dolgunk Európában.

- Vagyis a német demokrácia rögtön a köztársaság kikiáltása után válságba kerül?

- Szögezzük le: nincs német demokrácia. Van egy nagy kísérlet arra, hogy megteremtsék - ez Weimar. De bár a német kulturális hagyományban vannak demokratikus elemek, eleve sokkal erősebb volt még az úgynevezett szabad értelmiségben is a régi birodalmi, és a még régebbi germán hagyomány. A háborúban kivérzett és az 1923-ig dúló polgárháborúban tovább vérző német társadalomnak sem ereje, sem judíciuma nincs arra, hogy megteremtse demokráciáját. Németország szellemileg teljesen kiürül. Pontosabban: míg a köztársaság idején virágzik a kultúra és a tudomány, a politikai-szellemi innováció teljesen befagyott. Nincs releváns társadalmi mondanivalója sem a liberálisoknak, sem az úgynevezett centrumerőknek, az annyi reménnyel kecsegtető szociáldemokráciáról kiderül, hogy némi pragmatizmuson túl nincs egyetlen új gondolata, lelkesítő társadalmi üzenete, s hamarosan el is veszítik vezető pozícióikat. Gyakran kérdezik tőlem, hogy voltaképp mi a jellemzője a weimarizációnak, s azt is, hogy nálunk mutatkoznak-e weimari jelenségek. A legutolsó időkig én Magyarországon Weimart nem láttam. De ha ma azt veszem, hogy Weimar egyik fő ismérve a józan politikai erők kimerülése, a politikai-társadalmi irányzatok gondolati kiürülése, a társadalmi alternatívák hiánya, a szellemi elsivárosodás és a növekvő gazdasági-társadalmi elégedetlenség, akkor már nem mondhatom, hogy Magyarországon nincsenek weimari kórtünetek. Ebbe a körbe tartozik a szélsőjobboldal megerősödése; az úgynevezett egyszerű igazságokkal, romaellenes és antiszemita patronokkal, vak nacionalizmussal, nyugat-, tőke- és modernizációellenességgel operáló, demagóg populizmus terjedése a weimarihoz nagyon is hasonló jelenség.

- Ha jól értem könyvének megfogalmazását, Weimar általános szellemi kiürülése idején végül is Hitler az, aki a maga "egyszerű megoldásaival" vonzó újdonságot tudott a német társadalomnak kínálni.

- Azért ez nem ilyen egyszerű. Először is van Weimarnak egy pillanata, amikor a centrumhoz tartozó Stresemann 1925 és 29 között előbb kancellár, majd külügyminiszter lesz, ekkor egy történelmi szempillantásig úgy tűnik, Weimar stabilizálja magát. De Stresemann 1929-ben meghal, ezzel a reményteljes történelmi pillanat elmúlik, viszont 29–30-ban brutális erővel csap le Németországra a gazdasági válság. 1932-re már több mint hatmillió a munkanélküli.
Hitler maga mondja, hogy legfőbb segítője a "nyomor istennője". Tény, hogy 1929-ben a náci párt a szavazatok 2,6 százalékával a Birodalmi Gyűlésbe mindössze tizenkét képviselőt tudott küldeni, 1930-ban száznyolc, 1932 júniusában a szavazatok 37,2 százalékával már kétszázharminc mandátuma van a náci pártnak. Viszont a demokratikus pártok, a Német Néppárt és a Német Demokrata Párt tökéletesen összeomlott. Elmondhatjuk: kétségbeesésükben a válság sújtotta tömegek olyan pártot – a náci pártot – választottak, amelynek ugyan reális programja nem volt, de legharsányabban ígérte, hogy ha megszerzi a hatalmat, egyik percről a másikra mindent rendbe hoz. A kezdeti időkben Hitler nem beszél háborúról, sőt gyakran hangoztatja békevágyát, de ma már tudjuk, hogy az első pillanattól kezdve hatalmi céljainak megvalósítását csakis háborúval képzelte el. Az igaz, hogy a Reichstag pontosan máig nem tisztázott felgyújtása után bevezetett nyílt terror ellen a német társadalom tehetetlennek bizonyult, de a tudomány ma elutasítja azokat a túlzó nézeteket, amely szerint a német nép a nácizmusban, fajgyűlöletben, zsidóüldözésben Hitler bűntársa volt.

