Kedves Olvasó!

Egy nemzet történetéről a gesztusok sokszor többet árulnak el, mint az emlékművek és történelemkönyvek. Az aradi vértanúk nevét a magyar lakosság többsége aligha tudja elsorolni (az aranycsapaté máig jobban megy), s bizonyára sokan vannak, akik egyetlen aradi vértanú nevét sem ismerik. Ám aligha van Magyarországon olyan felnőtt ember, aki ne tudná, hogy „magyar ember sörrel nem koccint”, hiszen „az osztrákok sörrel koccintottak az aradi vértanúk kivégzése után”. S vajon nem élőbb hagyomány-e ez az egyébként aligha igaz legenda, mint ha valaki tudja ugyan a vértanúk nevét, de mit sem tud a tetteikről? Nem fejezi-e ki jobban az 1848–49-es szabadságharc leverése felett máig érzett gyászt és szomorúságot, a részint ennek kapcsán kialakult nemzeti egységet, mint megannyi koszorú és fátyolos hangú emlékezés?

Ha az 1848–49-es megtorlást a huszadik századi kataklizmák, népirtások és fajüldözések felől nézzük és értelmezzük, szinte érthetetlennek tűnik, hogy 13 vértanú katonatiszt és egy kivégzett miniszterelnök alakja miért vált ennyire fontossá, jelképessé a magyar történeti köztudatban, míg a huszadik század százezreket számláló vétlen vértanúié, ártatlan áldozataié nem? Miért van az, hogy míg az 1919-es vörös- és fehérterror, a holokauszt, az 1948–1956 közötti terror és az 1956 utáni megtorlások megítélésében annyira eltérnek a vélemények, az 1849–1850 között kivégzettek emléke máig tisztán áll előttünk?

Először is el kell mondanunk, hogy az 1849–1850 közötti megtorlás huszadik századi mércével mérve ugyan szinte elhanyagolhatónak tűnik, sőt, összevetve az első francia forradalom több ezer kivégzettjével, vagy akár az 1848. júniusi párizsi munkásfelkelést követő megtorlás áldozatainak számával, még a korszakban sem mondható szélsőségesen nagynak. Ám minden politikai folyamatot – így a megtorlást is – elsősorban abban a közegben kell értelmezni, amelyben megtörtént. Márpedig a magyar – s tágabb értelemben a Habsburg Birodalmon belüli – közvélemény nem volt hozzászokva ilyen szélsőséges politikai indíttatású megtorláshoz, mint amilyenre 1849–1850-ben Magyarországon sor került.

Gondoljunk bele, a magyarországi jakobinus összeesküvés után összesen hét embert végeztek ki, s a perek által érintettek száma nem érte el a százat sem. 1849–1850-ben viszont legalább 140 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe, több ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt honvédet soroztak be büntetésként a császári-királyi hadseregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás. S ha valamilyen csoda folytán egy családból senkit nem állítottak hadbíróság elé, s nem soroztak be, az önálló magyar bankjegy, a Kossuth-bankó kárpótlás nélküli megsemmisítése politikai pártállásra való tekintet nélkül érintette az ország csaknem valamennyi lakosát. Olyan politikai indíttatású, gazdasági jellegű sokk érte ezáltal az egész társadalmat, amelyhez csak Trianon vagy az 1948. utáni államosítások hatása mérhető.

