A második világháború után a német társadalom az ellenállók társadalmává vált. A népesség jelentős része gondolta úgy, hogy személy szerint nem felelős a megelőző 12 évért, hiszen ha ellenállást nem is tanúsított, de legalább fenntartásokkal, illetve egyet nem értéssel viszonyult a nemzetiszocialista rendszerhez. Ez a fajta elhatárolódás a szovjet megszállási övezetben és később a Német Demokratikus Köztársaságban az állami doktrína részévé vált, hiszen az NDK a „haladó” német történelem folytatójának tekintette magát. Az ellenállás ügye óhatatlanul összefonódott azzal a kérdéssel, hogy miként volt egyáltalán képes a nemzetiszocializmus – az előzetes várakozásokkal ellentétben – 12 éven át hatalmon maradni.

Hitler a dachaui táborba űzte ellenzékét, 1933.

A rendszerhez való viszony rendkívül bonyolult, nem lehet egyszerűen elintézni olyan válaszokkal, miszerint a németek valóban nagyhatalmiságra vágytak, s végletesen tekintélytisztelők voltak, illetve azzal, hogy mit tehettek volna egy ilyen jól szervezett rezsimmel szemben. Hans Mommsen szerint a németek hajlandóak voltak megelőlegezni a bizalmat a rendszernek, ami aztán végzetessé vált, a rendszer megreformálhatóságába vetett hit pedig még a rezsim ellenzőinél is túl sokáig kitartott, de a döntő ok mégiscsak a németek hiányos ellenállóerejében rejlett.

A teljes cikket a Rubicon 2009/05-ös számában olvashatja el.