- Hogy a német nép nem vált nácivá, annak bizonysága az is, hogy a hitleri rendszer megsemmisítő veresége után, legalábbis a demokratikusan fejlődő NSZK társadalma hamar mert szembefordulni múltjával, szembenézni bűneivel?

- Ha ez az önvizsgálat nem is ment olyan gyorsan, és olyan egyöntetűen, mint az kívánatos lett volna, s mint ahogy egyes teoretikusok állítják, Konrad Adenauer mindenesetre olyan konzervatív személyiség, aki elfogadja és vállalja a demokráciát. Az ő politikai zsenialitása kellett ahhoz, hogy megtalálja a járható keskeny ösvényt, hogy a II. világháború az elsőnél sokkalta súlyosabb, nem pusztán anyagi, hanem teljes morális veresége után nemcsak a náci, de a régi birodalmi múlttal is leszámoljon, és a gazdasági "varázsló" Ludwig Erharddal az oldalán nagyon nehéz öt év után egy erkölcsileg és anyagilag is talpra álló Németországot teremtsen. Sztálin halála után az 1955-ös moszkvai látogatásával megtette a keleti normalizálódása felé is a nyitó lépést, és 1963-ra – nem mellékesen éppen az akkor még doktriner szociáldemokraták támadásait magára vonva – egyszer és mindenkorra kibékült az ősellenség Franciaországgal. Számomra azonban – és könyvemben is így foglalok állást – a "merjünk több demokráciát akarni" jelszóval fellépő, már egy megreformált baloldali párt élén álló szociáldemokrata Willy Brandt kancellárrá választásával teljesedik ki, és válik példamutatóvá a modern Németország, az új német demokrácia. A német társadalom nemcsak szembenézett múltjával, de gondoskodott a demokrácia jogi védelméről is. Német földön szigorú törvények tiltanak mindenfajta náci szervezkedést, s büntetik a holokauszttagadást. Az erős német demokrácia jellemzője a példamutatóan magas színvonalú sajtó és a politikai erők egymás iránti toleranciája, kompromisszumkészsége is, amellyel szembefordulnak akár a mostani gazdasági válsággal is, s ahogyan a jobboldali kereszténydemokraták és baloldali szocdemek képesek hatékony nagykoalícióban kormányozni.

- Ezek szerint Magyarország mind a sötét félmúltjával való szembenézésben, mind társadalmi türelemben és politikai együttműködésben ma példát vehet Németországtól?

– Sok tekintetben a legújabb kori Németország valóban társadalmi és politikai példakép lehet, s példa lehetett volna már a rendszerváltás idején is. Akkor, amikor szerintem jóval több időt kellett volna adni magunknak, a társadalom demokratikus öntudatának megerősítéséhez. De több idő – szerintem egy alkotmányozó nemzetgyűlés – kellett volna ahhoz, hogy gondoskodjunk a köztársaság szabadságjogainak szigorú törvényi védelméről. E téren lett volna – s gondolom, van ma is – a legújabb kori Németországtól mit tanulnunk. Viszont e helyett az történik, hogy a magyar szélsőjobb keres magának német földön ideákat és előképeket, holott a németeknél társadalmilag számottevő mértékben egyszerűen nem létezik jelentős szélsőjobboldali erő. Végezetül talán még annyit: könyvem, amit hangsúlyozottan nem szakembereknek, hanem a legtágabb publikumnak szántam, az újkori német történelem elbeszélésével nemcsak ismereteket kíván adni, hanem bemutat egy társadalmi-politikai önnevelési folyamatot. Bemutatja azt, hogy egy ország, egy teljes társadalom, amelyik egy adott korban önmagának, szomszédainak, az egész világnak ártalmára volt, viszonylag rövid évtizedek alatt hogyan tud morális értelemben is megújulni, mondhatnánk azt is - újjászületni.