Kötetünkben a szabadságharc és a neoabszolutizmus kora, a „kötélkor” vértanúinak állítunk emléket. Eleddig ugyanis nem volt olyan kiadvány, amely a szabadságharc valamennyi vértanújának nevét és életrajzát tartalmazta volna. Ebben a kötetben mindegyikükről megtalálhatók azok az adatok, amelyeket a történeti kutatás eddig feltárt. Egy részükről csupán egy-két mondatot vagy bekezdést tudtunk írni, másoknál nehéz volt betartani a terjedelmi korlátokat, hiszen az aradi vagy a pesti vértanúk nagy részéről monográfiát lehetne készíteni. Több esetben levéltári alapkutatásokat kellett végeznünk az életút és a vértanúság megírásához. Bizonyára voltak a szabadságharcnak olyan vértanúi, akikről nem maradt fenn vagy nem találtunk adatot. Ugyanakkor a kötetbe csak olyan személyeket vettünk fel, akiket bizonyíthatóan kivégeztek. A korábbi történeti irodalomban ugyanis 13 olyan személy is a vértanúk között szerepelt, akik egy részét nem végezték ki, más részük nem létezett vagy összetévesztették őket egy ténylegesen kivégzett személlyel.

1848–49 az egész társadalom közös élménye volt, s ezáltal a megtorlás is azzá vált. Ellentétben a huszadik századi megtorlásokkal és a terror más megnyilvánulásaival, ez a megtorlás nem kettészakította, hanem összekovácsolta a társadalmat. Egy idegen hatalom idegenek által végrehajtott bosszúhadjáratát szenvedte meg az ország: a hadbírák között csak elvétve találunk magyarokat, a megszálló katonaság, a csendőrség nem magyarokból állt, s a magyar társadalomnak nem volt olyan rétege, amely hasznot húzott volna a megtorlásból.

Ennek a megtorlásnak volt bizonyos jogi logikája, ellentétben a huszadik század különböző totalitárius hatalmainak parttalan terrorjával. Jogilag ugyan vitatható módon, de csak „elkövetett” cselekedeteket büntetett (az egyetlen kivétel Batthyány Lajos miniszterelnök pere). A vértanúk nem azért lettek vértanúk, mert valamilyen társadalmi, etnikai vagy vallási csoporthoz tartoztak, hanem azért, mert tetteikkel egy olyan polgári alkotmányos modell megszületését és megőrzését szolgálták, amely nem illett bele a Habsburg Birodalom vezetőinek abszolutisztikus elképzeléseibe. A tudatosság – nem a vértanúság, hanem a vértanúsághoz vezető harc vállalásában – az az elem, amely megkülönbözteti ezeket az embereket a huszadik század sok százezernyi ártatlan áldozatának többségétől. Vitatkozhatunk azon, hogy akik 1849 augusztusában választhattak a maradás és az emigráció között, tudatában voltak-e annak, hogy mi vár rájuk; s hogy tudatosan vagy csupán téves derűlátásból maradtak-e itthon. De tudjuk, s ők is tudták, hogy az első kivégzésekre már jóval Világos előtt sor került. Maga Görgei is azt mondta az utolsó aradi haditanács résztvevőinek: „ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet.”

Egyvalamiben azonban hasonlított ez a megtorlás a huszadik századiakra. Képletesen az 1849-es megtorlás áldozatainak többsége is temetetlen maradt évtizedeken át. Az aradi vértanúk egy részének holttestét rokonok és ismerősök lopták ki a várárokból vagy az akasztófák mellől, de többségük sírját csak 1932–1933-ban tárták fel; Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk maradványai máig ismeretlen helyen pihennek. Batthyány Lajos is csak a kiegyezés után kaphatta meg a méltó végtisztességet, s a pesti vértanúk alig felének ismerjük a nyughelyét. Ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen a megtorlást ugyan Haynau fővezér és Schwarzenberg miniszterelnök nevéhez köti a közgondolkodás, ám a megtorlásban hozzájuk hasonló felelősség terheli I. Ferenc József császárt, aki 1867–1916 között Magyarország megkoronázott királya is volt. A császár és király pedig kiegyezett ugyan a nemzettel, de soha egyetlen gesztussal sem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket. Ezért sem lehetett feltárni a vértanúk sírját. Így a kiegyezés 1867-ben csak politikai és gazdasági tekintetben történt meg, lélekben nem. A magyar közvélemény egy része pedig, ha nem is tudta, de még évtizedekig érezte azt, amit később Illyés Gyula így fogalmazott meg:

Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.